Asszociáció 18.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

„Nem lehet várni reggelig azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet,”

(Baranyi Ferenc)

Dobosi Valéria: Vége

műholdak csalóka csillagfénye remeg
a szilánkosra megfagyott éjszakában,
minden érzés fekete s törésig hideg,
mozdulni képtelen a kezem ,a lábam,

reszketés fut a kiégett idegeken,
de ez a borzongás altatja a vágyat,
markomban tartva most nem vonz a végtelen,
melletted  nem remélem,hogy rám találhat

vergődésem fájdalmában az a hajnal,
ami úgy adná nekem a többi évet,
hogy ne lássam szennyezve kínnal és vérrel,

te magadat csalod ,én magamat csaljam?
mi értelme az olyan tüzeknek,
ami  mellett az ember nem melegedhet?

Szakáli Anna: A lopás

Előszó

Az irodalmi csoportban, amelyhez én is tartozom, rendszeresen ismétlődő feladat szerint, egy kiválasztott gondolatsorhoz, vagy az általa felidézett emlékekről, érzésekről lehet verset vagy prózát írni, és beküldeni az alkotást, amit aztán elbírálnak.

A most feladott idézet a következő: 

„Nem lehet várni reggelig azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet,”

Elgondolkodom. Megragadnak a szavak, és a mögöttes tartalom sokkal többet sejtet, mint azt első olvasásra gondolnám. Tudok-e olyan történetet megírni, vagy lenne-e olyan emlékem, ami ideillene?  Ifjú koromból bizonyára. Hiszen az éj, az alkalom, mindenképpen a szerelemre asszociál bennem, mert ez az, amit az éj leginkább érvényesíthet.

De mégsem. Egy egészen más történet villan hirtelen az eszembe egy szegény asszonyról, aki jólelkű, segítőkész komaasszonyát lopta meg az éj leple alatt, nem is egyszer, hogy ne éhezzen a családja.

Íme, a történet:

Jó komák voltak. Mivel földjük szomszédos telken állt, könnyen ment a barátkozás. A beszélgetés is könnyen indult. A gyerekek átjártak a szőlőbe, megdézsmálták a termést, szedtek a barackból, de anyám mindig csak legyintett: Azok is éhesek! Jut is, marad is!

A legkisebb lány születésekor aztán komaságba hívták anyámékat, amit azok el is fogadtak. Itt is sok gyerek volt, ott is. Zsák a foltját a komaságban is megtalálja. A keresztelői ebéd nálunk volt megtartva, csirkepaprikással és süteménnyel.

A komaság rendesen működött, úgy ahogy kell. Anyám a kinőtt ruháinkat mindig gondosan összeszedte, és vitte a kománénak. A nagy kertből is mindig került ez, amaz.

Egyik télen, lámpaoltás után, amikor a csend kint és bent is rátelepszik a helyre, hol erősebb, hol halkabb neszezés hallatszott a padlásról, mintha kukoricacsövek gurultak volna ide-oda.

– Anyu! – súgta nővérem – Valaki jár a padláson!

Anyánk már félálomban volt, a fáradság hamar ledöntötte a lábáról, ezért visszamotyogta: A fenét! A macskák hajkurásszák az egereket.

Mi gyerekek, azonban nehezen tudtunk elaludni, és hiába mondogattuk, hogy halljuk a lépések tompa neszét. Később már nem zavartak bennünket ezek a zajok, elfogadtuk a macskamagyarázatot.

Teltek a napok, talán két hét is elmúlt már, amikor anyám megjegyezte, hogy nagyon fogy a kukorica a padlásról. Apám megvonta a vállát és azt felelte: Minek adsz nekik annyit enni? A vasárnapi tyúk is zsíros volt.

Ezzel letudták a dolgot.

A következő éjszakai neszezés azonban már felkeltette anyánk figyelmét is. Gondolt egyet, megbökte apám oldalát és odasúgta: Péter! Gyere! – azzal óvatosan fölkeltek, és elindultak kifelé.

A padlásajtó nem volt lakatra zárva, a lakat csak álca volt a tolózáron, de ha valaki alaposabban megnézte, láthatta, hogy a lakat nem fogja össze a két nyelvet, hanem az egyiken lóbálózik gondtalanul. Óvatosan félrehúzták a zár nyelvét, és felosonkodtak a padlásra. Már a felüljáróból látták, hogy valaki zseblámpázik odafenn. Anyám feldugta a fejét a lépcsőfeljáróból és megszólalt: Komaasszony! Hát maga az? Pont maga? Hát engem lop meg?

