Irodalmi Kisokos 46.

A HAIKU
(Petres Katalin)

Szenti Tibor: Haiku c. könyvét ajánlom mindenki figyelmébe!

hai = színész és ku = mondat, vers), és a haikai ( hai = színész és kai = harmónia, rend) előzmények után Fujiwara no Sadaie tollából már a 13. században megjelent Japánban. Ez a versforma háromsoros, 17 szótagból álló, rímtelen, de hangsúlyos vers. A sorok szótagszáma: 5, 7, 5. Minden sorban 2 hangsúly van. E versformában állítólag három fogalom létezik: maga a haiku, a hokku és a senryuu, bár ezek csak formai finomságok. A haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, amelyet ebben a formájában egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni, vagy újrakölteni.

Miklós Pál: “A Zen és a művészet” (Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2000.) című könyvének “A Zen és a japán haiku”  fejezetében (75-78.) többek között ezeket írta:

A haiku alapvető jellegzetessége, hogy nem mond el, nem ír le – egyszerűen fölmutat egy tényt, lehetőleg köznapit.” Ez a sono-mama = “éppen ilyen”. A haiku négy lelkiállapotot – természettörvény szintjére emelt státuszt – különböztet meg a világban és az emberben. (76.) Ezek a következők:

Sabishii = a magány, az elszigeteltségnek, az örökkévalóságnak a mozzanata.

Wabishii = a hétköznapiban fölismerni a természetet, a törvényszerűt.

Avare = a történésnek és elmúlásnak az átérzése, nosztalgikus megpillantása.

Yúgen = homály, a természet játékának, megfoghatatlan titkának megnyilatkozása.

Tartalmát illetően, kezdetben a haiku szójátékra épült. Könnyed és felszínes tartalmú versforma volt, amelyet a 17. század végén az edói zen buddhista: Matsuo Basho (1644-1694) reformált meg. (Nevének jelentése: Banánliget.) Így alakult ki a mély gondolatiságot, bölcseletet, a zen buddhizmussal és taoizmussal együtt járó vallási, világnézeti misztikát tartalmazó, rendkívül tömör verselés. Bashot követte Yosa Busan (1716-1783), Ryokan Taigu (1758-1831), és Kobayashi Issa (1763-1827). Valamennyien a japán haiku klasszikusai.

A haiku költészet csakhamar utat talált Európába. Angol és francia nyelvterületen kezdett terjedni. Később eljutott valamennyi földrészre, ahol európai kultúrával rendelkező nyelvterület van. A 20. század elejétől nagy költőink köréből Magyarországon is kiváló követői voltak. Kosztolányi Dezsőnek köszönhetjük, hogy a japán haikut magyar nyelvre ültette. Több, mint kétszázat fordított belőlük. “Körömverseivel” maga is magyar haiku szerű versezeteket alkotott.

Mára a világhálón egyre gyarapodó névsora található azoknak, akik rendszeresen írnak magyar haikut. Bár számomra ismeretlen, hogy ki és milyen módszerrel számlálta össze, de ezt a verselést a világon állítólag tízmilliónál többen fogalmazzák, formálják különböző nyelveken.

A jelenkori magyar haiku költészetre kimutathatóan két versforma is hatott. Az egyik volt az évszázadok óta gyakorolt, többnyire négysoros, rímelő epigramma, a másik a rubái, a szintén négysoros arab epigramma, amelyet kiváló magyar fordításban az 1950-es évektől jeles költőink és műfordítóink kezdtek közölni. A keleti rubái máig legkiválóbb művelője a középkori perzsa költő volt, Omar Khajjám. (Lásd, pl. Omár Cájjám [így!]: “Robaiyát” [így!]. Magyar Helikon, 1958. Hegyi Endre fordításában.) Egyetlen négysorosát, a 99. számmal jelzettet azzal mutatom be, hogy szellemiségében azzal a gondolkodásmóddal rokon (de nem plágium), amelyet az “Életérzés” sorozatomban több haikuval is kifejeztem.

“Minap egy korsós a vásárban odakint
gyömködte agyagát, és hallám jól, amint
megszólalt az agyag a lábai alatt:
kímélj kicsit, bennem tennen sorsod tekintsd!”

