AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
01. Varga Katalin: Igaz szeretet
Szeretlek, ezt a szót én mindig nagyon tiszteltem.
Könnyű kimondani, pedig ezt éreztetni kell.
Érdekből kimondott, hazug szavak, mire valók?
Ezt hangoztatják a hamis, érdekből csalók
De van anyai. s baráti szeretet, ami igaz.
Sok költő megénekelte már, itt egy idézet.
Lássad meg benne te is, az igaz szépséget.
” Szomorú, ha a szív megalkuvást keres.
Szeretni szomorú, felényi szeretetért.
vagy annyiért se mást.”
/ Kálnoky László /
02. Mukli Ágnes: Elapadtak…
Elapadtak lassan a szavak,
a miértek, nincsenek kérdések sem már.
Valahogy érdektelenné lett minden válasz.
Így zárunk ablakot egymásnak,
s közben elemeire hullt szét
minden, mi éltető.
03. Győri Nagy Attila: önzetlen
oly kevesen képesek rá önzetlen
odaadni bármit önmaguk
óceánjából s nem kérni semmit
azért a cseppért mely jelentéktelen a
milliók közt, nem renget eget,
nem bontja meg az egységet,
de mégis felruházzák oly
tulajdonságokkal mik csak kidurrant
luftballon – nem léteznek
a szeretetem is odaadom legnagyobb
kincsemként, még ha a felét
kapom is vissza és bár érzem a hiányt,
de tudok örülni a maradéknak mi
tőled jött, hogy feltölthessem vele
önmagam, tudva mi a több és mi a kevesebb,
de kit érdekel – ez nem matematika
azt mondják ne szeressek
fele annyi szeretetért és
bár átgondolva, mérlegelve fogadom
a tanácsokat, bensőm tiltakozva
kiált önzést, emberi gyarlóságot
és csodálkozva kérdi miért nem
érzed még mily jó adni bármilyen
ellenérték nélkül bárkinek,
akár neked – csak úgy önzetlenül
04. Klotz Mária: Megalkuvás helyett
„Szomorú, ha a szív megalkuvást
keres; szeretni szomorú felényi
szeretetért, vagy annyiért se, mást.” (Kálnoky László)
Több okból elgondolkoztató az idézet. Először is a megalkuvás már eleve egyfajta lemondást sugall, másodszor pedig ha az ember szeret, akkor viszont várja, hogy őt is szeressék.
Nem mindig van ez így. Sajnos. Ismerek egy nőt, aki egész életében a férjébe szerelmes, mégsem boldog. Soha nem is volt más férfi az életében. El sem tud képzelni más partnert magának. A férje nem így van ezzel, sokszor megcsalja, rosszul bánik vele. Néha ittasan tér haza, ilyenkor meg is veri szegényt. Katalin pedig tűr, tűr, mert szereti a férjét, Imrét. Vajon miért? Vajon miért nem menekül ebből a rossz kapcsolatból? Talán a gyermekei miatt, vagy fél az újtól, a nem megszokottól. Lehet, hogy az emberektől is, mit mondanának róla. Inkább szomorkodik és a régi élményeiből táplálkozik. Azokból, amikor még a férje kedves volt vele, talán még szerette is. Aztán teltek, múltak az évek, jöttek a problémák, kevés volt a pénz, építkeztek is, meg hát jöttek a gyerekek. A sok spórolás, lemondás, az állandó munka miatt ellaposodott a kapcsolatuk, már nem bújtak minden héten kétszer ágyba. Aztán már csak egyszer, mostanság pedig nagyon ritkán.
Egy szürke őszi estén, Imre megint részegen tért haza, mire Katalin megkérdezte tőle:
– Hol voltál ilyen sokáig?
A férj válasz helyett jól pofon vágta a feleségét, akinek még a szája is felrepedt. A megalázott asszony sírva menekült be a szobába, ahol a gyermekei között talált menedéket. Ők is rettegtek az apjuktól. Ezek a jelenetek gyakran ismétlődtek, mert Imre egyre többet ivott, egyre sűrűbben látták részegen.
Az asszony fejében többször megfordult, hogy hazatér a szüleihez, de soha nem mert erre az elhatározásra jutni. Egy alkalommal úgy megverte a férje, hogy még a szeme alatt is sokáig kék folt látszott. Kérdezték is a munkahelyén, a közeli pékségben, hogy mi történt vele. Természetesen hazudott, hogy arcát beverte az ajtófélfába. Mindenki gondolta, hogy nem mond igazat, de nem szóltak semmit. Nem az ő dolguk, gondolták.
