Asszociáció 21.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

„Szeretnélek kibontani, s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva álmodni, mint még sohasem.”

(Szabó Lőrinc)

Czégény Nagy Erzsébet: Ha ott élhetnék…

Ha ott élhetnék benned eltemetve,
lelkednek lennék hű lakója,
vigyáznék göröngybotlott léptedre.
Ott áramolnék vércsatornáidban,
Végigsiklanék ajkadon,
s pírt varázsolnék arcodra.
Benne ülnék a szemedben,
s mit Te látsz, bennem folytatódna,
tenyeredben én lennék a simítás,
s mit együtt érintenénk, életre kelne,
minden, mi rossz, el lenne temetve,
helyette tenyerünkben ragyogna a jó,
emberhez méltó nappalok születnének.
– jaj, csak ne bomlasszák a népek –
Ha ott élhetnék benned…eltemetve,
egymásban örülhetnénk a létnek.

Viemann László: Közöld, ha ezt így gondolod

Szeretnék gondolataidban elmerülni ott,
Ahol talán teveled szerepet játszhatok.
Átélni titkodat és remélni álmodat,
Ó ez mily mámoros és megnyerő gondolat.

Kutatva keresnék minden gondolt zeg-zugot,
Nem kell félned, ha bánt úgy is néma maradok.
Ha titkod szégyen lenne, magamra vállalom,
S engeszteljen! Saját titkom veled megosztom.

Így ugyebár mindent tudunk majd egymásról,
Test és lélek együtt szerelmet kap ámortól.
Alkalom féltékenységre sosem lesz, s kizárt,
Csak szerelmünk virul akár bokor szép virág.
Irígyünk sem lehet mert szrelmünk zárt titok,
Közöld, ha ezt így gondolod, mert elszáradok.

Varga Katalin: Lelkem másik fele lettél.

Csalódott asszony voltam, válás előtt, kétségbe esve. Kapcsolatunk kihűlt már régen, nem volt mit mondanunk egymásnak. Férjem az italba menekült, én az önmarcangolásba.

Utolsó próbaként elmentünk az egyik közeli vendéglőbe, Nőnapot ünnepelni. Külön asztalnál ülök, az üdítőmet kortyolgatva.

Párom félrészegen énekel az ivócimborával. Étlapot veszek elő, ő már ugrik is oda, mutatva, milyen figyelmes ember ő. Mit kérsz? Szendvicset rendeljek?Nem kell semmi tőled, mondom.

Aztán bejön egy fiatalember. Leül a szomszédos asztalhoz, sört rendel. Rajtam állapodik meg a tekintete. Egészen zavarba jövök a csillogó, fekete szemeitől. Aztán a kért sört a szatyrába süllyeszti, s kifelé indul. De előtte, üdvözli a férjemet is. Sőt beszélgetni kezdenek.

Odajönnek hozzám. Kiderül, segít majd összevágni a téli tüzelőt, mivel a sok fa kint ázik az udvaron.

Így kezdődik a mi románcunk. Házi tejet hoz nekem, mindenben segít. Kiderül, ő az özvegy Édesanyjával él. Nem nősült még meg, mert őt ápolja, szívvel-lélekkel.

A mi kapcsolatunk a férjemmel egyre rosszabb. Már fizikailag is terrorizál. Beadom a válókeresetet.

Plátói szerelmünk ezzel a kedves fiatalemberrel folytatódik. Szabad vagyok, elváltam. Hogyan tovább? Hónapok óta ismerjük egymást. Semmit sem hamarkodunk el.

Egyre jobban vágyunk egymásra. Hozzájuk költözöm, döntjük el.

A volt férjem elköltözött, kiadom a lakást albérletbe. Újra lesz családom. Nem maradok egyedül.

Ma este eljön hozzám. Egy kamaszlány nem izgul jobban, mint én Szép ruha, új frizura, kicsi parfüm. Pezsgő behűtve. Micsoda romantika!

Első, kicsit szégyenlős együttlétünk örökké emlék marad. Most már egy pár lettünk.

Reggel ő dolgozni megy, mire felébredek, egy kis levél vár, egy rózsaszállal. S kint a megterített asztal a reggelivel.

Szabadságon vagyok, van időm kényelmesen elfogyasztani a sok finomságot, s elolvasni a levelet, ami egy versben megfogalmazott, szerelmes vallomás.

