Könnyek nélkül
Fáj a lelkem, mert a múlt nem engedi,
hogy, felejtsem a gyötrelmes éjeket,
hittem az idő örökre elfedi,
a könnymaszatos régi emlékeket.
Hess szomorúság!- elég volt belőled,
nem sír a szívem, azért ami nincsen,
vége van többé már ne is erőltesd,
mert szemérmetlen hazugság volt minden.
Hulló sziromként halnak meg álmaim,
maradj még,- te röpke bíbor alkonyat,
varázsecset fesse szemem ráncait,
színes fényt szitáljon a nap arcomra.
Lerázom magamról rögös út porát,
minden szó már hallgatássá szenderül,
érett fejjel én sem várok több csodát,
halk sóhajoktól viharom csendesül.
(Kristófné Vidók Margit)