Tükörkép
Minden Margó 40. születésnapján kezdődött. Nem akart ünneplést, semmi felhajtáshoz, bulihoz, összejövetelhez nem volt kedve. Az öregedés kezdetének tekintette ezt az életkort. Félt, rettegett káprázatosan szép arcának és tes-tének változásától. Hiú és büszke volt nőiességére. Nem örült, inkább megrémült, amikor belépett a kis presszóba, ahol délutánonként a kávéját szokta elfogyasztani. Legalább huszonöten ordították egyszerre, hogy meglepetés, majd ugrottak a nyakába, ölelték, csókolták. Virágokat, ajándékokat nyomtak a kezébe, miközben azt sem tudta, mi zajlik körülötte. Közömbösen mondogatta, hogy köszönöm, örülök, kedves vagy, de igazából majd felfordult a méregtől. Nem lehetett menekülni, hiszen férje, lánya, rokonai és barátai körbefogták. A párja végül lenyomta egy székbe, mit tehetett, ő is eszegetett, megkóstolta a büfé kínálatát. Az ünneplés már a vége felé járt, indultak volna haza, amikor egy régen látott, valamikor a vonásait bíráló megjegyzés miatt vérig sértődött, haragot tartó barátnője penderült be a terembe.
– Na, most már te is nézegetheted a ráncaidat – mondta, s közben ujjainak erős érintésével egy vonalat húzott a megdöbbent ünnepelt szemének sarkától a füle vonaláig, majd a kezébe nyomott egy kis csomagot. Oda lesz híres szépséged, te sem úszod meg, s ezzel kiviharzott a cukrászdából.
Margó alig hallhatóan feljajdult. Olyan érzés futott át rajta, hogy őt most megátkozták, valami visszafordíthatatlan vette kezdetét az életében, s érezni vélte arcán a nő kezének nyomát.
Otthon kibontotta a csomagot, egy tükröt talált, kicsinek tűnt, belenézve észrevette, hogy éppen csak az arca látszik benne. Először földhöz akarta vágni, összetiporni, végül papírostól a szekrénye legalsó fiókjába tette. Ott tartotta a felesleges, hamarosan kidobásra váró kacatokat. Azt hitte, hogy ezzel vége, megnyugszik, elfelejti, nem is gondol rá többet. Nem így történt.
A kis magánszanatórium csodálatos, a nagyvárosok zajától távoli, kissé eldugott környezetben állt. A kastélyszerű épületet erdő és gyönyörű park övezte. Tágas, otthonosan berendezett, fürdős egyágyas szobák, menüválaszték, könyvtár, társalgó, még gyógymedence is helyet kapott a csinos kis épületben. Elhivatott orvosok, képzett és válogatott, jól megfizetett személyzet biztosította a kezeltek gondos ápolását. Igaz, a vezetőség nem betegként, hanem vendégként tekintett az ő intézményüket választókra. A borsos árért minden kényelmet, a legkorszerűbb gyógyászati eljárásokat és eszközöket biztosították. Minden adott volt a kezeléseket megfizetni tudó betegek nyugodt pihenéséhez, felépüléséhez. Az ide felvettek idegrendszeri problémákkal, lelki sérülésekkel, enyhébb dep-ressziós panaszokkal küszködtek, ritkán diagnosztizáltak más, főleg belgyógyászati betegséget náluk. Kimerültség, menekülés a mindennapok hajszája elől, amolyan, a régi világban „úri nyavalyáknak” titulált bajok, ezek jellemezték a klientúrát. Itt pihentek, gyógyultak, ebben a kis ékszerdobozban, ami mintha csak a jövőből lépett volna ki, olyan szuper, ultramodern és korszerűen felszerelt, hogy aligha található párja országon belül.
