Kalitkák
Elhúzott függönyöd résén a délután
lágyan csordogál
és méz-sárga szálakat aggat hajadba.
Megváltoztál.
A kék tollad, mint egy rosszul beállított
rádió, serceg
a papírlapon, a betűk kifulladnak,
mert úgy sietsz.
Azt hiszed, nem érek rá, nekem igyekszel.
Másképp nézek rád.
Lennék szívedben kék madár, ha engednéd,
ha akarnád.
Bennem toporogva matat a maradás,
az idő megállt,
amikor nekem adtál egy darab mosolyt,
lelkemre szállt.
Nem merlek érinteni, nehogy elillanj
az életemből,
csak nézlek és hagyom, hogy kattanjon a zár
messzi csendből
forrasztott kalitkád ajtaján, hol boldog
rabodként várok,
hátha ébred egy ölelésed számomra.
Édes álmom.
(Horváth-Tóth Éva)