Az emlék a miénk maradt
Futva menekültem,- csak el innen,
egyre követtek felhő- tépte álmok,
zaklatott lelkem vakon még hitte,
hogy szerelmünkön nem foghat az átok.
Könyörtelen sors mindig csak elvett,
rejtőzködő démon vágyéhes csókja,
sötét, viharos éjeket nemzett,
és én reszkettem erőtlenül, szótlan.
Vártam, egyre csak vártam a percre,
talán a holnap még visszahoz hozzám,
befogad szívem, újra élsz bennem,
csillagcsönd oson lágy sóhajon lomhán.
Egymásra nézünk, nevetünk újra,
ez a találkozás volt minden vágyunk,
barátok lehetünk, mondod súgva,
az emlék a miénk nem maradt másunk.
(Kristófné Vidók Margit)