AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan cigarettát keresve.”
(Pilinszky János)
1.
Dobrosi Andrea: Rég nevettem
„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.”
Tán mondanám, ne ostromolj,
mint ruhát lyukaszt a moly,
s mi lennék, ha nem névtelen;
nomád vagyok, csak szobor.
Mit keresnél kezem mellett?
Milyen szívbéli terhet
szorítanál önmagadhoz,
ha meg se érdemelted?
Hallod? Halld, a lomha légzik,
ki csak egy léha rész itt,
kibe azt a cigarettát
még fontosabbnak vésik.
Mi vagyok? Rothadó fürtjét
is hordozzák a tőkék…
Lásd, magam lógok ott, magam,
s most a szemembe köpnék.
Iszonyat. Megfáradt régvolt,
úgy szakadt ránk, mint égbolt,
eszméletem egy napkorong,
általad izzó éjfolt.
Most itt e forró tűzfolyam,
előttem ég boldogan,
megint, s hogy meg is intett,
gyötrődésem, hasztalan…!
Ocsúdtam, ni, mintha élnék,
érezném késem élét,
s érezném a tiédet is,
érezném, bennem élsz még.
Köszönöm, köszönöm, hogy vagy,
köszönöm tudatomat,
ahogy a tieddel elél,
szabadon. mint vadlovak.
Vágtázni együtt, együvé,
zamattal, akár Cuvée,
ízzel érjen a bódulat,
vessen nyirkos sánc mögé.
Minek neked balga fürtöm,
a rothadó szem börtön,
ahova csak bezárnálak.
Szeretetem kiűzöm?
Ej, de kell nekem a jóság,
mint a csipkebokor ág
az ősz végi siralomban,
vele egy szó: mennyország!
De feledni, juszt is kellett,
kérdőre vonni kell-et,
azt a kincset újra látni,
mint ragyog, s fénye ellep.
Mert mégis van, az ékszerem,
túltesz holmi kényszeren,
megfelelni mindig annak,
mit elvár a szerelem.
Eddig és erre jutottam,
elmerengtem még hosszan,
mit is kínált fel a bőség,
s ott hagytam a sarokban.
Felfedeztelek újra én –
de a legnagyobb poén:
ilyen jót már rég nevettem
a magam történetén.
2.
Kühne Katalin: Soha nem feledem őket
Fényképeimet nézegetem. Borús, ködös az idő, hideg a tél. A havat eltakarítottam a házunk előtt, most letelepedek a meleg szobába. Előttem sok száz fotó. Gyermekkoromban is szerettem ezzel foglalatoskodni, de most, hogy idősebb lettem, még gyakrabban előveszem a fotóalbumokat, a dobozokban tartott emlékeimet. Először nagyszüleim néznek rám, a teraszon állnak. Még fiatal házasok, hajuk is sötét. Én már csak őszülő hajukat fésülhettem. Amikor vége lett a tanévnek, azonnal vonatra ültünk és hozzájuk utaztunk Szeged mellé, Mórahalomra. Ott töltöttük a családdal az egész nyarat. Felnőtt koromban is eljártam ide, a szülőházamba, boldog hetek, vidám, vagy fájdalmas esték jutnak eszembe. Édesapám szüleit csak elbeszéléseiből ismerhettem meg, de ők is nagyszerű emberek voltak. Róluk is vannak képek otthonukban, kertjükben, ezt a világot a szeretet fénye világítja meg. Ezek a régi felvételek arról tanúskodnak, hogy vidám társaságban elfelejthették a nehéz életüket. Édesanyám nagylányként, nővérével, sógorával, barátaikkal csónakban ül, mosolyognak, énekelnek. A fotókon még nagymamámék is fiatalok. Következnek azok a fotók, ahol pici gyermekként autót tologatok, vagy nővérem és barátnője mellett egy kisszéken állok, hogy nagyobbnak tűnjek. Családi fotók nagymamámék