Asszociáció 13.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

“Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.”

(József Attila: Eszmélet)

Varga Katalin: A vihar

Rám borult a nyári alkony szépsége.
Ragyogó égboltnak minden kéksége.
Kis madarak faágakon trilláztak.
Megannyi szépsége hívott a nyárnak.

Fülledt levegőben gyűltek a felhők.
Viharos szél váltotta fel a szellőt.
Borsónyi jégdarabok kopogása.
Rémes ám az elemek tombolása.

Reggelre aztán megszünt már a vihar.
Mondta a szomszéd, nagy volt a zivatar.
Rímbe szedett sroait megjegyeztem
Íme ennyi, emlékbe eltehetem.

” Az éjjel rászálltak a fákra,
Mint kis lepkék, a levelek. ” 

Hajdu Mária: A cinege éneke – mese –         

Nyitnikék! Nyitnikék!
Szűrődött be a szobába az apró madárkák éneke. Végre eltűnt a téli szürkeség, és mosolyogva nézett be az ablakon a napocska.  Józsi, a játék-mackó megkérdezte a polcon ülő plüssbékát:
–  Mondd Bréka: mi ez a hangzavar odakint? Látsz valamit?
–  Igen, pont rálátok a gesztenyefára. Ott ülnek valami kék színű madarak, – azt hiszem cinegék – azok énekelnek.
–  Énekelnek? De hiszen ez lárma! Nem ének.
–  Dehogynem! Hallottam, mikor Marci az olvasást gyakorolta, hogy ezeket a kismadarakat a tavasz hírnökének nevezik.
–  Tényleg? – Ámult nagyot Józsi mackó.
–  Igen, mert mikor elkezdenek énekelni, kivirágzanak a gyümölcsfák, és a rügyek is kipattannak, levelük nő újra a fáknak.
–  Hát ezt már igazán nem hiszem! Ha Marci hazajön az iskolából, meglesem azt az olvasókönyvet én is.
Délelőtt a cinkék után a rigók is rákezdtek: egymást hívogatták a rigófüttyel. Öröm volt hallgatni. A napsugarak megsimogatták a fák ágait, a virágágyásokban alvó növényeket, de jutott belőlük a sétáló embereknek is. Vidámság lengte körül az egész várost, az utcát és a házakat. Mindenki kivonult a szabadba, sepregetni, kertet és utcát takarítani.
Délután hazaérkezett Marci az iskolából. Ledobta a nehéz hátitáskáját és eszében sem volt, hogy elővegye az olvasókönyvét. Kiment a kertbe nagypapához. Segített elgereblyézni a már felásott ágyásokat. A szobában a béka és a mackó sértődötten hátat fordítottak egymásnak. Józsi nem hitt a plüssbékának.
Közeledett az este, a napocska aludni készült. Nagypapa és Marci elégedetten néztek be a konyhába egy kis harapnivaló után. Jól elfáradtak, de még hátra volt a házi feladat a kisfiúnak. Holnap nem lesz olvasás óra, nem is került elő az olvasókönyv. A mackó nem nézhetett bele, mérgesen aludt el.
Másnap reggel arra ébredt, hogy megcirógatja a napocska az arcát. Bréka pedig lelkendezve kiabál:
–  Megmondtam! Ugye megmondtam!
–  Mit kiabálsz, miért nem hagysz aludni?
–  Még hogy mit! Nézd: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.”
–  Te Bréka! Igazad volt! Tényleg újra nőtt a cinege énekétől a fák levele!

Dittrich Panka: Vársz 

Vársz, mint mozdulatlan árny
a napsugárra, magadba zárva
az ősz időt, legyen a múlt: tévedés,
ha odvas fában már bogár sem él.
Ha netán mégis forró lesz az éj
mert átélt vágyakat simogat a szél
mely ébredező holnapokat sodor
a májusi eső is csendesen kopog.
“Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.” 

Czégény Nagy Erzsébet: Tavasz 

Szemeidben tavasz ragyog,
s íriszében zöld-palástban
indulnak a holnapok,
szempilládon leheletnyi
hulló harmat; én vagyok.

„Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék a levelek”
nem rebbentek tovább,
csak ráültek a mára s
őrizték a szemedet.

