Nem adom fel
Most sajnáljam magam? Két éve elváltam. Van egy kis házam. Élhető, kényelmes. Szüleim is elváltak. Édesanyám újra férjhez ment. Németországban élnek. Jó a kapcsolatunk. Testvérem sajnos nincsen. Könyvtárosként dolgozom.
De mostanában egyre nehezebben viselem a magányt. Bár van egy kétéves Bischone Bolognése kiskutyám. Tündéri kis jószág. Igazi társ ő. Bizsu a neve.
Talán barátnőim is közrejátszottak ebben. De hoztam egy döntést. Regisztráltam egy társkereső oldalon.
Jókat mulatok napok óta a pasikon. Válaszra sem érdemesek. De ma egy érdekes jelentkezőt találtam. Annyit írt csupán: „Mi a véleményed az ilyen ismerkedési formáról?”
Visszaírtam: Rizikós, de egy próbát megér.
– Próba? Skype? – kérdezte.
Megírtam az elérhetőségemet. Érdekel ez a srác.
Ott ülünk hát a laptop előtt Bizsuval. Vakkant egy párat, amikor beszélgetni kezdünk Dáviddal. Van kamerája is, de nem kapcsolja be egyelőre. Úgy gondolom, a sebeit nyalogatja. Szűkszavú, de kedves.
Amikor megkérem, kapcsolja be a kameráját, figyelmeztet, lehet, hogy csalódni fogok. Egy jóképű, izmos, tolókocsis fiút látok. De hiszen vele többször találkoztam az utcán! Nem is lakunk messze egymástól.
– Szerintem is ideje lenne már személyesen is találkozni! – feleli kérdésemre másnap.
Szép idő van, így a kertben terítek meg. Kávé, szendvics, saját készítésű süti.
Szolid ruha, smink, frizura. Pici parfüm. Bizsu elismeréssel vakkant, amikor meglát.
Itt van. Alig fér be a kapun. Elektromos kocsija van, nagy csokor virágot szorongat a kezében.
Azok a csillogó, barna szemek, az illata! Húha! Most légy okos, Viktória! – mondom magamban.
Bizsu pedig felugrik Dávid ölébe. Első látásra szerelem.
– Nagyon csini vagy, Viktória – bókol.
Sok mindent megtudunk egymásról.
Bepárásodott szemekkel mesél az egy évvel ezelőtti balesetről… Amiben elvesztette a szüleit. Ő kirepült az autóból, ami kigyulladt. Cserbenhagyásos gázolás volt. Ő tolókocsiba került, hetekig kómában volt. Szakított a barátnőjével. Ő így sérülten már nem fogadta el.
Az orvosok azt mondták, ha nem adja fel, fel fog épülni.
Nővére, aki Németországból jött haza ápolni őt, nem sokáig bírta. Inni kezdett, embert sem akart látni.
– Aztán egy este megundorodtam magamtól – mesélte Dávid. Fogtam a vodkásüveget és a tükörhöz vágtam. Egyik sem törött el. De napokig vodkaszag volt a szobában.
Most először látom mosolyogni. Ügyesen ül át a kocsijából mellém a padra.
– Most edzőterembe járok – folytatja. – Újra fogok majd járni. Csak kellene valaki, aki most mellettem áll.
Átkarolja a vállamat. Olyan ápolt illata van! A vállára hajtom a fejemet. Megpuszilja a számat. Én felugrom azonnal.
– Én most zavarban vagyok – mondom.
– Azért menekültél a szék mögé? – kérdezi vidáman.
– Ne félj, most még nem futok utánad!
De nekem most mennem kell. Elrepült az idő. Edzésre kell mennem. Holnap te jössz a meséléssel. Feltéve, ha újra látni szeretnél.
Ez valami varázslat velünk!
– Viki, légy szíves gyere ide! – kérlel már a kocsijában ülve.
Hagyom, hogy megcsókoljon. Megsimogatom a göndör, barna haját.
– Veled leszek. S tudod, mi lesz a jelszavunk?
Szinte egyszerre mondjuk:
„Nem adom fel!”
(Varga Katalin)