aranylakodalmáról, mi gyerekek az asztal alatt játszottunk, vagy egy nagyobb fiú ölében ülök. A bükki kirándulások, első nyaralásom a Balatonnál, amikor egy partra sodort faágra zsebkendőmet tűztem fel „vitorlának”, én voltam a „nagy hajós”. Ezek felidéznek egy-egy találkozást, szinte hallom, miről beszélnek a felnőttek, miközben mi indiánosdit játszunk. Családtagjainknak, szüleim barátainak műsorokat adtunk, verset szavaltunk, táncoltunk, énekeltünk. Előkerülnek édesapámról, édesanyámról készült fotók, köztük az, ami akkor készült, amikor megismerkedtek egy farsangi bálon. Ez indított arra, hogy arról a korról, amikor még gyermek voltam, leírjam emlékeimet. Ők nehezen, küszködve neveltek fel bennünket, a háború és a szegénység okozta hányattatások, egymás iránti szeretetük, hitük, gondoskodásuk, nekem példát, utat mutatott, talán mások is elgondolkodnak ezt olvasva azon, hogyan lehet tisztességben megőszülni, a kilátástalan, elembertelenedett világban is reményt adni gyermekeinknek.
Előveszem azt a levelet, melyet életükben sohasem írtam le, csupán érzéseimet ismerhették, akkor kezdtem leírni, amikor ők már nem éltek:
Drága Édesapám!
Szigorú-jóságos arcod, fénylő tekinteted-szellemed – a természet fiaként jártad a rengeteget. Kalapodon túráid emlékei, homlokod mögött hegyek-völgyek, magyarságunk, történelmünk leletei, múltunk – jelenünk – jövőnk képei. Hófehér hajad őrzi a hómezőkön a gyaloglók kínját, cigarettát adtál kenyérért cserébe, jó szót, hitet adva könyörtelen fogdmegek szitkaira. Fagyott ujjaidat, beszűkült torkodat, csontsovány testedet, remegő kezedet áldoztad hazádért, eszményekért. Épp hogy megmaradtál, hazatértél. Itthon hűséges asszonykád, régen látott pici lányod várt rád. Nem születtél palotában, sosem lettél gazdag, Nem volt házad, vagyonod, csak szerető családod, barátok, tanítványok, kik közt fiatal lehettél, lesték szavaidat, tisztelték tudásod, emberséged, szigorúságod. Később én is megszülettem, Édesanyát óvni én is igyekeztem, ahogy Te is féltő szeretettel vettél körül bennünket. Éjjel-nappal dolgoztál, nappal iskolában, éjjel asztalnál. Mégis volt mindig időd ránk, oktattál-neveltél, kevés szóval, szeretettel emberségre tanítottál. Méltóságos nem lehettél, hosszú életedet úriemberként, szelíd tudósként, szerető apaként, férjként élted. Gyermekként, testvérként tisztelted családod. Óvó figyelemmel, szeretettel vetted körül őket. Sok vidám évet töltöttem Veled, gondok, terhek nyomták vállaid, de azokat Te nem adtad tovább. Méltósággal viselted a fájdalmat, a halált. Vittél minket bükki túrákra, egész napos, éjjeli kirándulásra. Csendben figyeltük az erdő vadjait, hallgattuk a madarak dalait, napsütésben, hóesésben, jeges fagyban, langyos esőben ismerkedtünk az erdővel. Könyvet vettél az ünnepekre, neveltél a művészet szeretetére. Figyeltél ránk minden percben, tanítottál okos szóval, példával mindarra, mit emberségnek hívnak. Köszönöm, hogy ilyen apát kaptam, hogy elesettként ápolhattalak. Nem siratlak, mert mindig velem vagy.
Drága Édesanyám!