Az asszony megdermedt az ijedtségtől. Pár másodperc szünet után megszólalt: Nem csak magát komaasszony! Másokat is … – mondta elcsukló hangon. – Tudja, a gyerekek éhesek. Már mindenünk elfogyott. Az apjuk nem ad haza semmi keresetet. Muszáj az éjszaka sötétjét kihasználnom, különben éheznénk.

– Miért nem szólt? Tudja, hogy adok!? – mondta anyánk sírással küszködve, mert hiába szokott velünk kapitányosan viselkedni – hogyan is bírt volna meg annyi gyerekkel-, tudtuk mi azt jól, hogy lágy szíve van.

Apánk nem szólt semmit, megfordult, lement a lépcsőn, és bement a hidegkamrába. Mire a két asszony leért a tele zsákkal, apám odatett az asztalra egy pár kolbászt, és egy kisebb darab szalonnát.

– Holnap karácsony éjszakája lesz – szólt, majd fejébe nyomta a süvegét, és kiment az istállóba, mint akinek sürgős dolga akadt az állatok körül.

Hajnalodott. Elmúlt az éjszaka, amely társul szegődött az asszonyhoz, hogy bűnében segítse, és betakargatta sötét palástjával, hogy ártó szemek elől rejtőzködve élelmet szerezhessen éhes gyermekeinek. Most már tudja, hogy rossz embert választott annak idején, de tíz gyermekkel hova legyen, kihez folyamodjon? Szerette gyermekeit, s annál inkább óvta és vigyázta őket, minél jobban magára maradt ebben a küzdelemben. És az ő hitvallása szerint sokkal nagyobb bűn lett volna, ha hagyja, hogy kicsinyei éhen haljanak.

Így teljesült hát az a tétel, mely szerint:” mit éj érvényesíthet”, s az idézettől eltérően kissé más szavakkal: különben az alkalom elszökik.

Varga Katalin: Egy el nem szalasztott alkalom.

Itt ülök a Balaton partján, Szántódón. Gyerektábort szerveztünk, remek programokkal.
Idáig az időjárás is kedvezett nekünk. A sok kamasz fiú és lány, ha tehetné, egész nap a vízben lenne. Este meg a tábortűz mellett nyüzsögnek.
Kirándulni is el tudtuk csalni őket. Én is jól érzem magam, remek kis csapatunk van. Ez már a harmadik napunk itt.
Megint jön az egyik nevelőtársam. Szó nélkül ül le mellém a padra. Majd egy halk Jó estét után, kicsit közelebb húzódik.
Zárkózott, vörös hajú fiú. Eddig nem sokat beszélgettünk. Pedig ő, úgy látom, szeretne velem barátkozni, ismerkedni
A lámpa fénye megvilágítja vörös hajtincseit, átlátszanak az elálló fülei is. Szeplői külön életet élnek az arcán.
Beszélgetni kezdünk, mindenről. Kiderül, ő is verseket ír, gitározik, énekel.
– Neked biztosan a jóképű fiúk tetszenek – szólal meg hirtelen.
A fejemet rázom, nem értem a viselkedését. Miért mondja ezt? Hiszen nem gúnyoltam ki. Olyan jól elcsevegtünk. Kellemes arcvonásai vannak. Nem tolakodó típus, na és nagyon értelmes. Azt javaslom, folytassuk holnap a beszélgetést, mert én elálmosodtam.
Csalódást látok a szemében. Végig nézek izmos alakján, a gödröcskéken az arca két oldalán. Na és ha megcsókolnám? Még magam is megijedek ettől a gondolattól. Szinte futva teszem meg az utat a szállásunkig.
Mondani kellett volna neki valami bíztatót.
Nagyon hamar elnyom az álom. Aztán szirénázásra ébredek. Mentőautó kék villódzása, már kint van mindenki a ház előtt. Mi történt?
Kiderül, az én bronzos hajú nevelőtársam bement fürdeni egyet a tóba. Beleakadt a lába egy hínárcsomóba. Majdnem belefulladt a vízbe.
– Mindenki menjen hátrébb, hallom az egyik mentős hangját. Nem kap levegőt a sérült.
Ő hirtelen tér magához. Öklendezik, csuklik, de lassan visszatér az arcába a szín.
Csurog a hajából a víz, de már jobban van, szerencsére.
– Bevisszük a kórházba megfigyelésre. Jön vele valaki? – kérdezi a mentős.
Társam rám néz, s akkor már tudom, mennem kell, vele. Ha most nem teszem meg, ki  tudja mit szalasztok el?
Egyik versem ideillő sorai jutnak eszembe.
„ Nem lehet várni reggelig azzal, mit éj érvényesített, az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet. „
Végig fogom a kezét a mentőautóban. Ő pedig mosolyogva alszik el. Lesz még közös jövőnk. Ezt most már mind a ketten tudjuk.