Kárpótlás ez a sorstól. Ajándékba kaptuk ezt a szép, tiszta szerelmet. Meghatódva, könnyek között olvasom hát a legszebb szerelmes levelet, amit valaha is kaptam, fiútól. :

„ Szeretnélek kibontani, s vigyázva összerakni újra, aztán, ha van, lelkedbe bújva álmodni, mint még sohasem.”

Szakáli Anna: Ha hagynád magad

szeretnélek ha hagynád magad
kibontani mint virág a szirmát önfeledten öntudatlan
s vigyázva pártád selymére
összerakni belőle mirtuszod
újra és újra látni mint válsz teltté az éj leple alatt
aztán elmerülnék szemed fénylő bogarában
ha van benne számomra hely
lelkedbe vésném arcom élét
bújva hozzád takarva árvaságom félelmét
álmodni csak ritkán merek
mint ki ébren is elmereng
még mindig kívánom tested hajlatát
sohasem féltve hűséged selyem fonalát

Dobosi Valéria: Sóvárgás

éltető tavaszi áradást ébreszt bennem a szerelem,
cseppjei vágyón sustorognak s pőrén kínálják magukat,
ringatózom ,mint kikötött hajók a vegytiszta tengeren,
s hajnalonta borzongva hallgatok meddő sziréndalokat,

miközben megkötöz,szorít ezernyi szállal a félelem:
elveszítlek mielőtt megkaptalak volna s a visszaút,
ha lesz visszaút magányosabb lesz,mint ami odavezet,

a csillagtalan ég  millió,apró félelme vacogtat,
űz,hajt,kerget,zavar,ijeszt,rémít,büntet,mint lankadókat
pattogó korbácsok nesze,mert a titkodat nem

ismerem,valami őstől ismeretlen érzések indítnak  útra:
szeretnélek kibontani s vigyázva összerakni újra,
aztán ,ha van,lelkedbe  bújva álmodni,mint még sohasem….

Schvalm Rózsa: Álmodni a csendben

Szellőben hullámzó,
vadvirágos réten,
sétálni volna jó,
mint gyermekként régen.

Álmodni a csendben,
árnyék rejtekében,
szárnyaló lélekkel,
a múltat idézve.

Bontani szeretném,
emlékim dobozát,
s összerakni szépen,
minden kis kockát.

Képzeletben újra
átélni mi szép volt,
nem gondolva búsan,
hogy ez már oly rég volt.

Hogy elrabolta már,
a kegyetlen idő,
és bármennyire fáj,
vissza sohasem jő!

Szabó Edit Irma: Mintha varázslat lett volna…

Kicsomagoltál, mint derengés
az ébredő reggelt…
Fejem alá párnát tettél,
hogy kényelmes legyen.
Harmatcseppek hömpölyögtek
lankás dombjaimon,
csókod rajtam lenyomatot,
csipkemintát hagyott.
Lótuszvirág-szirmom nyitogattad,
kelyhemben buggyanó tűzvarázs.
Ringatózott buja-édes illat,
szemérmetlenül osont a vágy.
Mint kancsóka, csábítottalak,
érintésedre szorosan
páradús csapdámba csuktalak.
Bőrömön parázsló láz-jelek…
Míg testünk süppedő küzdelmében
megbotlott az idő,
kozmikus ösztön feszített,
s felsikoltott a sikamlós őserő!
Elhintetted a lankadatlan végtelent,
mely formabontó ritmus hátán
pajzánul remegett.
Mintha varázslat lett volna…
Öröm-körbe zártalak.

Mentovics Éva: Őszi vallomás

Nézd, ág hajol a part fölé – aranyhajú platán -,
a Hold ezüstje felragyog – csillag jár udvarán.
Szemed sugárzó íriszén világok rejlenek,
s mint csillag-éj a Földgolyót, öleli testemet
az izmos, gyengéd, lágy karod, a vágy, a szenvedély,
amelynél többet képzetem még titkon sem remél,
mert titkos csillagrendszerünk, mit lényed áthatott,
tudd, elkápráztat hajnalfényt és parázsló napot,
a végtelenbe fut tova – örökkön ott ragyog -,
s én álomittas lelkemmel lelkedbe olvadok.

Gősi Vali: Szeretnélek

Szeretnélek kibontani
bánatod páncéljából, végre,
hozzád hajolva lelkedhez érni,
tavaszt igézni a fagyos télre!

Szeretnék e rejtelmes csendből
életzenével kitörni újra:
ereidnek suttogó neszére
ébredni, lágyan összesimulva.

Szeretném, ha ütemre járna,
egy ritmust dobolna fáradt szívünk,
ahogy a régi éjen, amikor
először egymás szemébe néztünk!