Tükörkép – 2020

Tükörkép

Minden Margó 40. születésnapján kezdődött. Nem akart ünneplést, semmi felhajtáshoz, bulihoz, összejövetelhez nem volt kedve. Az öregedés kezdetének tekintette ezt az életkort. Félt, rettegett káprázatosan szép arcának és tes-tének változásától. Hiú és büszke volt nőiességére. Nem örült, inkább megrémült, amikor belépett a kis presszóba, ahol délutánonként a kávéját szokta elfogyasztani. Legalább huszonöten ordították egyszerre, hogy meglepetés, majd ugrottak a nyakába, ölelték, csókolták. Virágokat, ajándékokat nyomtak a kezébe, miközben azt sem tudta, mi zajlik körülötte. Közömbösen mondogatta, hogy köszönöm, örülök, kedves vagy, de igazából majd felfordult a méregtől. Nem lehetett menekülni, hiszen férje, lánya, rokonai és barátai körbefogták. A párja végül lenyomta egy székbe, mit tehetett, ő is eszegetett, megkóstolta a büfé kínálatát. Az ünneplés már a vége felé járt, indultak volna haza, amikor egy régen látott, valamikor a vonásait bíráló megjegyzés miatt vérig sértődött, haragot tartó barátnője penderült be a terembe.

– Na, most már te is nézegetheted a ráncaidat – mondta, s közben ujjainak erős érintésével egy vonalat húzott a megdöbbent ünnepelt szemének sarkától a füle vonaláig, majd a kezébe nyomott egy kis csomagot. Oda lesz híres szépséged, te sem úszod meg, s ezzel kiviharzott a cukrászdából.

Margó alig hallhatóan feljajdult. Olyan érzés futott át rajta, hogy őt most megátkozták, valami visszafordíthatatlan vette kezdetét az életében, s érezni vélte arcán a nő kezének nyomát.

Otthon kibontotta a csomagot, egy tükröt talált, kicsinek tűnt, belenézve észrevette, hogy éppen csak az arca látszik benne. Először földhöz akarta vágni, összetiporni, végül papírostól a szekrénye legalsó fiókjába tette. Ott tartotta a felesleges, hamarosan kidobásra váró kacatokat. Azt hitte, hogy ezzel vége, megnyugszik, elfelejti, nem is gondol rá többet. Nem így történt.

A kis magánszanatórium csodálatos, a nagyvárosok zajától távoli, kissé eldugott környezetben állt. A kastélyszerű épületet erdő és gyönyörű park övezte. Tágas, otthonosan berendezett, fürdős egyágyas szobák, menüválaszték, könyvtár, társalgó, még gyógymedence is helyet kapott a csinos kis épületben. Elhivatott orvosok, képzett és válogatott, jól megfizetett személyzet biztosította a kezeltek gondos ápolását. Igaz, a vezetőség nem betegként, hanem vendégként tekintett az ő intézményüket választókra. A borsos árért minden kényelmet, a legkorszerűbb gyógyászati eljárásokat és eszközöket biztosították. Minden adott volt a kezeléseket megfizetni tudó betegek nyugodt pihenéséhez, felépüléséhez. Az ide felvettek idegrendszeri problémákkal, lelki sérülésekkel, enyhébb dep-ressziós panaszokkal küszködtek, ritkán diagnosztizáltak más, főleg belgyógyászati betegséget náluk. Kimerültség, menekülés a mindennapok hajszája elől, amolyan, a régi világban „úri nyavalyáknak” titulált bajok, ezek jellemezték a klientúrát. Itt pihentek, gyógyultak, ebben a kis ékszerdobozban, ami mintha csak a jövőből lépett volna ki, olyan szuper, ultramodern és korszerűen felszerelt, hogy aligha található párja országon belül.