Amikor a férfi magába szállt, fűt fát ígért, hogy nem iszik többet és soha már nem emel kezet Katalinra. Azt is mondta, hogy szereti, és nem tud nélküle élni. Persze ő is tudta, hogy ez nem igaz és gyakran jár egy elvált nőhöz, akivel szintén együtt ittak. Ez az ígérgetős állapot addig tartott, amit a haverjai el nem hívták a közeli ivóba. Ott újra alkoholhoz nyúlt és minden kezdődött előröl.
Katalin félt a szomszédoktól is, akik hallották az otthoni jeleneteket, látták az összevert testét. Menekült tőlük, nehogy rákérdezzenek, mi történt vele. Egyszer a pékségben egy nő, Éva rákérdezett:
– Kati, megvert a férjed?
Szegény nem mert ránézni, inkább lehajtotta a fejét és a kiflik között babrált.
– Miért nem jelented fel? – kérdezte Éva.
– Kati végre megszólalt: Mert félek – mondta.
Inkább tűrt, hallgatott. Azonosult fájdalmas sorsával, szinte beletörődött, hogy neki ez jut. Az áldozat úgy megszokja a megaláztatásokat, hogy szinte már természetesnek veszi a folyamatos bántalmazást – olvasta egyszer az interneten. Azonosul a bántalmazójával. Na, ezen elgondolkozott. Tényleg, már ő is itt tart. Ok nélkül bántják és még csak nem is panaszkodik senkinek. Vajon miért? Mit nyújt neki ez az ember? Kati még mindig szeretette a férfit. Nem a mostanit, hanem a régit, akihez hozzáment. Úgy gondolta, majdcsak megjavul, talán a gyermekek miatt is. De nem így történt. A férfi már nem szeretette őt, talán csak a biztonságos otthon miatt maradt vele. Megalkuvás? Jutott eszébe. Miért kéne neki élete végéig tűrnie? Mit vétett?
Amikor a legközelebbi verés következtében még a válla is eltörött, nem maradt csendben. Elment az orvoshoz és bevallott mindent. Azt, hogy évek óta veri őt a férje. Azt, hogy gyakran részeg. Azt, hogy még mindig szereti – talán már ő maga sem hitte el –, de már nem bírja tovább. Valahogy megvilágosodott. Ha ő saját maga nem segít magán, akkor élete végéig ilyen szomorú életet fog élni. Ezt nem akarta, már csak a gyerekek miatt sem.
Döntött. A rendőrségen is feljelentést tett. Reszketve ment haza, mert attól félt, mi lesz, ha megtudja a férje, hogy kipakolt. A félelme mellett erőt vett magán. Összepakolt és a gyerekekkel együtt elköltözött az anyjához, aki mit sem sejtett eddigi sorsáról.
Katalin és Imre elvált. Az asszony többé nem alkudott meg sorsával. Bánatosan, de félelem nélkül tengette napjait. Döntése erőt adott neki ahhoz, hogy új életet kezdjen. Hogy az megalkuvással teli, vagy boldog lesz, azt nem tudjuk. Mindenesetre fontos, hogy öntudatra ébredt és rájött, soha többet nem keres megalkuvást.
05. Holéczi Zsuzsa: Mást szeretni?
Tibor megdöbbenve ült sivár albérleti szobája asztalánál, kezében a végzéssel, mely határozatban tiltja meg, hogy egykori szerelmét – akivel több mint tíz éven át alkottak egy párt- a jövőben háromszáz méternél közelebbről láthassa. A végzés kitért arra is, hogy sem telefonon, sem levélben nem keresheti, mert ez a jövőben zaklatásnak minősül, és büntetőjogi eljárást von maga után.