Mindig látom lelki szemeimmel kislányként sudár termeted, gyönyörű hajad, szemed tüze, vidám mosolyod, mozdulatod, mellyel párodnak intettél búcsút. A fényképeken mint boldog feleség és anya, karodon, öledben Enikő-babád. Ritka alkalom, amikor néha-néha kirándultunk, vidám-bohókás, táncos lépteid, Barbarával bolondozol. Büszke spanyol hölgy – férjedet akkor ismerted meg – csinos katonatiszt oldalán. Családi kép, ahol négyesben vagyunk, testvéreddel, szüleiddel, unokáddal öledben, mesélsz neki szentestéken, ajándékok-finomságok közt, miket sütöttél, nagy családi ünnepeken – mind-mind szeretteid körében – boldog vagy szomorú szemmel, mindig ölelő karokkal. Tele figyelemmel, szeretettel, féltéssel, megértéssel fordultál felénk. A gondokat hárítottad fejünk felől, egyedül birkóztál a szegénységgel. Szegény párod örökké távol küzdött a megélhetésért. Neked kellett azt a kicsit beosztani, ami jutott – így egyeztetek meg. Ebben betegedtél meg. Amikor növekedtünk, próbáltunk segíteni a ház körül, de a teher Neked volt a legnagyobb, te viselted. Felnőttként el-eljártunk, ismerkedtünk a világgal. Barátokat szereztünk, utazgattunk, iskolában, munkahelyen társak közt éltünk, Te csak a négy fal között maradtál. Sok fájdalmat, bánatot, sebet kaptál, sebezhető, érzékeny, szelíd lélek voltál. Az idő arcodon, lelkeden hagyta nyomát, ritkán vigasztalódtál, de mindig vigaszt nyújtottál. Szereteted, hűséged foglya voltál, mindig az maradtál. Enyhíteni próbáltuk kínjaid, de azok igazán sohasem szűntek meg. Voltak vidám pillanataid, éveid, de sajnos több volt a magány, keserűség, szomorúság. Gyermekeidnek szentelted életedet, mi nem tudtuk felhőtlenné tenni, megédesíteni azt. Ez az örök hiány az, amit adni tudtunk Neked. Szeretetet és irántad való féltésünket – remélem – érezted. Imáink mégsem tudták a rácsaidat szétfeszíteni, talán csak tágítani. Köszönöm áldozatod, mit értünk hoztál, de ez túl nagy ár volt!
2006. május 23.
Most, amikor felidézem a velük töltött 54 évet, azt a sok kedvességet, áldozatot, szellemem nyitogatását, jóra, szépre, becsületre nevelést, amit tőlük kaptam, és amit soha nem lehet igazán sem megköszönni, sem viszonozni. Elérkezett az az időszak, amikor már felnőttként saját családommal éltem, fiunk még kicsi volt. Párommal együtt egész nap távol voltunk otthonunktól, de mindig jutott arra időnk, hogy őket meglátogassuk. Ünnepeinket együtt tartottuk, szüleimet, keresztanyámat, édesanyám nővérét mindig elhoztuk hozzánk, kedves együttlétek voltak. Talán valamit törleszthettünk, de mégsem volt elég időnk rájuk, pedig megérdemelték volna. Igyekeztem minden nap meglátogatni őket, sokszor éjszaka is rohantunk, amikor szükség volt ránk. Néha az élet sűrűsödött, a világ úgy felgyorsult, hogy csak kapkodtam a fejemet, mihez fogjak először. A munkánk miatt előfordult, hogy néhány nap eltelt, és mi nem csengettünk rájuk. Ilyenkor gyötört a lelkiismeret-furdalás. Ha sok sürgős feladatot kaptam, úgy tűnhetett, mintha „napokra elfeledtelek” volna benneteket. Távol állt tőlünk ez a viselkedés. Elfeledni pedig sohasem tudnám azokat, akik a