Gondolatok fényképekre 05.

AZ IHLETŐ FÉNYKÉP:

Vehofsics Erzsébet fotója

Szabóné Horváth Anna: Csapdában

Opál szemű múlt révedez,
Ódon hite már porladó.
Gyomra még reményt öklendez,
a hályog lehet mulandó.

Megélt szebb, s rosszabb napokat.
Árulást, cselszövést, halált.
Csitított torz sikolyokat,
démonok őrjöngő hadát.

Szeretné fényben fürödve
látni a jelen csodáit,
tiszta ruhába öltözve
hallgatni lelkek imáit.

Most a magánnyal társalog.
Ritkán simítja tekintet.
Ember, ha erre andalog,
s remete létre felfigyel.

Viharvert falak közt csak vár.
Ólom könnyein szél táncol
lökdösőn, ide-oda jár,
mint tavaszt álmodó bábon,

Mely pókhálón vár sugarat,
s örülne fénynek, meg nem is.
Hallgatna még víg madarat,
s nem lenne testében szepszis…

Dobó Georgina: Gondolatok

Törött ablakok mögött egy elhagyatott ház,
Mit már csak egy üveg ablak vigyáz.
Szemei már nem épek, mégis milyen szépek,
Mennyi mindenről mesélnek!
Letűnt korok emlékét őrzik e téglák,
Mit a kőműves egykoron vakolatba márt.
Párkányán nem ülnek turbékoló galambok,
Sem verebek, mégis vörös lehetett.
Pirosba, narancsba burkolózott hajdan
E fal, mit bárcsak újra láthatnék egységben!

Buday Anikó: Vigyázd, őrizd, míg lehet!

Domb lábánál ősi falak,
régmúlt időről mesét mondanak.
Ha ránézel, olvashatsz róla,
minden ott van a falakra írva.
Falat ablak bontja meg, ki tudja,
ablakból egykor ki az, ki nézegethetett.
Tán egy anyó, kinek másra már
nem tellett ereje?
Tán a várkapitány, ki büszkén nézte,
meddig tart a birtok vége?
De nézhetett akár egy szép leány,
ki szerelméért reszketett, aki,
csatamezőn bátran védte a hazát ,
s a lány innen nézte hazatérő harcosát.
Ma már csak emlék mind az,
mit e ódon fal és ablak átélt.
Vigyázd, őrizd, meséld amíg lehet,
mit e falak örökül hagytak neked.

László Orsii – A múlt ablaka

Megkopott falain omladozik a múlt bája
Egykoron áldást csókolt a Nap az ablakára
Roskatag falai közül elköltözött a szerelem
S otthont kaptak maguknak a lidérces szellemek.

Nincs amiért változni, jó ha félnek az emberek
Nem zargatják és nem tépik föl a sebeket
Cserbenhagyta a világ, ezért ő is saját magát
Lepusztult falak között egy lelketlen árny botorkál.

Varga Katalin: Ablak a világra

Sétára indultam , diszes csodára bukkantam .
Ódon falak kõzt opálos ablakot láthattam .
Ablakot a világra , egy remek mestermūvet .
Osztott ūvege tõrténelem , mely
csodákat rejt .
Csillog rajta a bágyadt napsugár sziporkázva .
Felbontva harsány szineit , csodára találva .
Ablak kõzepén égkék a ragyogás , titkot rejt .
Olyan csoda ez, melyet egy vándor el nem felejt .

Kisznyér Ibolya: Örökség

Ódon fal, mely felidézi a múlt illatát,
az ablak formája íves, benne a régmúlt,
évszázadok emléke téglákba beépült,
libbenő árnyak suhannak fent és lent.

Az épület mélyen hallgat, nem mesél,
szeme opálos, elfeledték, nem regél.
Az árnyak suttognak, alig hallhatóan,
olvass Kedves regényeket, felelek azokban.

Nemzedékek éltek, haltak, sírtak, nevettek,
jártak itt bársony, selyem és brokát ruhákban,
topogtak rongyokba bújt, éhező szegények,
olvass Kedves, régi életekről az irodalomban.