Ahogy ott ült, döbbenten és értetlenül, hogy hogyan juthattak el idáig, lelki szemei előtt megjelent Bella törékeny és arányos alakja, a mozdulat, ahogyan hosszú fekete hajkoronáját hátravetette – és szemében gyűlni kezdtek a könnyek, miközben végiggondolta közös életüket:
Miskolcon laktak mind a ketten, és már a középiskola bejfejezés óta egy párt alkottak. Tibi nem tanult tovább, hanem a barátjával egy VIDEOTÉKÁ-t üzemeltettek, és mellette hobbijának, a csillagászatnak hódolt. Idővel a helyi Csillagvizsgáló üzemeltetését is rábízták: ha iskolai csoportok jelentkeztek, lelkesen kalauzolta őket, és közben azon álmodozott, ha Bella befejezni a tanárképzőt – ahol matematika-testnevelés szakra járt -, és nem kell anyagilag már támogatnia, majd ő is tanulni fog. Azután másként alakult: a lány nem tudott helyben elhelyezkedni, ezért továbbtanult, aerobik edző akart lenni – abban bízva, hogy ezzel majd tud pénzt keresni. Hét év telt el így, közben Tibi édesapja meghalt, anyukája egyedül maradt. Kérlelte a fiatalokat: költözzenek ki hozzá Kazincbarcikára a családi házba, de Bella hallani sem akart az „anyóshoz” költözésről, és a Tibor által időnként felvetett házasságkötést is feleslegesnek tartotta. A fiú végtelenül szerette a párját, mindenben alkalmazkodott hozzá, és szó nélkül vette tudomásul ezeket. Fizette az albérletet, és törte a fejét, hogyan lehetne megfelelő állást találni az alkalmi edzői munka helyett szerelmének?
Ujabb két év telt el anélkül, hogy a lány megfelelő munkát talált volna, ezért elhatározták: a fővárosba költöznek, hátha ott több lehetőség van. Igaz, taníthatott volna matematikát egy kisegítő iskolában Tiszaújvárosban, de ehhez is költözni kellett volna, és igazából ez időtájt már nem akart gyerekekkel foglalkozni: vonzotta a csillogó edzőtermek világa. Tibor tehát elkezdett Pesten albérletet keresni és magának munkát. Hamarosan talált is, egy bank Pénztárszolgáltatójánál alkalmazták egészen tisztességes fizetésért. Ehhez igazodva már mert egy teljes lakást bérelni kettőjüknek, édesanyja pedig a kicsi apai örökségből tudott adni annyi pénzt, ami a kéthavi kaukcióra elég volt. A fiatal pár életében új korszak kezdődött: élvezték, hogy színházba, koncertekre járhatnak, és Tibor titkon azt remélte, ha Bella is talál munkát, 1-2 éven belül már gyermeket is vállalhatnak. Nagyon vágyott arra, hogy igazi családdá váljanak. Bella hamarosan egy kertvárosi lakóparkban egy fitnesz komplexumban talált munkát, végre azt csinálhatta amit szeret, és ettől szinte kivirult. Két műszakban dolgozott (az edzőterem 10-22-ig nyitva tartott), kis idő múlva már túlórákat vállalt. Ha Tibi kérlelte ne vállaljon annyi pluszt, az volt a válasz: „sok éven át Te kerestél többet, én csak tengődtem, miért ne dolgoznék most én. Inkább takaríts, lásd el a háztartást, én pedig megpróbálok sok pénzt keresni.” A fiú belenyugodott, akkor volt boldog, ha a lány jól érezte magát.
Nem telt el több mint 3 hónap, amikor egyik este Tibor elhatározta, hogy kimegy a fél tizes busszal a lány elé, meglepi azzal, hogy az edzőterem előtt vár rá. Elhatározta, hogy azon az estén ismét szóba hozza a házasságkötést, szerette volna egy szép gyűrűvel megajándékozni a lányt, de mivel tudta milyen kényes az ízlése, nem akarta nélküle megvenni. Pár perccel tíz előtt állt meg a szalon előtt, ahol már csak egyetlenegy kigyúrt férfi edzett. Látta amint Bella helyére pakolja a felszereléseket, majd az ajtóhoz lép, belülről bezárja, és elmegy átöltözni. Gondolta, mindjárt visszajön, de legnagyobb megdöbbenésére nem ez történt: a férfi felállt a nyújtópadtól, és utánament, és több mint negyedórán át a dolgozói öltözőben maradtak, majd összeölelkezve közelítettek az ajtó felé. Tibor gyorsan hátrább lépett, de az oszlop mögül még látta, hogy a lány beül a férfi terepjárójába, és elhajtanak. A döbbenettől pár percig csak állt ott a fitnesz szalon előtt, majd arra eszmélt, hogy a fél tizenegyes busz bekanyarodik a sarkon, és elhajt – mivel a megállóban nem tartózkodott senki. Tibor tudta, hogy ez volt az aznapi utolsó járat, de kétségbeesésében eszébe sem jutott, hogy utána rohanjon, hátha megállíthatja. Csak állt ott, a döbbenettől bénán: szóval ezért voltak a túlórák, a késő esti hazatérések az utóbbi másfél hónapban! Nem tudta, nem akarta felfogni, hogy a lány félrevezette, inkább magát akarta meggyőzni, hogy rosszul látott, hátha csak véletlenül fogta át a férfi Bella derekát…hinni akarta, hogy a társa hűséges, és ő csak fantáziál. Végül taxit fogadott, hogy hazaérjen még mielőtt a lány rájön, hogy megleste, de elhatározta, hogy ezután jobban figyel, van-e esetleg valami áruló jele annak hogy Bella el akarja hagyni.