legközelebb állnak hozzám. Annyi törődést, szeretetet kaptam tőlük, így természetesnek tartottuk párommal, hogy amikor csak tudtunk, elugrottunk hozzájuk. A legsúlyosabb betegségek idején hónapokra hoztuk el két nagynénémet, – egyiket Szegedről, agyvérzés után, a másikat két éven át a lakásában gondoztam, két háztartást vezettem, majd otthonunkban még hónapokig ápoltam. Gyengeségükben, betegségükben segítséget adtunk nekik, de mindenhatók mi sem lehettünk. Látva kiszolgáltatottságukat, tehetetlenségünket, azt, hogy már nem tudjuk őket meggyógyítani, és amikor elérkeztek az utolsó pillanatok, amikor már ők egy másik világ felé indultak, elszorult a szívünk. Feszített volt az életünk, dolgoztunk, ápoltunk, végül nálunk történt meg az elkerülhetetlen, amikor eltávoztak ebből a világból. Ezután pár évvel halt meg édesapám, én fogtam le szemét, ez szintén nagyon megviselt, hiszen igazi lelki társam volt. Édesanyám nem is fogta fel, már annyira elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór, kereste férjét, hozzá beszélt mindig. Őt már nem lehetett egyedül hagyni. Még nem tudtam a munkahelyemről szabadulni, távol volt még a nyugdíjas kor és fel kellett nevelnem a fiunkat. Így nővéremhez került édesanyám, ő akkor került nyugdíjba. Ő gondozta tovább három éven át, ami számára is nagyon szívszorongató volt. Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra ez természetes volt, és nem éreztük tehernek, hiszen szerettük őket. Egyik rokonunkat sem hagytuk magára, az utolsó leheletükig velük voltunk, nem tudtuk volna beadni intézetbe, elfekvőbe szeretteinket. Tudom, ez manapság így megy, sok család úgy oldja meg a „problémát”, hogy havonta egyszer meglátogatja a szüleit ott, én ezt elképzelni sem tudtam volna. Szüleinkkel olyan szoros volt a kapcsolat, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Férjem és fiam megértett és mindenben támaszom volt. Örültem, hogy mindvégig szüleim mellett lehettem, keresztanyámat és nagynénémet is ápolhattam. Soha nem feledem el, velem vannak minden pillanatomban, ha tükörbe nézek, arcvonásaimban őket látom. Egy frissen, ruganyosan járó ember, vagy egy nehéz, lassú mozgású, fáradt ember rájuk hasonlít, megszólítanám, de tudom, szeretteim már fenn vannak, ahol boldogok, mert találkozhatnak édesanyjukkal, testvéreikkel. Megnyugszom, mert ők már egy másik, szebb világ lakói. Mozdulatokban, ízekben, illatokban, hátrahagyott tárgyakban, gyertyafényben, napsugárban, hóesésben, eső kopogásában, szellő susogásában, erdő-mező virágaiban tovább élnek, a csillagok közül lenéznek ránk, vigyáznak, óvnak, tanácsokat adnak nekem.
3.
Kutasi Horváth Katalin: Goda kisasszonyra várva
A Molnár utcában bandukolok mélyen elgondolkodva, mikor kezét barátságosan a vállamra téve megszólít egy idegen:
– Mondja csak, hol találom Linszky urat?
– No de kérem! Miből gondolja, hogy ismerem?
– De hisz errefelé mindenkinek ismernie kell, s ön biztosan itt lakik valahol. Nem csak úgy, véletlenül sétál épp erre!
– Persze, igaza van… Itt lesz, a sarkon, a kávézóban.
– Miről ismerem fel? Igazán hálás lennék, ha segítene.
