Az emlékezés kertjében – 2020

Az emlékezés kertjében

Az év utolsó két hónapja az emlékezésről, az elszámolásról, az összegzésről szól. Ilyenkor érzelmeink és emlékeink felerősödnek. A novemberi hűvös szél a bágyadt napsugárral levéltáncot jár a pompás színekben hulló levelekkel. A hulló levelek is az elmúlással szembesítenek. A temetőkertben sétálva az embert körülöleli a csend, a néma fájdalom. Két dolog van az életünkben, ami mindenkivel megtörténik, éljen bárhol a világon, legyen bármilyen vallású, legyen bármilyen a bőre színe. Ez a két dolog a születés és a halál. Mert minden, ami születik egyszer, elmúlik. Az elmúlás is az élet része. A két esemény közti idő az életünk, a sorsunk. Amíg itt vagyunk, mindannyian alkotunk valamit, amit magunk után hagyunk. A műveink, az alkotásaink, a gyerekeink, az unokáink, az épületek, a dalok, a hírnév, a siker és még ezernyi más dolog lehet. A legfontosabb, hogy úgy éljünk, hogyha már nem leszünk, érezzék a hiányunkat, mert akkor már nem éltünk hiába. Életünk akár az évszak, változik. A tavasz az újjászületés, a nyár a cseperedés, a növekedés, az ősz az élet adta lehetőségek betakarítása, a tél az elmúlást idézi. Az emlékezés kertjében saját szeretteink sírja mellett megállunk, az általunk ismert emberek sírja mellett is, és akaratlanul is eszünkbe jutnak a róla megmaradt emlékeink. A számunkra ismeretlen neveknél pedig megpróbáljuk elképzelni, milyen ember lehetett az, kinek teste itt nyugszik. Boldog volt? Vagy boldogtalan? Milyen módon lépett ki az életből? Csendben átaludta magát egy másik világba, vagy sok-sok kín és fájdalom megélése után? Jó ember volt vagy rossz? Szerencsére ezt nem nekünk kell eldönteni, mert az égi kapun egyedül kell átlépnie mindenkinek, és az égiekkel való elszámolást is egyedül teszi meg. Megannyi kérdés fogalmazódik meg bennünk. Amikor bajban vagyunk, segítséget kérünk, várunk, sőt néha követelünk. Mert ilyenek vagyunk! Jusson eszünkbe az, hogy mi nyújtottunk-e segítő kezet, amikor kérték, vagy megtehettük volna. Sajnos sokan későn gondolkodnak el ezen. Pedig mindannyian tudjuk, hogy csak addig tudunk szeretni valakit, amíg itt van velünk, mellettünk. Addig simogassuk meg a kezét, addig öleljük és éreztessük, hogy itt vagyok, veled vagyok. Őrizzük meg emlékét azoknak, akik megkapták az égi behívót. A hűvös napok ellenére lelkünkben hol fájón, hol megnyugvással az emlékezés és a szeretet fénye gyúljon! Tanuljunk a minket ért veszteségből, és próbáljunk meg úgy élni, hogy észrevegyük a mindennapok apró csodáit! Az év végi összegzésnél tegyük fel magunknak a kérdést, mindent megtettünk, amit megtehettünk szeretteinkért? Őszinte kérdésre őszinte választ illik adni, legalább önmagunknak. Próbáljunk meg szeretetet adni, és tudjuk, merjük mi is elfogadni! A mai világban a legnagyobb ajándék, amit adhatunk és kaphatunk, az az együtt töltött idő, a jelenlét, a törődés, a másikra való odafigyelés. A lágyan simogató kezek, a mosolygó szemek, a szeretettel teli ölelés, az érzelmeinket kifejező szavak. Ezek mind megtalálhatóak bennünk, bármikor leemelhetjük érzelmeink polcáról. Mindannyiunk élete ajándék, éljünk a lehetőségeinkkel! Vegyük kezünkbe a szeretet aranyfonalát és fonjuk körbe szeretteinket és életünk szereplőit! Érezni fogják, hogy itt vagyunk, velük vagyunk.

( T. Bernáth Panni)