AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
“Nincs áhítat már nélküled”
(Garai Gábor)
1.
Dr. Vermes György: Van, vagy nincs?
Nincs e világon önzetlen szeretet,
Áhítat nélkül éljük az életet.
Már küszöbön kopog a Karácsony,
Nélküled a hús sem sül jól a rácson!
Vágyom rád és fognám a kezedet!
2.
Dobrosi Andrea: Lehetne június
Lehetne június,
aranyló kalász,
de az másféle,
nem ugyanaz,
más síneken
fut a hála már.
Lehetne június,
telt cipős doboz,
gitártok, kalap,
mégis szegényebb az,
az empátiától
üresen konganak.
Lehetne június,
decemberi csend,
áldott, koszorús,
nincs áhítat Nélküled,
ráncosodnak az imák,
szűkül szívüreg.
Legyen, ha lehet,
díszdobozba látlak
leszakadt ég helyett,
viszem a jászlat
megtört vállamon,
mint te keresztedet.
3.
Mukli Ágnes: Oltalmazz
Tudom, hogy szeretsz, hisz élek,
minden ébredésben holnapot remélek.
Reményt adsz, mi éltet,
menedék kell, ha jön veszély.
Vezeted utam hozzád, vagy tőled el.
Te sosem vétkezel.
Tudod az álmom,
megbabonázol eget, ijesztő vihart,
félelmetes forgószelet.
Körülveszel észrevétlen,
csillámló fagyban, napsütésben.
Átmelengetsz minden szépben,
virág szirmokban, fákon remegő levélen,
vagy csak egy zúzmarás fenyőágon,
tudod mikor ébred az éj,
ha itt a karácsony.
A hitetlenek bűneiért
várjuk, hogy megbocsáss,
mert oly csodás a csöppnyi létünk,
emberségünk szeretetre vár.
Nélküled nincs önfeledt öröm,
mi fájdalmat töröl,
békességben enyhet ad.
Jó Atyánknak jó Fia vagy.
Bár néha szól halk imádság,
káromló szavunk istentelen.
„Nincs áhítat már nélküled”
templomunkban.
A jóságod kell nekünk,
szelídítsd meg szívünket
égi fénnyel, megváltó Istenünk!
4.
Varga Katalin: Csak most érzem igazán
Csak most érzem igazán, fontos vagy nekem.
Barátságnak indult, ami már szerelem.
Mindig számíthattam rád, milyen jó tudni.
Most már csak egy a vágyam,együtt folytatni.
Te sosem mondtad nekem, mennyire szeretsz.
Én is így érzek, most már őszinte lehetsz.
Várok rád, vágyom forró ölelésedet.
Így üzenem, ” nincs áhítat már nélküled “
“Nincs áhítat már nélküled.”
5.
Kutasi Horváth Katalin: Segélykiáltás
Végigtarolt az orkán, derékba tört minden fenyőt, mi az útjába állt. Félelmetesen csavarodott, nyikordult, panaszosan csikordult az érző törzs, roppant a zúduló ág terhe alatt a tűlevelű társ, nyikkant, jajdult, elfeküdt a fa, maga is ütött, miközben ütődött… Gallyak röpültek, koronák hulltak alá. Mintha csak valami szeszélyes, ördöngös játék, erőfitogtatás lett volna mindez. Mintha a szeleknek egy őrült keringőre, vagy egy féktelen tangóra szottyant volna kedve váratlanul. Egy éjszakai orgia, egy eszeveszett lumpolás, egy rögtönzött, haláltáncra épülő bál hiányzott az unalmas hétköznapjaikból. Nem gyakorolt az elvadult, kiszabadult szellem semmiféle jóindulatot, nem volt tekintettel semmire és senkire, sem a múltra, sem a jövőre. Felrúgta a jelent, gúnyosan eltiport minden akadályt.
Nem ismert ez az elszabadult indulatú vihar határokat, nem ismert kegyelmet, emberséget, mindössze egyetlen cél vezérelte, hogy kiadja sokáig visszatartott, pusztító haragját, a felgyülemlő, több évtizedes dühöt, mit magában forralt, minek tán már maga sem tudta az okát, s mit most éppen itt, Ótátrafüred környékén eresztett szabadjára… A szajkók, s minden más kisebb-nagyobb élőlény riadtan verdesett, megbújt vagy ösztöneire hallgatva futott a menedékébe vagy a vesztébe.