Haladt el előttünk, lovas, harcos, hintó,
belül gyertyák égtek, lángjuk imbolygó,
földművesek küzdöttek elemekkel, az élelemért,
olvass Kedves, emeld versek által lelkedet.

Történelem lapjait, mikor értőn olvasod,
mióta tanulhat mindenki, meglepődsz majd,
„kiművelt emberfők” hozták létre mai világot,
olvass Kedves, értékek növelik értékedet.

Őseink emlékeit hordozzuk sejtjeinkben,
kik szép hazát, tudást hagytak ránk örökül,
oly sok epedő szív fájt, hogy olvasni tudjon,
olvass Kedves, hogy méltón élj örökségeddel.

Dobrosi Andrea: Gyönyör-labirintus

Egyformán telnek napjaim,
menekülök vagy kergetek –
az élet zsákutcáiból
a kilátás pazar lehet.

Megállnék, levenni maszkom,
(imádok fellélegezni)
nézném, ahogy a napsugár
ablakát arannyá festi.

De lennék kezében ecset,
kőfalán egy kósza folt csak,
gyönyör-labirintusomat
díszíthetné páva, kócsag.

Aztán mi és ki tart vissza
ebben az álmodozásban?
Még idejében rájöttem:
azért kaptam utam, járjam.

Kutasi Horváth Katalin: Vakablaklét

Nem szeretném magam már megmutatni,
Nem kell, hogy látva lássatok!
Épp elég vagyok én önmagamnak,
Mélyebbre nem kell, hogy ássatok.

Szeretnék hinni a lidérces fénynek,
Betörhetitek az ablakom.
Tudok én malterba burkolózni,
S megvakulhatok egy hajnalon.

Összetart még a habarcs, a vasrács,
S dereng a kereszt a múltamon,
Felrémlesz te is, benéztél hozzám,
Szilánkom ott van az ujjadon…

Kalocsa Zsuzsa: Most néma csend

Kastélyt hatalmas park övezi,
jelentősége, történelmi.
Most néma csend a falak között,
múlt árnya vár a küszöb előtt.

Titkokat hiába keresem,
időzített bomba mindenen.
Ablaka bús, szellemet idéz,
várom, valaki talán kinéz.

Fala egykor örömet dajkált,
most idő marja oldalát.
Enyészet fájó emlékezet,
hisz nem kímélte a természet.

Őrt áll egy fa ablaka alatt,
míg él, hogy ne legyen egymaga.

Keczely Gaby: Befalazva

Az ablakot rejtély öleli.
Keresztje oly fennkölt, míves.
Az idő lassan tönkreteszi,
addig is ragyogó, díszes.

Ha látnánk mögötte az embert,
aki néz az üvegen át…
De ez titok! Nem lehetséges.
Ő már csak befalazva vár!

Horváth-Tóth Éva: Ablakok

Zsendülő szívek ablakában
fényes az üveg, szép a ráma,
karcsún lebben a dobbanása,
mint csipke a szellő dallamára.

Szárnyai mindig nyitva állnak,
hisz’ szeretni jöttünk a világra.
Nem féli az érzést, átjárja
mint tavaszt a csendülő madárdal.

Idővel a gézengúz szavak
becsukják a kitárt szárnyakat,
mint viharban a heves huzat
tör-zúz, és szétszór szilánkokat.

A foghíjas keret félve szeret,
óvakodva néz a fénybe szeme,
köveket halmoz a szív magára,
halkul a jóság dobbanása,

törött az üveg, kopott a ráma,
falat rak a félsz, hogy kizárja
a szelet, de így a fény is kint marad.
Ne vakítsátok meg az ablakokat…