A rubái eredeti és leggyakoribb rímképlete:  a a x a, de találkozunk a négyes, ún. bokorrímmel is:  a a a a formában. Tartalmukat illetően van szerelmes, vallásos és filozófiai, etikus és didaktikus rubái verselés. Az eredeti rímképletet (a a x a) a sorképlet hangsúlyos jambikus ötösökre változtatta.

A haiku klasszikus magyar költői többnyire elvetették a rímtelen háromsoros verselést, és a rubáihoz hasonlókat fogalmaztak meg. Mivel a magyar irodalomban a négysoros verselés nem volt újdonság. Ezért gyökerezhettek meg, és “japános” változatukban is ezért válhattak magyarrá.

Mielőtt haikut kezdtem volna írni, többek között áttanulmányoztam Sári László – Molnár Dániel: “Beszélgetések a Kelet kapujában” (Magyar Könyvklub, 2003.) c. kötetének 9. fejezetét, “A japán haikuról és vándorló költőiről” szólót. (199-221.) Példaként közülük csupán hármat emelek ki. A 9. számút Weöres Sándor fordította:

Légy
Veréb barátom, kérnék egy kegyet.
Ne kapd be a virágra röppenő
bús kis legyet.”

A verssorok: 10, 10, 4 szótagszámúak, a rímképlete a x a. Csak az új mondatot kezdi nagybetűvel.

A 29-ik haikut Oravecz Imre fordításában olvashatjuk:

Itt a tavasz, virágba borultak a fák
Eltűntek a tavalyi levelek –
Sietnem kell, várnak a gyerekek.”

A verssorok: 12, 10, 10 szótagszámúak. A rímképlete x a a. Oravecz minden új sort nagy kezdőbetűvel írt.

A 38-ik haikut Terebess Gábor fordította:

Életünk Hold-sütötte
víz szélében
lebegő tavirózsa.”

A verssorok. 7, 4, 7 szótagszámúak, a vers nem rímel, akár az eredeti japán haikunál. Csak a verskezdő sor első betűje nagybetűs. A szótagszámok nem azonosak a japán haiku verseléssel. Ez a fordítási típus adhatja vissza leginkább az eredeti szöveget, de nem a magyar fülnek meglehetősen idegenül hangzó, rímtelen egyetlen, leíró mondat. Terebess Gábor különben a modern magyar haiku megteremtéséért, összegyűjtéséért és közléséért a legtöbbet tette. (Tájékoztatásul a Világhálón: http://haiku.hu és http://terebess.hu)

Végül egy most élő, a japán irodalom számára még ismeretlen japán hadzsinnak, vagyis a haiku művelőjének Béky Gellérthez küldött kézírásos haikuját közlöm:

Itt
ez
a hegy
és
senki
se’
jár
rajta,
csak
a tavaszi
szél.

A bemutatott néhány példa is jelzi, hogy a magyar nyelv küzd a japán haikuval, és mindenki legjobb tudása szerint igyekszik újrakölteni. Ezért rendkívül változatossá vált. Nem lehet kijelenteni, hogy nálunk ez, vagy az a verselési forma alakult ki, és a nyelvünkben “klasszikussá” érett.

Korszerű magyar költőink is kitűnő saját verseket, illetve fordításokat alkottak, nevezetesen Weöres Sándor, Illyés Gyula, Pilinszky János (pl. a  “szálkaverseivel”), Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Utassy József, Tandori Dezső …, nem sorolom. Meg kell még említenem Bertók Lászlót, akinek 2004-ben, amikor a Kossuth-díjat kapta, “Háromkák” címmel a Magvető Könyvkiadó adta ki 243 haikuját.  (Az én kötetem az Óceán ciklus kivételével már elkészült, amikor augusztusban a könyvéhez hozzájutottam.) Hasonló úton járunk. Ő a magyar haikuban szigorúan betartotta az 5, 7, 5 szótagot, viszont az a x a rímképletet alkalmazta, akár én. Versei kiválóak és mély tartalmúak. A könyv fülszövegében többek között ezt írta:

“…Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod jelölni (állítani?), ha másképpen nem, akkor egy haikuval, egy tizenhét szótagos, háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a saját kultúrádhoz, élményeidhez, levegővételedhez igazítod, rímelteted, s magyarul úgy hívod, hogy háromka….”

Kötetéből íme három példa:

Halál vagy élet?
Kapkodva veri belém
szívem az éket.”

Ahol asszony van,
az összes többi elfér
egy ásónyomban.”

