Fák
nyáron árnyékot adtak
már csak sírjaiknak
télire tüzelőt
a felejtés gézlapjaival feded le lelked
de átvérzik rajtuk a múlt
a fáknak nincs lelkiismerete
de életük évgyűrűkből rémlik
ők az ég felé törnek
ágaikkal sejtik az istent
ha tehetnék
új vesszőikkel elérnének
a magasságos kékig
fát hasogatva
fejszéd csattogása
alatt rövid lett az ima
nedves faágon
hideg magányon
pattog a rőt tűz
(Nagy Antal Róbert)