Viemann László: Mint kis lepkék

Alig voltam húszéves e nyári meleg nap egy szőke kislány kezét fogva sétáltunk bodító szerelmesen, mit sem selytve hova sodor a következő év, de a levegő zavaros volt ötvenhat nyarán. Szerelmem testvére nézetét jól
ismertem, tudtam hova húz a barát köre, mégis azt tudva megkérdeztem babámat, eljönne e velem Ausztriába, habár semmit nem gondolva következő hat hónap fejleményeire.
— A végzetes randevún pár nap után ideges arcvonással sírva bevallotta eltiltotta a kedvesem apja velem a további összeköttetést, édes annyát jól ismertem. Így feladtam a kérdést, és anyukád mit mondott erre?
Ő mondva, ,,te nem ismered aput, ő egy goromba ember”. Ezek után csak, annyit mondtam nem tehetek mást a határozat a tiéd.
— Ez ősz viharja elsodort s elhagytam az első szerelmet!
Azután jött tél, tavasz és vele új ismeretség, bár még a gondolat mai napig száll vissza tünődten, és az édes ajkak elmben vésve, amíg szívből remélve kivánom Ő is rátalált az igaz szerelemre.
— Jött új év, új évszak virágzó tavasszal, jött nappal, és az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.

Mentovics Éva: Ébredés

Szétnyílt az égbolt éj-palástja,
hajnalpír festette az eget.
“Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.”

Lágy trillára ébredt a tópart;
az üde-zöldre festett fákon
– míg a fűz még borzasan sóhajt –
felcsendül a madárkánon.

Pázsit selyme, mint lenge paplan,
borítja zölden a ligetet,
erdőn, bércen ezer alakban
zsendül, éled a kikelet.

Mentovics Éva: Újjászületés

Mint anyaméhből kibúvó gyermek,
sóhajtottak az ébredő kertek.
A fákon – lásd! – megannyi lenge lepke!
Szellő lehel csókot a levelekre,

és tovalebben, hogy hírét elvigye;
nem maradt a hóból mára semmi se,
mert fény bucskázik amott, s láss csodát!
Bolyhozza a fűzek lengő ágbogát,

csipkézi a nárcisz üde szirmait,
nefelejcset kékít, ragyogni tanít.
Lehet a fű réti, akár árokparti,
zsenge szőnyegére bogarakat csal ki;

napfürdőző gyíkot, víg gyereksereget.
S amíg a fecskepár élelmet szedeget,
szellőként osonva erdőn illan át,
széthintve a tavasz mámor-illatát.

Szakáli Anna: Várok 

Várok mozdulatlan, telnek az órák,
kint elönt mindent a fény,
reggeli rigódal-metaforák,
harkály kopogtat, ibolya kéklik,
jácint bogos feje néz a Napra,
rügyek színe rózsaszínre fénylik. 

Édes illatot hoz a szellő,
a mandula teljes díszben áll,
zsong-dong a virágerdő,
méhek raja nektárt inni száll. 

Bódító varázsban minden él és mozdul,
csak lelkemben vénhed egyedül a csend.
Várom, hogy szíved hozzám fordul,
elhozzon a tavasz, láss földi csodát,
ne csak odakünn virítson,
bennünk verjen tanyát,
élhessek még egy kicsit veled,
“Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.”

Schvalm Rózsa: Tavaszi mámor 

Azúrkék az ég, mosolyog a nap,
áradnak villódzó fénysugarak.
Lágy karjukkal ölelik a tájat,
langy meleget hintve fűre-fára. 

Dalra fakad az élet a fényben,
szellő szárnyán zeng a madárének.
Virágfátyol borítja a fákat,
fürdik a lég illat mámorában. 

Bíborfényben jő az alkonyóra
sűrűsödik az este homálya.
Sötét éj leple alatt a fákra,
kis levelek lepkeként rászállnak.

Gősi Vali: Ébredés

Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre a föld megremeg,
s amerre nézek, e rezdülésre
mozdulnak mind az ébredő
lények: rügyek pattannak hirtelen,
tápászkodnak a bokrokon bomló,
reszketeg, bámész levelek.   

Szökik a csönd: rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle riasztja szégyenlős
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.   

A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújva szendereg.
Az utcákon álmos emberek,
lehajtott fejjel mind siet,
szemükben dermedt éj-mosoly.

Gondoktól gyűrött homlokukon
szelíden táncol a megcsúfolt reményű
tavasz: fönt, sötét baldachin alatt
megint sok bolond, sötét felhő viháncol,
nem félve a tél végső,
vad vicsorától.