Amikor hazaért, megkönnyebbülten látta, hogy a lány még nincs otthon. A gyűrűvásárlást ezután nem hozta szóba, és amíg a lány fürdött igyekezett Bella telefonját megnézni: vannak-e rajta gyanús üzenetek. Nem voltak. Ezen megnyugodott – egészen addig, míg a lány táskájából meg nem hallotta a jellegzetes hangot: sms-s érkezett egy másik telefonra! Arra már nem volt ideje, hogy megnézze, mert Bella kilépett a fürdőszobából, de nem bírta ki hogy meg ne jegyezze: „neked két telefonod van?” A nemleges válasz hallatán a lány táskájához lépett, és kiemelte egy – a legújabb trend szerinti – elegáns készüléket: „és ez?” Bella kikapta a kezéből, és közölte ez Annáé, valószínűleg véletlenül az ő táskájába dobta bele, és gyorsan elvonult a két telefonnal a hálóba, hogy telefonál neki otthonra, hogy ne keresse a készüléket.
Tibor ezt nem hitte el, de ráhagyta, viszont másnap este várta a ház előtt a lányt: látni akarta hogy a buszról száll-e le vagy a kék terepjáróval tér haza? Sejtére beigazolódott, a kocsi az utca elején parkolt le, és Bella csak percekkel később szállt ki belőle. Amikor elhajtott, Tibor kilépett a bokrok takarásából a meglepett lány elé, aki viszont rögtön támadott: mi az, hogy leskelődik utána? Vegye tudomásul, hogy a tulaj hozta haza, és csak azért maradt kicsit még a kocsiban, mert a következő heti wellness hétvégét beszélték meg, amire a szalon minden dolgozóját elviszi Gábor. De Tibor már nem hitt neki. Elmondta, hogy egy nappal korábban is látta, hogy az a férfi utolsónak maradt az edzőteremben, és hogy bement hozzá a dolgozói öltözőbe, és azt is hogy összeölelkezve jöttek elő. A lány nem tagadott, hazaérve összepakolt, közölte, hogy ezt az éjszakát még itt tölti, de reggel beviszi a cuccait az edzőterembe, és ott fog aludni amíg nem talál megfelelő albérletet.
Fél év is eltelt már a szakítás után, de Tibor nem tudott belenyugodni párja elvesztésébe. Hívogatta, SMS-ekkel bombázta, találkozót próbált tőle kicsikarni. Amikor a lány nem válaszolt, kocsit bérelt és este az edzőterem előtt várta, követte az autójukat, hogy lássa, hol lakik a lány. Megdöbbenve látta, hogy már nem a sötétkék terepjáróba száll be, hanem egy szőke, hórihorgas ifjonc sport Mercédeszébe. Követte őket a közeli lakópark egyik szép házáig, ahol még legalább két órát várakozott, de a lány nem jött ki onnan. Egyre zavarodottabb lett: mi történhetett? Pár hónap alatt már a másodig férfival csalja őt a lány? Mert arról, hogy Bella hozzá tartozik nem tudott lemondani, betegesen féltékeny lett, rá és
egyre többször követte, ha bent voltak a házban, többször becsöngetett és követelte, hogy jöjjön ki a lány, mert tisztázni akarja vele a történteket.