Pár pillanatra elgondolkodom, majd ahogy magam elé idézem, úgy sorolom:
– Sovány arc, vékony, csontos ujjak, a körmei közül felcsapó, szűk körben szállongó füstvarázs. Meg a tétován irányt váltó, girbegurba sok szeszélyes foszlány. Ez veszi körbe mindig őt, mint egy sejtelmes védőburok. Mindentudó, méla szeme áthatol a füstön, mindent észrevételez, de azt szinte soha nem lehet kiolvasni belőle, hogy ő mit gondol…
Felötlik bennem, hogy elkísérem hozzá az idegent, de rájövök, hogy egy ilyen fura figura azonnal szemet szúr majd neki, amint belép a helyiségbe, s még ha többen cigarettáznak is, rögtön rájön, melyikük Linszky. Tehát nincs szüksége a segítségemre. Szinte látom, ahogy belép, s nyílegyenesen odamegy Linszky asztalához, s megszólítja:
– Szép jó estét, uram! Ön mindenkit az ujjai közül gomolygó füsttel fogad?! Ez az ismertetőjele? Jó kis menedék, mondhatom! Mi sem alkalmasabb a megfigyelésre, mint egy ködös felhő mögött megbúvó merengő arc, melynek tulajdonosa látszólag elvan a maga kis világában, s bárki azt hihetné, hogy ügyet sem vet arra, ami körülötte történik. Igencsak megtévesztő! Mindenki nyugodt, mert nem hiszi, hogy veszélyes lehet egy ilyen magaféle alak…
– Adjon isten minden jót! Igaza van, kedves uram! Nincs is mit bevallanom ezek után! Mindent tud rólam! Leleplezett! Misztikus rejtélyességbe burkolom magam, s így kényelmesen szemlélhetem a szállongó karikák mögül, ki merre tart, ki csalódott, kárörvendő vagy mérges, ki hogyan bocsájt meg, vagy azt, ki hogy viseli, ha veszít. Goda kisasszonytól hoz üzenetet?
– Igen, holnap öt óra tájban biztosan eljön. Árulja el, kérem, mit csinál, amikor egyedül ücsörög itt? Ha kiürül a kávézó?
– Az csak igen ritkán fordul elő. De olyankor csak még jobban várok. És még hamarabb, még könnyebben megelevenedik a füst, egy leányarcot rejtő, foszló és újra termelődő, impresszionista ködkép veszi át a helyét.
– Tán…
– Nem tudom! Hisz sose láttam még! Meséljen róla!
– Nem tudok! Sűrű fátyol rejti az arcát!
– Istenem! Úgy várom, hogy végre megismerhessem! Hogy beszélhessek vele!
– Mondja, mégis mit vár ettől a találkozástól?
– Nem tudom pontosan. Valami változást. Új értelmet, új célt, új reményt.
– Mióta vár rá?
– Réges-rég. Már nem emlékszem… De egyszer napokra elfeledtem.
– Mégis mikor, miről jutott eszébe újra Goda kisasszony?
– Néhány éve, valamelyik este. Napok óta nem szívtam el már akkor egyetlenegy cigarettát sem. Ugyanis le akartam szokni. Íróasztalomnál ültem, kissé elálmosodtam már. Gondoltam, abbahagyom az írást, lefekszem. De előtte még… ösztönösen üres zsebembe nyúltam, ám a cigisdoboz helyett fájó emlékeimben, nyugtalan vágyaim közt kotorásztam, s egy pillanatra megjelent előttem a kisasszony elmosódott képe. Hirtelen felélénkültem, kiszaladtam az első trafikhoz, vettem egy doboz cigit, s rágyújtottam. A füstkarikákból előgöndörödött egy hajfürt, az oszló gomolyból egy szempár nézett vissza rám, s hamarosan kibontakozott előttem a jól ismert arc…
– Hát ezért nem tud lemondani káros szenvedélyéről! A hölgyet idézi meg újra és újra, őt kutatja minden szál cigarettában! Egyértelmű: ön végképp elveszett!
– Talán ha igaziból láthatnám, ha tényleg eljönne végre!
