Mamóka allé – 2020

Mamóka allé

Amikor a kis vidéki házba költözött, eleinte bosszús voltam. Messze van, két órát kellett utazni hozzá vonattal, ebből 35 perc a csatlakozás, és onnan még egy bő fél óra séta az elhagyatott allén át. Eleinte csak kérte, hogy ne, később kifejezetten megsértődött, ha autóval mentünk hozzá. Pedig úgy ott voltunk alig egy óra alatt, és így is letudtuk. Aztán egyszer a férjem valami kiküldetésen volt, én pedig már két hónapja nem láttam Nagyikámat. Nem is hívott telefonon sem, pedig ezért vettük neki a mobilt, amit gyorsan megtanult kezelni. Olyan simogatós volt, ahogy ő hívta. ,,Ha megtanultam lánykoromban a gyors- és gépírást, a háború alatt a kódfejtést, akkor egy kis simogatást ne tudnék megtanulni?”

Igaz, az utóbbi időben inkább csak felhívtam, megkérdeztem, hogy van, kicsit talán oda sem figyeltem, mit mondott, hisz csak a szokásos volt: ,,Jöhetnétek gyakrabban, egyszer itt is alhatnátok, olyan jó lenne beszélgetni, gondolkodni együtt, mint gyerekkorodban, a Balaton partján, a fák alatt sétálva!” De erre nem volt időm. Ugyan a fiam már befejezte az egyetemet, de most azon kell dolgozni, hogy a gyereknek lakása legyen, meg kell venni neki mindent, ami az életkezdéshez kell. Amikor meglátogattuk, eltöltöttünk nála 1-1,5 órát, ezalatt megebédeltünk, megettük a sütit, és már indultunk is.

De most, hogy nem volt autó, a gyerek a barátnőjénél, a telefon pedig tegnap óta „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható”-t ismételgette, döntöttem. Megyek vonattal és gyalog. A vonaton egy tündéri kislánnyal barátkoztam össze, anyukájával pont ott szállt át, ahol én. Rájöttem, ez a kislány éppen olyan kis cserfes, nyitott, mosolygós, mint én voltam, mikor a nyarakat Nagyikámmal töltöttem. A kis Rozi mondta, hogy Pesten voltak egy hetet, de mennek haza, és már alig várja, hogy találkozzon Mamókával. Kérdőn néztem az anyukájára, ő mesélte el, hogy a pár éve a szomszédba költözött 80 éves nénit hívja így a kislánya. Megdöbbentem. Nagyikámat én hívtam így kislány koromban. Rozika nagyon elfáradt az úton, de követelte, hogy gyalog menjenek, a ,,Mamókallén”, hiszen az pont a háza előtt ér véget, az aszfaltos út pedig csak kerülővel érinti a házat. ,,A jó éjt puszis mesém akarom, meg az Álommanót, meg a Tündér Lalát!” Ezek voltak az én kislánykori meséim is, a fiamnak is ezeket adtam tovább.

De Rozi anyukája is fáradt volt, így megígértem, hogy majd én végigmegyek a ,,Mamóka allén”, és holnap majd átsétálunk a mesékkel. Csodás út volt. Felidéztem magamban minden pillanatát a gyermekkori kirándulásoknak, a sok bölcs mesének, a makkpipának, amit gyakran faragtunk, és újra rácsodálkoztam a nap és a szél huncutságára, amint a levelekkel játszottak. Ezeket a nagyvárosi hajtás mellett el is felejtettem. Elhatároztam, hogy ezentúl Nagyikámhoz mindig így jövök. Mamókám mintha ott sétált volna mellettem. Szinte beszélgettünk, láttam csillogó, huncut, csodás kék szemét, kreol, majdnem ránctalan bőrét, és azt vettem észre, hogy már szinte futok, hogy újra láthassam.

,,Nagyi! Nagyikám” – kiabáltam, miközben a csengőt nyomtam a faluszéli kis ház kerítése előtt. ,,Mamókám!” De csak csend felelt. A szívem nem is kalapált, hanem dörömbölt a mellkasomban, miközben előkotortam a kulcsot, amit akkor adott, amikor eladta a pesti lakást, és ide költözött a világ végére. Kicsit nehezen fordult a kulcs a zárban, hisz még egyszer sem használtam, de bejutottam a kertbe, és csodálkoztam kissé. Az előkertben kókadoztak a virágok, mintha pár nap óta nem locsolták volna őket. Különben minden rendben volt.

Nagyikám régóta erre vágyott, kis kert, virágokkal, gyümölcsfákkal, konyhakerttel. Nem szerette a nagyvárost, de megszokta. A szülei vitték Pestre, nem volt választása, és amíg azt látta, hogy szükség van rá, maradt is. Mikor már nemhogy az unokák, de a dédunokák is jó úton voltak, visszavonult. Eleinte nem örültünk, nem szaladhattunk fel hozzá, ha bármire szükségünk volt. Akár csak egy ölelésre, vagy a gyerekeknek egy kis kölcsönre pár napra, míg megkapják az ösztöndíjat, vagy a nyári gyakorlatra járó fizut. Aztán már csak a sátoros ünnepeken látogattuk vagy hoztuk ki hozzánk. Volt, hogy csak felszóltunk a kaputelefonon. Ekkor döntött úgy, hogy eladja a pesti lakást, és lejött ide. Beköttettük a gázt a víz és a villany mellé, megkapta a mobilt, és nem firtattuk, hogy a többi pénzzel mi lett. Mindannyian jól voltunk anyagilag, a családi cég jól termelt, de azért sokat kellett dolgozni, hogy a legfiatalabb generációnak is meglegyen mindene.

A házba könnyen bejutottam, ott nem volt kulcsra zárva az ajtó. Itt is csend és rend fogadott a hűvös konyhában. Ez a csend, ez most nem esett jól. Óvatosan nyitottam az étkezőbe, majd a nappaliba, már csak a háló volt hátra. Közben kissé besötétedett, a félhomályban pedig elbizonytalanodtam. ,,Mamóka, Ancsi vagyok, itthon vagy?”

Otthon volt. Aludt. Imára kulcsolta két kezét, és mosoly bujkált az ajkán. De nem ébredt fel többé. Elkéstem.
A mobiltelefon ott pihent. Az ágy mellett, az olvasószekrényen lemerülve. Hívtam az ügyeletet, és vártam.
A konyhában kapcsoltam fel a villanyt, hogy lássák, van valaki a házban, majd odaültem, Mamókám mellé, és szép lassan mesélni kezdtem neki, be akartam pótolni mindent, amit eddig a nagy rohanásban elmulasztottam. A végén, ahogy ő tette annak idején, elmondtam az Álom manót, mert már csak erre emlékeztem fejből:

„Álom manó jár most erre, / Álomport hint a szemedre,
Álom manó vigyáz már rád, / Kimehet hát a Mamókád!”

Természetesen úgy fejeztem be, hogy kimehet már az Ancsikád. De ott maradtam és fogtam a kezét.

Másnap átmentem Rozihoz, de még nem tudtam, hogy mondjam el neki. Anyukája fogadott, és látta az arcomon, így nem is kellett mondanom semmit.

Ott temettük el őt a ,,Mamóka alléban”. Ez volt a végakarata. Rozika végig fogta a kezem, és vigasztalt. ,,Ő a mi Mamókánk, és bármerre megyünk a nagyvilágban, ha erdei útra lelünk, ő mindig ott lesz velünk, és vigyázni fog ránk!”

A maradék pénzből elintéztem az önkormányzatnál, hogy a kis ház felé vezető utat most is így hívják: Mamóka allé.

(Ordas Andrea)