Ide, a család által csak hotelnek titulált épültbe szállították egy napon Margót. Lánya és férje nagyvonalú anyagi támogatása gyorsan lehetővé tette a beköltöztetést. Rákényszerültek. Otthon nem bírt már vele a férje, lánya pedig munkája miatt csak ritkán tudott anyjára felügyelni. Az asszony sajnálatosan képtelenné vált a negyvenedik születésnapi események, a gonosz barátnő megjelenésének feldolgozására.

Sokáig, talán egy évig nem is volt probléma. Az élet ment tovább, zajlott minden, ahogy azelőtt. Egy takarítás után indultak a bajok. Margó az alsó, lomos fiókja kipakolására készült, el is felejtette már, miket rámolt oda. Aztán a kezébe akadt a tükör. Rögtön belenézett, abban a pillanatban minden az eszébe jutott, s azon nyomban alapos vizsgálatnak vetette alá az arcát. Megrémült, mert máris látni vélte az öregedés kezdődő jeleit vonásain. Újra hallotta a sértődött nő gúnyolódó hangját, s érezte kezének rideg, de erős érintését. „Nem, nem!” – kiáltott fel, majd átrohant a fürdőszobába, ahol az erősen megvilágított tükör előtt újra kezdte a szemlélődést.

Ez lett napjainak többórás elfoglaltsága, munkáját, háziasszonyi teendőit, családját egyre inkább elhanyagolta. Bezárkózott, kozmetikushoz sem járt már. Nem akart emberekkel találkozni. Fokozatosan elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Otthon állandóan az arcát nézte, folyton tükröt tartott a kezében. A legkisebb szarkaláb, a legapróbb kis mélyedés is megrémítette. Már mosolyogni, nevetni sem mert, nehogy megszaporodjanak a szája körül a ráncok. Szomorúsága egyre nőtt, mert napról napra csúnyábbnak látta magát. Talán néha érezte, hogy mindez irracionális és butaság, tudta, hogy meg kellene erősítenie magát, de a hangok és az érintés mély nyomot hagyott benne, képtelenné vált legyőzni rossz gondolatait.

Minden szó, minden vigasztalás és bizonyítás, amit párja és lánya ismételgetett, hatástalan maradt. Margó a tükörképében napról napra öregebbnek látta magát. Pedig a valóságban egy-két picike ráncon kívül semmi nem csúfította. Nyugodtan letagadhatott volna pár évet a korából.

A lelkével történt valami, traumaként beleégett az agyába a születésnapi „átok”, sajnos el is hitte, s annak megfelelően látta magát a tükrökben. Már-már gyűlölte önmagát. Bár a tükröket lassanként sorra leszerelte, eltüntette, letakarta a család, a nő mindig gondosan elrejtette, amit születésnapján lelkének megrontójától kapott.

Akkor telt be a pohár, amikor az asszony fiókjában a bűnös tükröcske mellett erős altatót és nyugtatókat találtak. Nem várhattak tovább, elfogyott a remény arra, hogy otthon pozitív megoldást találjanak erre a furcsa helyzetre.

A szanatóriumban az első alaposabb beszélgetés során a vezető főorvos kiemelt szakmai érdeklődéssel hallgatta a családot. Az asszony problémájához hasonlóval még nem találkozott, bár az öregedéstől való félelem, a geronto­fóbia ismert az orvostudományban. Ez esetben nem a test általános öregedésétől, csak az arc megcsúnyulásától való félelem képezte a problémát. Azt érezte, hogy rendkívüli orvosi feladat vár rá. Ki kell találnia valamilyen hihető és ártalmatlan orvosi trükköt, hogy visszavezesse a helyes értelmi és érzelmi síkra páciensét. Előre látta, hogy lassú és türelmes meggyőző munkára, különleges terápiára lesz szükség ebben a szokatlan, csalóka tükörképmániának a leküzdésében.

Most azonban csak arra volt képes, hogy bámulja, sajnálja ezt a még mindig ragyogó szépségű, szinte hibátlan, bár szomorú arcú nőt, aki azt hiszi magáról, hogy csúnya, öreg és ráncos.

(Sági Klári)