Viemann László: Fásult szerelem

Kimondani nehéz bár annak értelme bennünk vágya él,
Titokzatos lidérc éji álomként ismétlőn velem vél,
Léted mint kisértet büntetőn álomszerű szótlan  tél.
Ajkad bevallom enyémmel szótlan némán fagyos beszéd.

Szóval jelzett vágy mindkettőnktől majdnem, mese s vérig sértés,
Egykor spontán minden jött sem kérni kellő erről említés.
Közel sem ellenségeskedés az alláspontunkra mérés,
Vallom, a látszat majdnem úgytünik mi közös megegyezés

Hívjad; fásult szerelem, öregség okozott vesztett erély,
Bár gondolatunk éppen olyan mint rég szerepet játszó kéj.
Valami eltünt csinálni tüzet s gyufa nedves az sem ég,
Vajon mit hoz a jövő, lehetséges ez már nekünk a vég.

,,Nem lehet várni reggelig azzal, mit éj érvényesíthet,
Az alkalom gyorsan szökik, akár a pillanatnyi ihlet.”

Mentovics Éva: Látomás

Talán a Hold fénye,
a csillagok,
vagy földöntúli ihlet
segít leoldani
mázsás terheinket,
hogy a létezés megannyi
nyűgét, keservét
megkönnyebbült szívvel
szaggassuk szerteszét.

A csillagfátylas éj
rád hinti az univerzum
fénylő csillámporát,
s mint ki látomást lát,
úgy meredsz felé.
A Hold, mintha sejtené,
mi zakatol benned
(élted egy foszlányát
kell eltemetned),
derengő ezüstjét szórja,
s felsejlik a múltból
egy jól ismert strófa:
„Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet…”
Te állsz csak némán,
szinte megbabonázva,
nincs szükség más jelre,
kesernyés fohászra,
tested elernyed,
leoldod magadról
a léleknyűvő terhet,
s hagyod szétporladni
a csillagfényes éjben.

Észrevétlen jő a hajnal,
s a fénykoszorús fenyők között
átjár mennyei malaszttal
– lelkedbe békesség költözött.

Mentovics Éva: Az ezüstfényű csendben

Tudod, az éjszakáknak
hatalma van felettünk.
Bár menyegzőn koccintunk,
vagy zokogva temetünk,
az ezüstfényű csendben
tapintható a gondolat.

Felsejlenek mind, a régi,       
de sohasem feledett
civakodások, viták,
leszögelt szemfedelek,
s próbáljuk lebontani
a sebbe forrt gyolcsokat.

A bánat vadabbul mar,
és emeli a lázat,
ha szégyen ér – úgy érzed,
hogy szinte már gyalázat,
s a megoldatlan ügyek
csak dacosan tobzódnak.

Könyörögsz, érintsen meg
a megváltó, új hajnal
hintse be könnyes párnád
feloldozó arannyal,
s kedveseddel a terhed
már többfelé osztódhat.

Szakáli Anna: Sebemen a heg

Mit hoz a következő éj?
Melyik von be arannyal?
Éjszaka vagy nappal?
Miért csapkodja az ajtót a szél?
És melyik süket mondja,
ne gondolj a dologgal,
másnak is van gondja,
egyszer majd ez is véget ér,
csak tedd csendben,
magadnak, magadért.
Ne titkold vágyad,
ne gyűrd a párnád,
ócska szavakat
ne mormolj zokogva,
úgyis elkopnak,
mint az idő;
mióta elmentél.
Sokasodó pillanat áll,
marad minden a helyén,
nem teszek semmi újat,
várok egy hangra,
míg sebemen a heg
kiforr jó vastagra.

Mayer Zsó: Pillanat érzései

Az éj puha bársonyán
csillagok közt’ karoltál.
Ringatózva Hold karéján,
tengernyi csókot adtál.

Homlokomra lehelted
a fénynek minden varázsát,
tükör szemedben
láttam, forró arcom lobbanását.

Égő vággyal hajítottad
érzéseidet a pillanatnak,
egymásba fonódva
öleltük, pírját a hajnalnak.

Az ihlet jön ily’ sebesen,
elillan, ha nem ragadjuk meg,
gondolat szökve tovaszáll,
az alkalom érzése vele hál.