Pedig mennyire hozzátartoztak ezek a gyönyörű fenyőfák a tájhoz! Szálfaegyenesen meredtek tömegével az égbe, meghatározták azt a különleges tarajkai hangulatot, miből az is sok mindent megérzett, aki csak siklóra ült, hát még az, aki gyalogosan, talpa alatt a rugalmas, tűlevelekkel hintett, könnyed lépéseket biztosító erdei talajról nézett fel a magasba! A sűrűben átélhettük azt a mesébe illően szép, áhítatot keltő varázslatot, amit nem lehet elmesélni, csak vagy ráérez valaki, vagy érzéketlenül rálegyint.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt rettentek fel az itt élők a döbbenetes pusztítás zajára. Értetlenül szemlélték csendes, természetes közegük agyontépázott maradványait. Az eddigi öröm, békesség helyett – hogy ilyen gyönyörűséges közegben élhetik mindennapjaikat –először az értetlenség, a szívszorító fájdalom lett úrrá bennük, a megszokott szépségek iránti hála helyett a megszállott tettvágy munkált bennük, még akkor is, ha az eredeti állapotok visszaállítása kilátástalannak, lehetetlennek tűnt, véges voltunk miatt pedig időben beláthatatlannak érezték az áhított rendet… Szerették volna, ha mindez csak egy rémálom, s ott folytathatnának mindent, s éppen úgy, mint mikor pihenőre hajtották fejüket.
Mindig ennek az éjszakának a hangjai kísértik azóta is a tátrafüredieket. Nem tudnak szabadulni attól a látványtól, ami pitymallatkor fogadta őket. Hiába vannak már rég megtisztítva a közutak, hiába indult meg egy évvel később a tátrai villamos. Hiába járható már az erdei ösvények többsége. Megváltozott a kép, teljesen más lett a klíma. Nehéz elfogadni a puszta, üres teret az enyhet adó erdők helyett. Hiába vette át az uralmat a fenyves helyett a sárga és a lila virágok tömkelege. Az emlékek mellett rengeteg csonk, s egy-egy – elszórtan – mementónak megmaradt hajlott, vagy csodák csodájára sudár fenyő figyelmeztet az egykori rettenetre.
Feljebb, a kövek birodalmában már-már újra eluralkodhat bennünk az áhítat, hisz egy csodavilág részesei vagyunk a hegyekben, a lezúduló vízesések mellett, de eltörpülve a csipkézett kőrengetegben, megértve a természet erőinek való kiszolgáltatottságunkat, elgondolkodtató félelem is vegyülhet csodálatunkba, nem lehet teljesen nyugodt és felhőtlen a békességünk, nehéz egészében átszellemülnünk. Visszatérve az egykori erdők szintjére pedig hamar szétfoszlik a tátrai természet templomában csaknem ránk telepedő, ám nehezen visszaidézhető és nehézkesen újraélhető önfeledt áhítat… 12 ezer hektárnyi fa recseg mélyen tudatunkban!
6.
Gősi Vali: Végeérhetetlen
Már ébredő vágyaimban
megálmodtalak.
Kerestelek, ébren
és álmaimban is,
míg valóság lettél:
sorsom, végzetem,
fény a mindenségben
időtlen szerelem.
Hajnalonta mindig rád
– magunkra – ébredek:
hogy fölém hajolva halkan
kérdezed: akarod még,
hogy szüntelen veled legyek?
És megvalósul velünk
minden képzelet,
mióta hittel valljuk:
„nincs áhítat már nélküled.”
Sok évtizede,
hogy együtt álmodunk:
örökké így maradjon
a világ nekünk!
Együtt leszünk a múlt,
és minden pillanat
velünk tűnhet csak el –
őrizve mindazt, ami
örökkévaló-, végérvényesen.
Tudod, én már sohasem változom,
maradok önző, és makacsul
ragaszkodom lelki kincseinkhez.
S hogy együtt növekedjünk általuk,
reményeinkért magamat áldozom.
Hiszem, hogy miénk marad
végül minden,
mi egykor veszni látszott,
ha ölelve-sírva temettünk is
gyermeket, s vele reményt,
múltat, és minden
földi boldogságot.
Hiszem, hogy elkísér majd végül
sok fontos emlék,
ha fázós nappalokra
nem jönnek vissza soha majd
a forró, nyári esték,
és végleg búcsút vesznek tőlünk
az őszi égen húzó,
mélykék füsti fecskék.
Ráhajolva akkor az álmodó földre,
együtt olvadunk a mindenségbe.
Így tűnünk el időtlen messzeségben,
de mindenütt leszünk:
végeérhetetlen szerelmet
hirdetünk.