Nyári délután
Kis faluban éltünk gyermekkoromban, nyugalomra és megélhetésre vágyva költöztek ki szüleink. Öregnek láttuk őket, tévedésünk gyerek tévedése, idővel helyére kerül a kor megítélése. Nehéz munkájukat, küzdelmeiket, vidámsággal színesítették a hétköznapokban. A játék mindig aprósággal kezdődött, nevetéssel. Aztán folytatódott egyre nagyobb hévvel. Gyakori volt nyári melegben, hogy kevés vízzel fröcskölték egymást, majd előkerült a bögre, nőtt, növekedett a locsolkodó edény mérete, míg a vödör használatánál egyikük megsértődött. Nekem s testvéremnek tetszett a vidámság, utánoztuk is sok esetben. Sakk, malom vagy kártya, mindegy, mivel kezdtük, a végére mindig összevesztünk. Elismerem, utáltam veszíteni, lehet, hogy ezért, csalással vádoltam meg, amit ő sem hagyhatott szó nélkül, verekedéssé fajult a játék. Befejező jel mindig a kredenc tetejéről lebucskázó kávédaráló volt, anyánk mintha megérezné a daráló horpadásának fájdalmát, azonnal ott termett. Nem érdekelte, ki a hibás, ki kezdte, egy-egy fülessel lezárta az ügyet. Egy időben szükség volt több jövedelemre, így a pékség mellett jószágokat hizlaltak, egyet saját felhasználásra, míg a többit eladásra. Anyám gondozta őket. Apám kényeztette, nyáron tócsát készített nekik, megvárta, míg a nap felmelegítette a vizet, majd örömmel nézte, hogy az iszapban fürdőznek. Mikor aztán télre meghíztak, sor került az eladásukra, s egynek a vég jött el, apám világgá ment, csupán pörkölésre érkezett meg. Anyámnak egyik délután dolga akadt, felvette csinos, szűk szoknyáját, szép blúzát, és elment. Az udvar közepén állt egy eperfa, öreg már, nagy lombja hűvösében lustálkodhattunk. Apámnak az az ötlete támadt, hogy leverjük az ágakról az epret, kiengedjük a malacokat, felszedegetik onnan az édes gyümölcsöt, jóllaknak és még söpörni sem kell. Rázogattuk az ágakat bőszen, ő meg egy hosszú bottal a felső ágakat veregette. Kiengedtük a jószágokat, akik örültek a szabadságnak, távolabb a fától néztük jóízű falatozásuk. Csúfnak láttam őket. Újfajta malacok, nem kedves rózsaszínek, hanem barnák, göndörszőrűek. Kedves jelenet volt mégis, boldogan röfögve csemegéztek, orruk mozgott fel és le. Eltelt az idő, anyám megérkezett, elgondolkodva ballagott be a belső udvarba. Megijedtek a jószágok, hisz ő volt az, aki rendet tartott, fegyelmezett. Ijedtükben széjjelszaladtak, mind menekült más-más irányba, mint akik rosszat cselekedtek. Anyám meglepődött, igyekezett beljebb, ki akart térni előle, ám az egyik süldő alászaladt szoknyájának rémületében. A szűk szoknya nem engedett, a malac visítva terhét lerázni igyekezett. Anyám sikoltozott, mintha lovon ülne, a jószág megkergülve a fa körül futott egyre körbe-körbe. Annyira nevettünk, hahotáztunk, mulatságos jelenet volt, ilyet még nem láttunk. A többi malac is futkározott, a helyzet kacagtató volt, ám anyám hangja kijózanítóan rémült.
Anyám kiabált: „Segítsetek már!” A malac furcsán sikoltó hangot adott, a többi jószág is a hangoktól, visongástól megkergülve vágtázni kezdett. Apám, aki velünk együtt kacagott az elején, segíteni indult a széttaposott epreken csúszkálva, mi igyekeztünk abbahagyni a nevetést. Nem lehetett érezni, mennyi idő telt el, könnyünk csorgott a nevetéstől, még mulatságosabb lett, hogy jégpályaként üzemelt az udvar. Az idilli jelenet lassúságából gyors, hangos káosz, majd anyám kimentése, a jószágok ólba terelése, mintha több film jelenete pergett volna le egymás után. Először romantikus családi film, majd a látottak, mégis első nálunk a vígjáték maradt. Anyánk neheztelt, mert kinevettük, az apámra, mert nem segített korábban, a süldőt pedig egy seprűvel csapta hátba. Az eperfa egy ideig nem volt beszédtéma, azonban néhány hét múlva egyszer nagynénénk, ki kerékpározni tanult éppen, megjelent a fa körül, körbe-körbe, kapaszkodni akart, hogy megálljon, ám nem mert, csak sipított. Anyám a főzést abbahagyta, kisietett az udvarra, látta duci húgát, nagyot nevetett és kiabált neki, hogy „Fékezz, ne tekerj!” Ám az csak körözött az eperfa körül, büszkén, hogy sikerült, és mégis rettegve, hogyan álljon meg, nyomta a pedált nagy bőszen. Anyám derült rajta rendesen, segíteni mégsem tudott, hisz az a kerékpárba erősen kapaszkodott, sebességével nehezítette saját súlyát is, ehhez nagy erő és gyors mozdulat kellene. Aztán a fizika saját törvénye szerint kipenderítette alóla a biciklit, nagyot nyekkenve elterült a földön, míg a kerékpár hátsó kereke forgott tovább, a sárvédő eldeformálódott, a kormány kissé elcsavarodott. A nagynénénk feltápászkodott, keserves arccal, itt-ott kis bőrhiánnyal, mégis egészségesen. Anyám átérezte kissé a humoros, tehetetlen érzést, gondolom, átértékelte a történteket, megenyhült haragja, már törte a fejét, hogy a biciklit ki javítsa meg, hisz neki munkaeszköze.
(Kisznyér Ibolya)