Ne akarj gyorsan
célba érni, az úthoz
lábad s jogod van.”

Béky Gellért számtalan kitűnő haikut írt. Ő a hagyományos japánformát követi. Első közlésben itt jelenik meg négy verse. Az első, az “Elveszett paradicsom” című ciklusból:

Mezítelenül
elveszett paradicsom
Isten humora”

Az “Experimentum in Haiku” ciklusából:

Buddha mosolya
halkan a virág forog
benne szatori.”

Szent pogányok ők
mi pogány keresztények
vaj’, ki üdvözül?”

Csupasz a tanya
őszi avar, falevél
hó a szemfedő.”

Rám a legjobban Juhász Gyula négysoros japános verseinek gondolatisága hatott, amely talán legközelebb áll a Matsuo Basho költészetéhez. Benne megtalálható a természet iránti végtelen alázat és elkötelezettség, az élet és az elmúlás párharca, tele filozofikus, illetve misztikus mélységekkel.

Juhász Gyula már 1923-ban hoz néhány verset “Japán módra”. Ebből példaként kiemelem a nekem legvonzóbbat:

A tengeren eltűnnek a vitorlák,
S a fellegek eltűnnek az egen.
Van valahol egy tenger és egy ország,
Mely vitorlátlan és felhőtelen.”

Juhász Gyula következő “hiaku-rubái-epigramma” verscsokra 1924-ben született “Japánosan” címmel. Egyikét így fogalmazta meg:

Egy őzet lőttek a szegény vadászok,
Kiket az élet űz, e rengeteg.
Az őz szeméből könny és vér szivárog,
De boldogabb mint az emberek!”

Végül számomra a legszebb négysorosát 1926-ban az “Újabb dalok japán módra” című ciklusban vetette papírra:

A vadludak a nádasban kerengnek,
Az őszi szélben búgnak, mint a bú,
A régi helyet, kedves, ne keresd meg,
Ó, mert a múltba vissza nincs kapu.”

Juhász Gyula négysorosait figyelve – különösen a korai japános verseiben – még gyakran alkalmaz a mai paraszti verselésekből ismert ragrímeket. Az 1923-ban írt és itt szereplő példánál a rímképlet a b a b. Az a képlet két rímelő szavát vizsgálva, a “vitorlák” és az “ország”, csak az utolsó magánhangzó, az á esetében, rímel, ha ezt egyáltalán szabad rímnek tekinteni (és nem az x x képletet jelenti), míg a b b változat: az “egen” és a “felhőtelen” adja a magyar fül számára fontos összecsengést. Hasonló a helyzet az 1924-ből itt bemutatott példa esetében is, ahol a második és a negyedik sor vége: a “rengeteg” és az “emberek” mindkét szóban előforduló három-három e magánhangzója ad egybecsengést. Már jóval kiforrottabb az 1926-ból származó példánk, ahol az a b a b rímképletnél az a változatban a “kerengnek” és a “keresd meg” e magánhangzói csengenek össze, de a sikerültebb rímpár, amely megmarad fülünkben a b b változat, a “bú” és a “kapu”.

A legjobb szándékú elemzés mellett is megmarad az emberben az az érzés, hogy ezeknek a magyar japános verseknek a rímei kissé döcögnek. Ha egy olyan költőnagyság, mint Juhász Gyula birkózik a megoldással, akkor a kiforrottabb magyar haiku kevésbé gyakorlott írója, mint magam is, alaposan megszenved vele, és az eredmény nem mindig gyöngyszem, amely való lenne egy olyan fűzérre, mint a japán haiku kalárisa. Meggyőződésem, hogy e verselés eredetiségét meg kell hagyni a japán nyelvnek, és ebben a műfajban minden népnek ki kell alakítania a maga tartalmi, gondolati haikuját, mert így nem lesz gyönge másolás, vagy utánérzés.

Kristó Nagy István író, irodalomtörténész, a Magvető Könyvkiadó nyugalmazott lektora és szerkesztője meglehetősen lesújtó véleménnyel van a haikuról. Idézek e tárgyban hozzám írt leveléből. “…megengedhetetlen a ragrímek használata. De maga a műfaj is mondvacsinált és léha, mint az aforizmák – állíthatom, mint a világ tán legnagyobb aforizma és idézet gyűjteményének szerkesztője.” (A hivatkozott mű: “Bölcsességek könyve. Aforizmák, szállóigék 1-2.” Gondolat. Budapest, 1982-1983. Összeállította, szerkesztette és a jegyzeteket írta: Kristó Nagy István. Illetve: “Szeretet, szerelem.” Bölcsességek kiskönyvei. Aforizmák, idézetek, szálló-igék. Szalay Könyvkiadó és Kereskedőház Kft. Kisújszállás. 1999.)

