Az utca és a föld fiának
A távolban ma angyalsereg danáz,
hol mennyei hárfák zengése zokog,
lágy ütemére ring a zsenge kalász,
lopott morzsáin a szívem feldobog.
Két dobogás közt, csöndben Téged kajtat,
akár egy együgyű, oktalan balog,
bár szóra bírnám hűvös, síri ajkad,
Te visszajáró, Te, magasztos Halott.
Ha ma élnél, itt, hol új eszmék forrnak,
látnád, akad szív, melyben jóság tanyáz’,
nem éreznéd már keserét a sorsnak,
s nem inná el végleg nedveid a láz.
Nem tengődnél kifosztva, elhagyatva,
mint itt e versben, amelyben hangtalan
senyved egy mondat, ahol megtagadta
a hű állítmányt az áruló alany.
Óvnálak. Úgy lennék eléd szórt remény,
hogy messze elűznék minden bántalmat,
ma végre csügghetnél meséid tején,
s a nagy mindenséggel mérhetnéd magad.
Látod? Eggyé válok a kábulattal,
s míg szemem sarkán egy könnycsepp kiragyog,
rám sziporkázzák fényük ámulattal
a szép homlokodon kigyúlt csillagok.
(Kovács Daniela)