– Goda kisasszony határozottan megígérte…
Elképzelem azt is, ahogy Linszky úr rábólint erre, s ahogy koccint az idegennel, majd egy újabb füstfelhőre sóhajt rá, s kis kétkedéssel a szemében vizsgálgatja beszélgetőpartnere arcát a cigarettafüstbe visszavonulva. Már nagyon rég ült le bárki is Linszky úr asztalához, így igen rég nem volt alkalma ennyire közelről vizsgálódnia…
Aztán eloszlik mindkét alak a kedélyem láthatárán, s már nem vagyok benne biztos, hogy valóban megszólított-e egy idegen sétám során, s hogy nem csak képzeltem-e ezt a találkozást, mint ahogy a Linszkyvel való párbeszédét is…
4.
Dittrich Panka: Várlak
“Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este”
A te szívedben kerestem én magamat szeretve.
Mért vesztem felejtésbe, mért nincs válasz több kérdésre,
mért hagytuk ködbe szállni… bennem esendő vétségek…
Én akkor sem kérek, nem baj ha nincs, ha nincs kegyelem,
hisz nem félek: telem a nyárban hányszor gyökeret vert,
dobban a szívem bármily nagy teher, úgy tapasztalom
az élet szúrós szántásához rögként kapaszkodom.
Jöhet az, mi nem kell, bízván sors tiszta igazában
esetlenül anyátlan ölén, sem éltem hiába…
Ha megint kiábrándulok, van kiút mert akarom:
gyermeki szívem bármikor nyitva hagyom szabadon.
5./
Mukli Ágnes: Emléket keresve
Egy pár zokni volt
mit először vettem neked
mikor megtudtam,
hogy hozzánk érkezel.
Rózsaszínű és fodros
ahogy visszagondolok.
Majd kaptál egy meleg kabátot
és mindent, hogy új ruhád legyen
új neved s új életed.
Megszépültél az örömtől
a kacagó könnytől,
játszva kérted, hogy újból szüljelek meg.
Babát is kaptál,
Mózes kosárban hordtad magaddal,
ringattad bölcsődallal.
Még meg van a léc
ajtókerethez szegezve,
rajta a jel, hogy mekkorára nőttél,
kicsi kezed kezemben nőtt nagyra,
hiába tagadna.
Mégis hamar elfelejtődtek az esti mesék.
Most napsugarat tép az ősz,
testközelből szaggat szívünkbe
az ármány, s csak nevet
az egyszer volt szivárvány.
Éreztem, hogy vétkezel ellenem
mikor ellenszegült benned az intelem,
a lélekölő céltalanságban
sodródó semmittevés,
a bizonytalan ébredés.
Bár szállt a dal, de mindig
kísértett a kósza utcazaj
a be nem tartott ígéretek sora,
én lettem az édes mostoha.
Én bolond, elhittem, hogy
van ellenszere a boldogtalanságnak,
a szavam erejében,
az altatóm dalában.
Másként szólt neked a dalom
az akarom az ígérem.
Tudod féltettelek nagyon
az eszelős dactól
a bűzös kocsma szagtól,
néha önmagadtól.
Legyőzött a görcsös zűrzavar,
már semmi sem zavar.
„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este”
kisfiad táskájában ceruzát keresve,
hogy anyjáról rajzoljon egy képet,
ami talán szép lesz,
miénk marad végleg.
6./
Czégény Nagy Erzsébet: Utolsó látogatás
„Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este.”
Emlékeimbe kutatva
az jutott eszembe,
mikor egyetlen egyszer
itt aludtál nálam.
Véletlen volt, vagy készakarva?
A közelgő éji lepel,
bűvölve, alkonyt elzavarva
szobám ásító ablakára lépett.
Már nem indulok haza, mondtad.
Cipőtlen lábaidon megtelepedett
a hosszú nap, s fázósan
dugtad papucsba.
Ágyat bontottam neked, s te
magadra húztad önmagad.
Elnéztelek, amint a mindig
kócosra sikerült hajad
elalél a párnán.
Oly rég volt már az utolsó
látogatásod hozzám.