Egyetlen egyszer végül szóba állt vele Bella. Megkérte, hogy hagyja békén, és felejtse el őt, neki már van új párja, új élete. Arra próbálta Tibort rábeszélni, hogy keressen ő is új társat, még nem késő, mással még boldog lehet. A férfi azonban nem akart mást szeretni, megalkuvásnak érezte volna, ha a több mint tíz évi kapcsolatot sutba dobva mással próbálna új életet kezdeni. Amíg hallgatta a lány érveit, amint az meg akarta neki magyarázni, hogy az ő kapcsolatuk tulajdonképpen nem szerelem volt, hanem „csak „szövetség a bajok túlélésére”, folyton az a pár sor járt az eszében, amit egyszer munka közben a rádióból hallott: „szomorú, ha a szív megalkuvást keres, szeretni szomorú felényi szeretetért, vagy annyiért se, mást”.
A lány végül megunta a zaklatást, és feljelentette. Mivel az idézést a bírósági alkalmazott véletlenül az állandó lakcímére, Miskolcra küldte, arról a férfi nem értesült, így a tárgyaláson sem jelent meg, csak a végzés volt az, amivel szembesült.
06. Mukli Ágnes: Azt hiszem…
Kimérten settenkedik a sötétlő este.
Kancsal rímeket kacag a világra,
fütyörész makacsul a téli széllel,
hangol, penget, elmés költeményt.
Mert hisznek benne, hízelegve…
“Csak egy székkel ülj beljebb…”
Ismeretlen új hangnemben
szól, oly üresen fanyar az illata.
Arcát derűs mosollyal takarja,
fésületlen marad az összevisszaság.
Tarol a fenyegető görgeteg,
vergődve hallgatom.. Hamis az ének.
Rafinált, csavarosan vádló, cinikus szavak,
úgy fájnak, hogy hirtelen beleszédülök.
„Ne szólj, mert te beszéltél,
folyton folyvást locsogtál,
megadat dicsérted, most is, ne tagadd.”
Haragja múlhatatlan panaszáradat.
” Neki hiszel mégis.”
Mellettem ült valaki a teremben,
míg én békésen hallgattam, csak voltam,
magát dicsérte, sáfárkodott
maroknyi seregének vértjei mögött.
Suttogva beszélt, de nem én!
“Csak egy székkel ülj beljebb,
és elmegyek.
Higgy annak akinek akarsz,
a semmiért nem kérek feloldozást!”
Eggyel több folt lesz a szívemen,
azt hiszem.
07. Kutasi Horváth Katalin: Megalkuvó szív
Szomorú, s mégis
megalkuvást keresek.
Mérhetetlen a kín,
bár nagyszerű,
hogy szerethetek!
A mérleg itt tanácstalan.
Kiakad.
Ki ítélheti meg,
mit érez a másik,
hisz azt sem tudja,
mi zajlik önnönmagában?
Ki tudja,
ki a nagyobb megalkuvó?
Nem mérlegel a szív,
s nem nyomhatja el az ész se,
mi odabent zajlik,
ellenőrizetlenül…
Eltelünk szeretettel.
Nem ösztön ez,
nem valami kódolt érzés.
Csak meglep minket, eltelít,
magunk sem értjük,
s addig jó,
míg nem is keressük okát!
Elfogadunk és megbocsátunk,
jóra magyarázunk mindent,
s bár átlátjuk,
máshogy értelmezzük az igazságot.
Szótlanul várjuk
sorsunk fordulását,
s bár nem következik be,
úgy élünk,
mintha mi sem történt volna,
s zajlik minden tovább
a megszokott rendben,
a világ legtermészetesebb módján.
Mímeljük, mintha minden jó volna,
hisz bele sem merünk gondolni,
hogy lényegében semmi nem úgy van.
Vállalom, hogy megalkudtam.
Talán az ördöggel
kellett volna kiegyezni,
ki megsokszorozta magát újabban,
s ellenem hangolja létem,
nem veszi észre,
hogy nem veszek tudomást róla…
Szeretek.
Ettől vagyok ember.
Kitartok érzésem mellett,
bár nem terveztem,
s irányítani meg végképp
képtelen volnék.
Nem alkuszom én,
bármeddig is élek,
kit megszerettem,
szívemben őrzöm holtig,
akár felényi szeretetért,
vagy annyiért se,
hisz hatalma van felettem,
eltölt és ural ez érzés,
bármennyit nyom a latban:
világít szép foglalatban,
nevezd hát megalkuvásnak,
inkább, mint árulásnak!