Idegosztályon vagyok, vagy a valóságban?
Rácsok, mosolygások és
jajok közt élek szüntelenül.
Amott agonizál valaki, a másik teremben borsos
vicceken derül a szív.
Ezek mind emberek itt,
valamennyien magukban hordozzák a kort,
félelmet, az elhatárolódhatatlan aggodalmat.
Valamilyen eltévedt csillagzaton lakunk?
Ide alig egy ugrásra a tenger.
Emitt emigránsok, menekültek, amott munkanélküli
kedvtelenek,
amott részeg gyerekek és lányok, mi ez?
Villon haláltánca, emitt egy sánta ember pénzt könyörög:
Amott villák, őrzőkutyák és limuzinok,
emitt ételért álló emberezredek?!
Emitt a bárok, csillogó játékkaszinók,
fény, csupa pompa, amott fekete
köpenybe zárt halál zuhog a városokra,
tanyákra, militarizált övezetre:
nappal – sebek, vérző, roncsolt halottak – sikoly –
kacér, méla hangú nevetés, rulett forog és az
angyal mindig megmenekül…
Föld, szörnyűséges idegosztály –
mimikai és vegetatív idegeket őrlő összevisszaság.
Azt sem tudjuk, hol, melyik perc oldja az
lövedéket a tapogatócsápú rakétákból.
Én már jobban érzem magam, főorvos Úr, az angyal
a verekedés, „hófehér ingmell”…
Tulajdonképpen miért játszunk valódi krimit, miért
felejtjük el napi békeadagunkat? Valószínű a sokk,
igen. Otthon talán teljesen rendbe jövünk, de hol
az a hely, az otthon, ahol nem gondolkodunk
a vége, hossza nincs idegosztályról? Tulajdonképpen
mindig a világ, Irak, Szíria… Irán…
– Főorvos úr! Kérem a zárójelentést!
Talán még egy kicsit „normális vagyok”?
Remélem, az vagyok!
Vagy nem?
(Bornemisza Attila)