 Megpróbálkoztam azzal magam is, hogy betartsam a haiku kötött szótagszámát. Példa erre a “Japán” és a “Daru” sorozat, bár e ciklusok versei változatlanul rímelnek. Rá kellett jönnöm, nem kívánok e törvény útján járni. Ahol egyetlen sor csupán öt szótagos lehet, és ezek a “versike” kétharmadát teszik ki, szinte kikerülhetetlen a ragrímek alkalmazása, ha írója nem kíván szójátékba keveredni.

Magyar “szamuráj” vagyok, aki holtig saját ösvényeket tőr. Várvédő Zrínyi Miklósként nem tudok zsebemben aranyakkal kitörni, helyettük gondolatokat érlelek, amelyek ön- és természettörvényűen keletkeznek, illetve érzelemből fakadnak.

A japán haiku magyar nyelvre történő átültetésekor megannyi példát találunk arra is, hogy a kötött szótagszámot betartották, és – miként nálam is – az első, illetve az utolsó verssor rímel. Példa erre Szántai Zsolt fordítása (“Haikuk és Wakák – Japán versek.” A “Népek versei” sorozatban kiadta a Szukits Könyvkiadó Szegeden, 2001-ben.) A 103. oldalon Renszeki verse olvasható:

 “Szívem tükre
Szívemnek tükrét
letöröltem, mutassa
a holdnak képét.”

 Szántai megőrizte a japán vers hangulatát, mély értelmét, és mert belőle magyar rímelő verset formálni! (A tükrét és a képét viszont tipikus ragrím!) Ugyanakkor más szerzőknél a szótagokkal és rímekkel való játék öntörvényűségére utalva, általam kitalált példákat hozok. Az öt szótagos haiku verssorokat kezdem csökkenteni. Az alábbi két sírvers minden sora négy szótagos lesz:

Itt fekszem én,
Te olvasod,
Búsan szegény.

Elfáradtam,
Sírban fekszem.
Feltámadtam.

Itt az első és utolsó verssorok még szótagrímnek, de az alábbi három szótagos sorok már csak szójátéknak tetszenek:

Don-kanyar,
Hóvihar,
Veszteség.

Zsidóság,
Auschwitz,
Áldozat.

A szójátékká válás még inkább jellemző a két szótagú sorokra:

Atya
Fiú
Hála

Ikon
Portré
Én-kép

Végül marad az egy szótag:

           Itt                       A                           
           Fa                      IHS
          Áll                        Ω

Ez utóbbi már betűjáték. Öncélú ügyeskedés, mesterkedés. A három szótagú verssoroktól kezdve más nyelvre való átültetésük egyre nagyobb próba.  Számolgatni kell, megküzdeni a szótagokkal a forma miatt. Közben a gondolat is egyre gyatrábbá, vagy elvontabbá válik; mindaddig, amíg az egész értelmét veszti, vagy homályos talánnyá enyészik, amely csak a misztikát, de nem a tiszta értelmet szolgálja. Esetleg még az egy szótagú verssornak is lehet valamilyen értelme, talán mély gondolatisága, ahogy ezt az utolsó példánkban a keresztény vallási szimbólumok jelzik. Csakhogy ez gondolatközlés, pontosabban gondolatmorzsák leírása, de az irodalmi kifejezésmódhoz már semmi közük. El kell dönteni, hogy haikuként mire, illetve milyen műfajra gondolunk?

Fölvetődik a kérdés, hogy az egy szótag csökkentését lehet-e fokozni? Természetesen. Gondoljunk arra a festménytárlatra, ahol a művész a fehér falra üres képkereteket akasztott föl. Ez már az alkotás és a művészet tagadása. Ennek megfelelője, ha a könyvbe – haiku verssorok nélkül – üres lapokat köttetünk be. Mindenki gondoljon olyan alkotásokat rájuk, amilyenekhez tehetsége van. Ezt a nihilt ismét a japánok fejezték ki legtökéletesebben. Papp Noémi: “A magyar haiku” (Új Holnap, 1997. különszám.) című tanulmányában idéz két barát beszélgetését arról, hogy lehet-e húrtalan hárfán játszani? Igen, de a nem halható dallamot befogadni, felerősíteni, lehalkítani, vagy improvizálni sem tudjuk.