Legközelebb, csak végső
nyoszolyádon láttalak.
S most megérint a pillanat,
amikor testvéri csókkal
elköszöntél, s álomra
hajtottad kedves fejedet.
7.
Boros Ildikó: Feledés
Buszmegállóban toporogva,
fáradtan ásítozva.
Kezem cigi után kutat,
miközben meglátom elfeledett arcodat.
A szempár, mely eszembe juttatott,
elsuhant előttem, egy autó ablaka mögött.
Az idő győzedelmeskedett,
a szerelem felett.
Döbbenve érzem,
hiányod már nem oly hevesen szorítja szívem.
Pár napja még éreztem illatod,
mintha az elmúlt órákban kitisztult volna fejem.
A teher tova tűnni látszik,
szabadon lélegzem,
múlik a fájdalom.
A hold fénye új utat mutat,
remény derengett fel a veszteség alatt.
8.
Varga Katalin: Ennyi volt
” Napokra elfeledtelek, döbbentem rá este.
Üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. “
Amit nem is régen, tudom, te hagytál ott nekem.
Elmélázva, haragvón két kezemben pörgetem.
Nem jössz, nem hívsz soha már, nem adsz magyarázatot?.
Talán már nem is várlak, becsukom az ablakot.
Meghalt, mi közös, egymásnak nincs mit mondanunk?
Beszéljünk még egyszer, kérlek, mert így elkárhozunk.
Mondd, mivé lett a kettőnk viharos nagy szerelme?
Ennyi az egész? Vágyó testem választ keresne.
Hidd el, mi ketten tartozunk ennyivel egymásnak.
Ne ítéljük szerelmünket örök elmúlásnak.
9.
Jacsó Pál: Hamvadó cigarettavég
“Már napokra elfeledtelek, döbbentem rá este,
üres zsebemben álmosan cigarettát keresve.”
Az öreg kávéfőzőn ezalatt lecsorgott egy élet,
illatától a félhomály, egy új reggelre ébredt.
Ülök magam elé nézve üveges szemekkel,
hisz két ölelő karom az éjszakáknak nem kell.
Megkopott múltunkban már elporladt a karma,
bújó gyermeki lelkünkön nincs többé hatalma.
A törött bakelitben is mélyen alszik a recsegés:
„Hamvadó cigarettavég!” de hányszor eldalolta,
Üres emlékkönyvvé vált a szétszakított kotta.
Már napokra elfeledtelek, s most újra itt az este,
az összegyűrt lepedőn megint csak téged keresve.
A közösen gyűjtött bútorok közt lepergett két élet,
érzem, ami köztük történt, már soha fel nem éled.
Mert ez az állapot nem egy tetszhalott, rossz álom:
durcás-haragszomrád este, a tavalyi operabálon…
Hiába tárcsázom többször is, a jól ismert tegnapot,
mára már egy hideg idegen, ki örökre itt hagyott.
A törött telefonban megrepedt az utolsó csevegés:
Ellobbant cigarettavég! – naphosszat ezt dadogja,
(ne sirasd rég kihűlt csókjait, hisz szívedet eldobta)
Reggel, a holnap kútjából húzz majd friss levegőt,
s hagyd már végre magad mögött, az áporodottan
bús, megszürkült s kirabolt elefánttemetőd…
10.
Máthé Ivett: Ígéret szegés
” Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá este.
Üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve. “
Így volt jó,
Elmém fehér volt napokig,
mint a hó, s tagadott,
De megint érzem azt:
az illatod.
Télesti sötét van,
Cigarettát azóta nem szívtam.
Akkor is kérted.
Addig mindig megszegtem,
Aznap is ezt tettem:
Arra, s nem az útra figyeltem.
Hamva a földre hullt,
Fény aztán csak a kórházban gyúlt,
De már nélküled…
Kérlek, bocsásd ezt meg!
Zseben azóta ÜRES