Ide, a család által csak hotelnek titulált épültbe szállították egy napon Margót. Lánya és férje nagyvonalú anyagi támogatása gyorsan lehetővé tette a beköltöztetést. Rákényszerültek. Otthon nem bírt már vele a férje, lánya pedig munkája miatt csak ritkán tudott anyjára felügyelni. Az asszony sajnálatosan képtelenné vált a negyvenedik születésnapi események, a gonosz barátnő megjelenésének feldolgozására.
Sokáig, talán egy évig nem is volt probléma. Az élet ment tovább, zajlott minden, ahogy azelőtt. Egy takarítás után indultak a bajok. Margó az alsó, lomos fiókja kipakolására készült, el is felejtette már, miket rámolt oda. Aztán a kezébe akadt a tükör. Rögtön belenézett, abban a pillanatban minden az eszébe jutott, s azon nyomban alapos vizsgálatnak vetette alá az arcát. Megrémült, mert máris látni vélte az öregedés kezdődő jeleit vonásain. Újra hallotta a sértődött nő gúnyolódó hangját, s érezte kezének rideg, de erős érintését. „Nem, nem!” – kiáltott fel, majd átrohant a fürdőszobába, ahol az erősen megvilágított tükör előtt újra kezdte a szemlélődést.
Ez lett napjainak többórás elfoglaltsága, munkáját, háziasszonyi teendőit, családját egyre inkább elhanyagolta. Bezárkózott, kozmetikushoz sem járt már. Nem akart emberekkel találkozni. Fokozatosan elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Otthon állandóan az arcát nézte, folyton tükröt tartott a kezében. A legkisebb szarkaláb, a legapróbb kis mélyedés is megrémítette. Már mosolyogni, nevetni sem mert, nehogy megszaporodjanak a szája körül a ráncok. Szomorúsága egyre nőtt, mert napról napra csúnyábbnak látta magát. Talán néha érezte, hogy mindez irracionális és butaság, tudta, hogy meg kellene erősítenie magát, de a hangok és az érintés mély nyomot hagyott benne, képtelenné vált legyőzni rossz gondolatait.
Minden szó, minden vigasztalás és bizonyítás, amit párja és lánya ismételgetett, hatástalan maradt. Margó a tükörképében napról napra öregebbnek látta magát. Pedig a valóságban egy-két picike ráncon kívül semmi nem csúfította. Nyugodtan letagadhatott volna pár évet a korából.
A lelkével történt valami, traumaként beleégett az agyába a születésnapi „átok”, sajnos el is hitte, s annak megfelelően látta magát a tükrökben. Már-már gyűlölte önmagát. Bár a tükröket lassanként sorra leszerelte, eltüntette, letakarta a család, a nő mindig gondosan elrejtette, amit születésnapján lelkének megrontójától kapott.
Akkor telt be a pohár, amikor az asszony fiókjában a bűnös tükröcske mellett erős altatót és nyugtatókat találtak. Nem várhattak tovább, elfogyott a remény arra, hogy otthon pozitív megoldást találjanak erre a furcsa helyzetre.
A szanatóriumban az első alaposabb beszélgetés során a vezető főorvos kiemelt szakmai érdeklődéssel hallgatta a családot. Az asszony problémájához hasonlóval még nem találkozott, bár az öregedéstől való félelem, a gerontofóbia ismert az orvostudományban. Ez esetben nem a test általános öregedésétől, csak az arc megcsúnyulásától való félelem képezte a problémát. Azt érezte, hogy rendkívüli orvosi feladat vár rá. Ki kell találnia valamilyen hihető és ártalmatlan orvosi trükköt, hogy visszavezesse a helyes értelmi és érzelmi síkra páciensét. Előre látta, hogy lassú és türelmes meggyőző munkára, különleges terápiára lesz szükség ebben a szokatlan, csalóka tükörképmániának a leküzdésében.
Most azonban csak arra volt képes, hogy bámulja, sajnálja ezt a még mindig ragyogó szépségű, szinte hibátlan, bár szomorú arcú nőt, aki azt hiszi magáról, hogy csúnya, öreg és ráncos.
(Sági Klári)