Nem mentegetőzésként írtam le ezeket, hogy utána érzékelje az olvasó, bizony az én haiku verseim sem fényesre csiszoltak. A nagy magyar elődök példáját sem követtem. Nem a négysoros versformát választottam. Félve a bökvers-gyártástól, vagy a magyar epigrammába való átcsúszástól, megmaradtam a japános három sornál. Arra is rá kellett jönnöm, hogy egy-egy verssor nem lehet 12, legföljebb 15 szótagnál hosszabb, mert akkor már inkább epigrammává válik.

A magyar fül vagy az időmértékes lüktetést, vagy a rímelést érzékeli és kedveli legjobban. Ezért a magyar haiku verseim a x a képletűek, vagyis az első és az utolsó sor cseng össze. (Egy-két esetben a a a rímképletnek tetsző haiku is található, de ez nem volt tudatos és szándékos.) Ezeknek a verseknek valójában a gondolati tartalom: a keleti vallási misztikák és a keresztény filozófia közötti párhuzamok kitapintása, egyeztetése (de nem összemosása!), a természet iránti végtelen tiszteletem és szeretetem adja meg a harmóniáját. Sári László írta, hogy óasszír nyelven Ázsia jelentése “A Fény Országa”, Európáé “A Sötétség Országa”. Ez elgondolkoztatott.

Hogyan írtam haikut?

Az egyik japán haikuíró nagymester, Baso tanácsot adott a kezdőknek. Menjenek ki a természetbe. (Ez számomra az Út, a teremtő Isten. Egy helyen Jézus is Útnak nevezte magát.) Szemlélődjenek érzékenyen. A természet, a Mester majd ráirányítja a figyelmet arra, amit a hadzsinnak érdemes szóban kifejezni. A témához úgy fogjanak hozzá, hogy előbb alaposan érezzék át annak minden részletét, miközben el kell hagyni az önző önmagukba feledkezést. Egy példát említek: “Ha megfog a cseresznyevirág, és le akarod írni, előbb te magad is válj cseresznyevirággá.” (A pontos leírást lásd: az Új Akropolisz Kulturális Egyesület “Szélbe kitett lámpás” című haiku kötetének Benits Péter által írt utószavában.) Velem is így történt. Az általam megfogalmazott haikukból kiderül, hogy a Tao hatással van rám. Mi a Tao, ahogy magyarra fordították: az Út? Ezt a filozófiát szakkönyvek hosszan tárgyalják. Évszázadok során mítosszal, elvont sejtésekkel, teológiai tartalommal gazdagodott. Legrövidebben Tőkei Ferenc fogalmazta meg: “[…]a tao: a világ dialektikus mozgásának törvénye.” (156.) Lásd: Lao-ce Tao Te Kíng: “Az Út és Erény könyve”. (Tericum 1994, 2001. In: Tőkei Ferenc: “Utószó”. 153-158.)

Már kisgyermekként ösztönös vonzódást éreztem a természethez. Szerettem volna beleolvadni, titkait megismerni. Első élményeim közé tartozik, és soha el nem hagy nagy pusztaságaival a tanyavilág, benne a szabadság érzete; a Tisza folyó, a víz, a fák és növények közelsége. Az állatvilágot mindig testvérként kezeltem, és máig van körülöttünk kedvenc, aki családtaggá válik; illően megsiratjuk és eltemetjük, amikor tőlünk végleg távozik. Szerencsére olyan házastársat találtam, aki hasonlóan gondolkodik. Öregségünkre együtt ápoljuk kertünket, és mindennap gyönyörködünk benne.

Az óceánok és tengerek gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Párommal napokig üldögélünk, vagy kagylókat gyűjtünk a partján, és kapaszkodunk a végtelenbe. Igazán csak az irdatlan pusztán állva, vagy egy ekkora életteremtő ősvíz előtt lehet érezni, milyen parány az ember, és óriás a természet.

Az “Óceán” ciklus soha meg nem született volna, ha fiunk 2004. karácsonyára meg nem hív, és nem tölthetünk nála negyedévet – a sok magyar család által lakott floridai Sarasotában -, ahol legtöbb szabadidőnket a Mexikó-öbölben, a világos zöld ragyogású tengervíz mellett tölthettük.

