Ellen-tétek 03.

01. Farkas Erzsébet: Megsebezték szívemet

Bús szívem megsebezték
Hű volt, még sem szerették
A káosz széttépi a lelkemet
Bátran küzdök, bár felettem gomoly fellegek
Besötétedett minden körülöttem
Buta szavak kavarognak az elmémben
Lesz még talán boldogság az életemben

02. Mukli Ágnes: Esthajnalcsillag

Nagyravágyó lett az állhatatos hajnal,
ébredő fényében a jövendőt lesi,
üvegdíszeket talál, s terített asztalt,
elszántan kutatva, csillagát keresi.
Napfény kacérkodik vakító oltáron,
elhagyott pusztára szétszórt hópihéken,
csillagsubába bújt kietlen rónákon,
fénytenger hullámán, tiszta hófehéren.
Szürkül a csupasz nappal korlátolt fénye,
lebukott a nyugvó Nap, besötétedett,
hivalkodón fénylő hajnal csillag ébred,
lámpását gyújtja fel most a fekete est. 
Első és utolsó, fénylő csoda csillag.

03. Szabó Eszter Helka: Karácsonykor veled

bánatos lesz a Betlehemi csillag is ha rád néz kesze-kusza vágyaidra
odakint már bealkonyult idebent a kórterem örök hófehérje kúszik
buta tárgyaidon és idő roncsolta testeden csak hűséges szembogarad él
a kimondatlan szavak nyelved hegyére vonulnak rám nézel bátran

04. Farkas Erzsébet: Nincs szeretet

Szomorú szívek amerre csak nézek
Hűség sincs már, hiába az ünnep
Zürzavar van a világban
Bátorság kell sok családban
Besötétedett az ég is felettünk
Buta ígéretek, melyeket megszegtünk
Lesz talán majd amikor szeretet veszi körül földünk

05. Kutasi Horváth Katalin: Meghibásodás

            Elsötétedett előtte minden. Elerőtlenedett, elvesztette tartását és hitét, mely addig olyannyira meghatározta létét. „Ilyesmi lehet a meghasonlás!” – gondolta. Oly mértékű volt csalódása és hirtelen kiüresedése, hogy egy finom gondolatrezdülésre is hajszálrepedezni kezdett, s hirtelen millió darabra tört. Az a leheletfinom valami, ami megmaradt belőle, felszállt és egyre csak kavargott a szürkeségben. Akaratát vesztve, öntudatlanul kerengett, átadva magát a Semminek, melynek valóságában még most – hogy megtapasztalta – sem hitt.

            A rendezetlen lélekhalmazban elvegyülve szomorú érzései valamelyest tompultak, fájdalma kissé mérséklődött. A szokatlan közeg ridegsége lassacskán enyhült. Bátran sodródott az ismeretlen felé, átadva magát a hömpölygő árnak, beletörődve a visszafordíthatatlanba. Hűséges bánata vele maradt, rá mindig számíthatott. Nem hagyta el, nem oldódott le róla a tisztító örvényben. Meghibásodott a Purgatórium? Bamba – a bűnöktől és a fájdalmaktól megszabaduló, a gyógyító-érzéstelenítő masszában feloldódó – lélektársait irigyelte, rá szinte egyáltalán nem hatott a kegyes felszabadító erő, épp hogy csak enyhült kínja. Tudta, hol van, hallott róla a visszatérőktől, de rá valamiért nem hatott a varázs, így aztán bánattal telve kavarog tovább a könnyűvé vált egykorvolt földi lelkekkel, míg a túlvilág túlvilág…

06. Dezső Ilona Anna: Amikor megszólalnak a hegedűk 

idegesít, amikor megszólalnak a hegedűk,
egymástól függetlenül, mégis egyszerre;
kihívóan, szomorú zenét játszva,
mintha magukba akarnának zárni…
vinnének oda, ahol az első hangjegy terem.
de jó lenne hűséges muzsikásaim —
tőletek sokkal nehezebb lett minden —
nélkületek… elrejteném lelketeket!
rendetlen ritmusotokat míg hagytam,
kilátástalan szerelembe estem…
sugárzó arcom mára besötétedett.
bátran cipelem mázsányi terhemet;
ostoba félelem, éjjeli gyötrelem…
szakadjon lószőr, törjön rózsának száradt ága!
szálljanak széllel együtt fel a hegyre!
éjfél van…hánykolódok megrekedve…

07. Szabó Eszter Helka: Dagonya

csak ez a dagonya van hentereg a malac a rendetlen szalma között már takarítani sem érdemes
úgyis levágják nem sejti sorsát mi sem tudjuk tudattal megáldott teremtményei a semminek 
odakint besötétedett a sáros út még mindig bús a fekete karácsony után ostoba cseppekben 
hull a járdára a félelem a malac bátran átfordul a csatakos alomban a másik oldalára gazdája 
kórházi lepedőn fetreng mindene fáj hűséges kopogással jelzi az eső a kilátástalan másnapot

08. Mukli Ágnes: Bizonytalanságban

Nálunk megint csönd van.
A bizonytalanság
rosszkedvű, gyáva csöndje.
Szavatartóvá kódolom a múltam,
s az elárvult, hallgatag holnapom.
Lesz-e még,
kötöttségekkel vegyült elszánt költemény,
széthányt zsivajból fejkendős este?
Lesz-e,
ezüstös holdvilág a besötétült,
félkegyelművé vénült töltésen túl?
Minden megnémult.
Deres kóc lóg
a széttépett ugrálókötélen. 

