Lehetett volna – 2020

Lehetett volna

A délutáni napfény vállamra hull.
Csak nézem mézsárga csordulását,
s rád gondolok. Lehetne akaratlanul
ott feledett csöndes érintésed is.

A fölém hajló csupaszodó ágak
bágyadt búcsúként suttogják neved
karcsún ringva az őszi szellő zajában.
Monoton téged zörgő száraz levelek.

Levelek, amik utca kövén hevernek,
fénylő, kis vadgesztenye-gyöngyöket
rejtő szőnyegként terülnek el neked,
s várják puha lépteidet. Mint én várlak.

A parkban egy pad is üresen maradt.
Ülhetnénk ott, lehullt őszként, kulcsolt
ujjainkkal, s ébredne bennünk a tavasz
szótlan kis virágaival. Ülhetnénk ott.

A rozsdaszagú állomás sínpárjának
darabjai lehetnénk, s a messzeségben
vas karjaink ölelőn összezárnának
időtlen időkig csókba forrva. Lehetnénk.

A derengő alkonyban köveken kopogó
gondolatként fut elém a felismerés.
Egy romos ház párkányán porosodó
lehetőség vagyunk. S elfúj az őszi szél.

(Horváth-Tóth Éva)