A jó haikuíróban a természet, vagy az Út az ihlető. Rajtuk keresztül az egész mindenséget ábrázolni igyekszünk. Amikor velük vagyunk, megszületik bennünk a vers, de annak csak a lényegét érezzük. Miután a tollat a papírra helyezzük, bensőnkből ösztönösen kelnek életre a szavak. Nem kell fejünket hosszasan törni, hogy mit írjunk. A jobbítás kedvéért csak azután szabad csiszolgatni, ha elkészültünk vele, de első a tartalom, a mondanivalónk kifejezése.

A javításnál nem a forma a legfontosabb, hanem az, hogy a szavak a lehető legpontosabban azokat a gondolatokat és érzéseket fejezzék ki, amelyek bennünk születtek, ezért nem szabad, hogy egy szótag vagy rím eltérítsen ettől. Vegyünk két japán példát. Az egyik Béky Gellért professzor alább olvasható szép története a kavicsmosó asszonyokról. Gróf Wass Albert gondolatát idézve, nem a víz a fontos, mert az elcsorog, de a kő marad. A gondolatszikla az érték, maga a Fenség. A másik hasonlat a japán teáscsésze lehet, amely látszólag egyszerű, talán durva és gyakran máztalan cserépedény. Amikor naponta kézbe vesszük, használjuk, hozzánk idomul. Átveszi kezünk és ajkunk érintését. A teaszertartás során szentté vált ital ereje ivódik belé. A haiku is így válik tiszta művészetté.

Olyan folyamat ez, mint amikor a jó japán haikuillusztrátor rajzolni, festeni kíván. Fogja a tollát, ecsetét, bemártja, és a papírra helyezi – magyarázta Béky Gellért teológus, aki 42 évig volt Japánban misszionárius, jezsuita tanítómester. – Az alkotó még nem tudja, milyen rajz kerekedik ki, mert eszközei vezetik a kezét. Ösztönösen fest, hiszen közben gondolatai és érzései már nem működnek. Tolla, ecsete, a rajz- és festőeszköze – a Tao szemlélet alapján – az Utat járja.

Miért fontos a haiku írónak, vagy illusztrátornak ilyen módon alkotni? Azért, mert a klesa, a tudat vágyak által történő beszennyeződése nem történhet meg vele. Munkája tiszta marad, nem kiagyalt, nem kiszámolt és mesterkélt, hanem Isten ajándéka.  Rálépett az Útra, és ettől kezdve istene vezeti.

Béky atya “Belső látás” címmel, a Kozma László-Szathmáry Sándor által szerkesztett “Élet-Naptár” (Korda Kiadó, 2003.) 322. oldalán mindezt így írta le. Egy alkalommal szerzetes nő ment rajzot tanulni a nagymesterhez, aki egy idő után unszolni kezdte, hogy mutassa meg munkáit, majd közölte vele lesújtó véleményét, hogy ő az ilyen képeket eldobja. Így magyarázta: “…maga szerzetes. Istennek szentelte életét. Úgy kellene tehát festenie, mintha közben mindig az Istent látná maga előtt. Én éppen ezt nem vettem észre a képein…” Béky Gellért így egészítette ki a mester szavait: “Nem a kézügyesség, nem is a hűséges másolás, lemintázás, még kevésbé a puszta technika teszi a művészt, hanem a belső élmény, a lélek látomása. A régi kínaiak ezt úgy fejezték ki, hogy a  t a ó -t kell előbb néznünk, szemlélnünk, ha valami szépet akarunk alkotni.” A keleti és nyugati művészetben többek között itt van az az óriási minőségi különbség az irányzat és a szemlélet között, hogy amíg az előbbi “belülről alkot” és a “mit” keresi, addig a nyugati művészeknek a téma már kevésbé érdekes, vagy a mondanivaló másodrangú, csupán a “hogyan”, a külső megformálás, a formalizmus érdekli.