09. Petres Katalin: Mérlegen

Bátran lettél hűséges
az ostoba, elsötétült,
rendezetlen, csalfa
viszonyok közepett.
Kacaghat gúnyosan
a profithajhász világ.
Nem vagy szomorú.
Volt, van, lesz neked,
ami pótolhatatlan:
hit, bizalom, szeretet.

10. Farkas Erzsébet: Egy maci kalandja

Egy erdőben élek, medve családommal. Én kisbocs vagyok, sokat játszom a testvéreimmel, de, én még sem vagyok boldog, szomorú a szívem, mert úgy érzem, hogy unalmasan telnek a napjaim. Ezért kerestem a boldogságot, kalandra vágytam és úgy döntöttem, hogy elmegyek, s körülnézek az erdőben. Egyre távolabb kerültem a családomtól. Egyszer csak emberek hangjára lettem figyelmes. Követték őket hű kutyáik,melyek nyomaimat követvehamar megtaláltak. Az emberek megfogtak, majd betuszkoltak egy nagy autóba. Féltem, most mi lesz velem? Közben elindult a kocsi. Nagyon hosszúnak tünt az út, úgy éreztem, hogy soha nem áll meg az autó. Már nem is vágytam annyira a kalandra. Egyszer csak megálltunk. Ki vettek a kocsiból, és egy nagy épülethez vittek. Bent zűrzavar fogadott és sok állat. 
Nem tudtam, hogy miért vannak olyan sokan,  Aztán láncra vertek.  Nyugtattam magam, bátor vagyok, kiszabadulok. Kiderült, hogy a sok állat az ember szórakoztatására kellett. Odajöttek hozzám és arra kényszerítettek, hogy ugráljak fel-s le a székekre. Eleinte nem értettem miért kell ezt csinálnom, aztán kiderült, hogy ez tetszik az embereknek. Egyszer csak besötétedett. És ekkor bent kigyultak a fények. Kivezettek egy porondra, melyet rácsok vettek körül, mögötte mindenféle ember, kicsik, nagyok, fiatalok, idősek. Kiáltoztak, fütyültek, tapsoltak nekem. Családomra gondoltam, a meleg barlangra és a mellette lévő illatos szamócásra. A szívem el kezdett gyorsabban verni, de azt kellett tennem amit az emberek parancsoltak. Minden állatnak volt feladata, és ha nem teljesítette valaki, akkor azt ostorral ütötték. Kint az emberek  nevettek rajtam, örültek, nem is tudták, hogy mennyire vérzik a szívem. Sokan voltak, de én mégis magányosnak éreztem magam. Ekkor már rájöttem, nagyon buta ötlet volt elszakadni a védelmező családomtól. Azon gondolkodtam, biztos hiányzom nekik, és keresnek. Elszomorított a gondolat, hogy talán soha többlé nem látom őket. Teltek a napok, hetek, hónapok. Időközben én egyre erősebb lettem. Reménykedni keztem, és már biztosan tudtam, hogy lesz annyi erőm, hogy kiszabaduljak. Megpróbáltam elszakítani a láncot és nagy örömömre, többszöri próbálkozásomra sikerült. Vajon hogy jutok ki az épületből? Elkezdtem futni , keresve az ajtót. mikor megláttam már tudtam, hogy szabad vagyok. Kint idegen volt a hely, nem tudtam, hogy merre induljak. A szívem hangjára hallgattam. Egy erdőhöz értem. Ismerős íllatok csiklandoztákaz orromat. Egyre csak beljebb és beljebb mentem, és éreztem, hogy már közel vagyok az otthonomhoz. Egyszer csak megpillantottam a családom. Azonnal odaszaladtam hozzájuk, átöleltük egymást és örömünkben sírtunk. Késöbb elmondták, hogy minden nap kerestek, és azt hitték, hogy soha többé nem térek vissza. Megfogadtam, hogy többé nem megyek messze a családomtól, nem keresem a kalandokat és a boldogságot, maradok ott ahol a családom él, tölük kapom a biztonságot, szeretetet, gondoskodást, és védelmet.

11. Győri Nagy Attila/ Szíriusz

Ostoba lesz, kinek Szíriusza besötétedett,
hűséges holdjának mosolya szomorú
és a rendezett égbolt vakító
kékségében rendetlen a látkép.
Milybánatos jövő, s ha bátran 
kiáltanál is, csak az óceán hallja,
az űr elnyel mindent.
Tanulj ember, tanulj!

Kovácsold elméd nap, mint nap
metszőre, hogy a legfényesebben ragyogó,
a legvilágosabban mosolygó fénye
megőrizze a harmóniát, láncra kösse
az elrendeltetést, viaszba ragassza
az egyensúlyt ég és föld között,
Isten és Ember közt.
Tanulj ember, tanulj!

Szellemed jóllakottan táplálhassa
kis porszemként a végtelenséget
s ha üresnek érzed az erőfeszítést,
ne feledd az örök tanulságot:
a pillangó szárnyának lehelete
képes vihart kavarni.
Tanulj ember, tanulj!

12. Varga Katalin: Déva

Ő sosem szomorú, vidáman csahol, ha sétálunk.
Hűséges szemeivel ha rám néz, jó csapat vagyunk.
Rendetlen fülei, mik mindig össze vissza állnak.
Bátran felfedezi minden titkát a nagy világnak.
Ha besötétedett, óvón. féltőn őrzi gazdiját.
Buta emberek ne bántsák kettőjük biztonságát.
Így lesz már mindig, ha van egy kutyád, ez a boldogság.