Még egy Béky példával igyekszem megvilágítani a dolog lényegét: mit jelent a természet belső értéke, hogyan lehet azt szeretni, illetve kifejezi az iránta való érzésünket, ezért most térjünk vissza a kő-víz példázatra. Okayamában van egy híres kert, benne gyönyörű, tisztavizű patak. A meder kavicsai időnként mégis eliszaposodnak. Béky Gellért így írta le a továbbiakat – az előbb idézett könyv 304. oldalán – a “Japánkert” című elbeszélésében:

Mikor ott jártam, ősz volt: a vizet valahogyan elterelték és munkásasszonyok egyenként tisztították, mosták a féltve őrzött köveket… Kifejezi ez a japán ember természetszeretetét, gondosságát.” A történethez hozzátette, hogy átvitt értelemben “…mennyivel nagyobb dolog, ha valaki az emberi lelket tudja ilyen fényesen ragyogóvá varázsolni!” Azzal már én tetézem emlékét, hogy itt van az a minőségi különbség, hogyan kezd el alkotni a keleti és nyugati “varázsló”. Az bizonyos, hogy háromsorosaimmal nemcsak kijelenteni akartam, vagy tényeket közölni. Az érzelmek számomra nem magán titkok, hanem alapvető emberi tulajdonságként élnek bennem, ezért bármit fogalmaztam meg, sohasem mondtam le róluk.

Ezek után visszatérek az alfejezetünk címében ígért kérdés elbeszéléséhez, ti. hogyan kezdtem el a haikuírást? Először is, sohasem gondoltam ilyen alkotásba fogni. Kivártam. A természet megszólított: belső késztetést éreztem rá. Ez 65 éves koromban következett be, amikor már kellő élettapasztalatot és emberismeretet gyűjtöttem.

A költészetet szeretem. Több verset olvastam, mint prózát, pedig az sem volt kevés, de rímeket azelőtt nem írtam, és haikun kívül alighanem sohasem fogok, mert számomra ez a műfaj teljesen betölti a saját alkotású “költészetet”. A haiku ugyanis nemcsak vers, hanem egyszerre maga a természet megszólalása, és az Út, amelyen járni kell. Vagyis a legteljesebb, a legtisztább költészet felé törekvés, amelyet nem lehet megrendelésre, vagy kedvtelésből, netán propagandisztikus programcélból megfogalmazni, mint egy tacepaot vagy a csasztuskát. Akkor kell hozzáfogni, amikor éjszaka, vagy hajnalban nem hagy tovább nyugodni. Fölkel az ember, mert egész teste lázban ég, és kimegy a kertbe, ahol a virágok között elmerengve megérinti a természet, és a kelő nap pírjában elindul benne a gondolat kifejeződése. Ez történt velem váratlanul, az egyik nap, 2004. tavaszán, amikor elkezdtem haikut fogalmazni, és két hónap alatt – az Óceán ciklus kivételével – megírtam.

Fontos intelem, hogy nem szükséges mindenféléről írni, mert akkor haiku kötetünk olyan lesz, mint egy színes kaleidoszkóp szüntelen változó alakzatai, és elveszhet benne a kiemelésre szánt tartalom. Érdemes néhány nagyon fontosnak ítélt témakört ábrázolni, de ezeket a gondolatokat mind a szellemben, mind a lélekben mélyen kell alámeríteni.

Mielőtt leírom a verset, előtte megtisztálkodom. Legalább a homlokomat és a kezemet megmosom, hogy a gondolataim forrása, és leírója földi szennyétől kívülről megtisztuljon. Ha már a lélek fölkészült, a testet is rendezni kell. Olyan ez, mint a rituális mosdás. Rajtam kívül a szobában más nincs jelen. Minden zavaró tárgyat eltávolítok, vagy elrendezek. Ne tolakodjanak elő, hanem maradjanak körülöttem láthatatlanok. A bennem lakozónak és a kívül állónak harmóniában kell egymással lennie. A környezetnek az emberben úgy szükséges ekkor már külső látvány nélkül tükröződni, mintha lényének része volna; ahogy a növény a napfény energiájával asszimilálja, magába építi azokat az ásványi anyagokban bővelkedő földnedveket, amelyeket a gyökerén keresztül fölszívott. Így lehet azonosulni a természettel és a külvilággal.

A szemlélődés, a befogadás és a megértés fontosabb, mint a buddhistákra jellemző meditálás. Nagyon vigyázni kell, mivel itt keskeny és síkos a határ. A jógi addig meditál, amíg szatori állapotba kerül, vagyis megvilágosodik, de a harmadik szeme elsősorban befelé nyílik meg, így válik buddhává. A haiku írásánál megmaradtam európainak, mert ha az ember nem születik bele a kelet-ázsiai gondolkodásmódba, ne igyekezzen szemléletét rákényszeríteni egy idegen életformára, sem átvenni, csupán tisztelje és értse meg azt. Ha ugyanis a haiku alkotásánál kizárjuk a szellemet, lemondunk a teremtés értékeinek: egy tavirózsának, vagy cseresznyevirágnak a megismeréséről. Csupán a természet teljes egészét érzékeljük, amelyben már elválaszthatatlanul benne vannak a magyar búzamezők, a japán virágok és a galaxis égitestei is.

A kifejezés előtt félig fekvő, vagy ülőhelyzetben kisméretű, fehér papírdarabokat veszek elő, amelyekre írni kezdek. Minden haikunak külön lap jár, mert egyediek. Csak a tömeget lehet egyenruhába öltöztetni! Azután napok, hetek telnek el, amikor egy kész haikut újra előveszek, és ha szükséges, csiszolgatom, de akkor már olyan számomra, mintha nem én szültem volna, hanem kívülálló, kritikus olvasója lennék.

A haikut mind a szerzőjének, mind az olvasójának lassan kell olvasni, értelmét megérteni. A forró teát sem öntjük magunkba, és nem nyeljük el azonnal, akár a szeszes italt az alkoholista. A zamatáért szertartásosan szürcsölgetjük. Aki kapásból végigolvas egy haiku kötetet, az nem ért meg belőle semmit.

Ha fölteszed magadnak a kérdést, hogy milyen a haiku, így válaszolhatsz rá, akár egy buborék. Amikor fejed a víz alá kerül és képtelen vagy a felszínre emelni, tüdődből kiszáll az utolsó pára, amely a földi életed biztosította. Ha haikut írsz, a lét tengerében kell alámerülnöd. Végső lehetőségként buborékot bocsátasz föl, amelyben a lelked távozik a mindenségbe. Ez a benned fogant haiku. Ezt, ha jól végzed dolgodat, csak ritkán ismételheted meg, mert energiád lassan elfogy és elemésztődsz.

Utolsó tanácsom. Ha már kipróbáltad magad, és úgy érzed, alkalmas vagy haikut írni, tégy egy végső próbát. Figyeld meg, hogy amikor társaságban étkezel, és az asztalnál szűkösen vagytok, két karod leszorítod-e az oldaladhoz, vagy a könyöködet öntudatlanul szétterpeszted, hogy ezzel tágasabb helyet biztosíts magadnak. (Fél évszázaddal korábban ezt polgári körökben a kisgyerekeknek etikettként oktatták, de felhívás nélkül is, ösztönösen bennünk kell, hogy legyen a másokra való odafigyelés.) Ha ugyanis önző vagy, ha eddig kiszorító módon étkeztél, tehát nagyobb életteret kívánsz magadnak, mint amivel beérnéd, illetve amit mások tőled kapnak, nem lehetsz alkalmas haikut írni.

Ez a műfaj a legközösségibb, amely a társakban, a természetben, az egész univerzumban tükröződik. Ugyanakkor nagy empátiát követel az élő és alkotott környezet, az emberek, valamint a vallási meggyőződések iránt. Az individuum elefántcsonttornyában mindig magának ír. A haiku viszont valójában nem vers – ezért nem váltam sem költővé, sem versíróvá -, hanem a megfogalmazójában kiteljesedő életforma valós, de művészi ábrázolása.

A haiku-gondolatokkal teleírt könyv egy rajzokkal, festett képekkel teli “virágos, szent kert”. A haiku ugyanis nemcsak nyomtatásra születik, hanem kép is, ahogy a kínai írásjelek is azok, hiszen eszközük az ecset is festésre és képírásra, vagyis betűfestésre egyaránt alkalmas. Nem véletlen, hogy ezt a kötetet kedves vásárhelyi művészbarátaimtól, illetve Béky atya jóvoltából Japánból általa kért és kapott eredeti rajzokkal, képekkel ékesítettem. Sok-sok eltérő stílus, ábrázolás, több műfaj; táj, alak és virág virágozzék, hogy közelebb jussunk ahhoz az Édenhez, amelyből a haiku fakad.

Hódmezővásárhely, 2004. május 3.

forrás: http://www.szenti.com/HAIKU1.html  Itt még olvasható nagyon sok haiku a szerző tollából.