Horváth-Tóth Éva: Befalazott ablak

Izgatottan várta a dolgozat eredményét. Nagyon sokat tanult. Talán nem is volt olyan kérdés, amire ne tudta volna a választ gondolkodás nélkül rávágni. Jól kellett sikerülnie. Hátha így eléri a hőn áhított célt. Édesanyja mosolyát. Egy ötösért cserébe már biztosan felderül kicsit. Újabban sokszor sír és szomorú. Irma néni letette a papírlapot elé is, Kitti pedig, mint egy vércse a pocokvacsorára, mohón lecsapott rá. Megfordította. A vágyott osztályzat piros tollal ritkított a hátoldalon. Ötös. Ötös! Csillaggal! Mert hibátlan! Kicsit úgy érezte, hogy megszédül a boldogságtól, óvatosan elmosolyodott, de nem mert felnézni a lapról. Biztosan a többiek is sejtik a jó hírt, mert már hallotta is pusmogásukat: “Stréber bagoly…”, “Felvágós okoska…”, “nyalis…” Nem lehetett megszokni. Kittinek ugyanolyan fájdalmas volt hallani századjára ezeket, mint először.
Eleinte – amikor még nem volt osztályelső -, sok barátnője volt. A fiúk is meg-megrángatták barnán göndörödő copfjait. Aztán ahogy jöttek az ötösök, dicséretek, úgy kezdtek fogyatkozni mindannyian mellőle. Pedig ő ugyanolyan kedves és jószívű volt velük, mint régen. Ők mégis egyre többször mondtak neki bántó dolgokat. Nem tudta volna megmondani, hogy hol fáj neki a sok igaztalan szó, de úgy képzelte, hogy a szíve körül a legerősebb a gyötrelem. Amikor nagyon kicsi lány volt, azt gondolta, hogy a szív nem csak egy szerv, ami vért pumpál – ezt egyszer még anya mondta neki -, hanem olyan lehet, mint egy aprócska ház, amiben az érzéseink laknak. Sok ablakkal, hogy be tudjon ömleni rajta a szeretet fénye és odabent így ragyoghat minden. Amikor a Jocó azt mondta neki az oviban, hogy mégsem szereti, mert a Lindusnak szebb a szőke haja, akkor betört a kis házikón egy ablak, és azt érezte, hogy ott fáj. Nem sokáig, de a szétreppenő szilánkok bizony szúrták egy hétig is a puha falakat. Aztán jött a Dénes, aki meg azt mondta, hogy szép az új szemüvege és újra ömlött a fény szívének minden apró ablakán át be a padlóra, a falakra, az erekbe is jutott belőle és szaladt szerte a testében. Még a lelke is dalra fakadt tőle.
De mióta sok ötöst kap, a többiek megcsípik, elgáncsolják, megdobják labdával, kinevetik, és mindenféle szavakat mondanak rá. Volt olyan, hogy egy nap öt ablakocskát is betörtek a parányi aorta lakon. És ekkor tapasztalta meg, hogy nem csak a fény tud behatolni a csorba kereteken át, a törött üvegen keresztül. A sötétség épp úgy jut be rajtuk, mint a világosság. Kittit megrémítette ez a felismerés. Nem akarta, hogy mindig fájjon neki. Ő csak jót akart. Azt, hogy az anyukája mosolyogjon, amikor megmutatja neki az ellenőrzőt. A legnagyobb meglepetést pedig még el sem mondta neki, noha már jó ideje eldöntötte és senki nem tántoríthatja el céljától. Orvos lesz. Onkológus. És meg fogja gyógyítani az anyukáját. Mindenki anyukáját meg fogja menteni majd. De addig, míg eljut oda, szívének házikóján minden ablakot befalaz, hogy ne ömöljön be rajta a sötétség. Talán nem nagy áldozat, a fényért és anya mosolyáért cserébe. Egy apró rést úgyis hagy, az utolsó téglát nem teszi fel majd a fal legtetejére, hátha…

Vitos Irén: Kilátástalanság

kovács verítékén
lassan emészt
az idő erezetén
rozsda rág
elkopta idejét
s már elmúlt
mit bezárhatna
kívül rekedt
nincs már bentje
s mögötte
balladai félhomály
hol forró lehelet
csiklandozza
öreg már
de a belerajzolt szívekért
vetemedne még

Klotz Mária: lezárt álom

ablak mögé zárt fájdalom,
ordít, tombol a csendben,
belém marva még fájlalom,
mély nyomot hagyott bennem.
lezárva rejtőzködik a múlt,
pókhálós emlékek nyoma,
ahol valamikor téboly dúlt,
szív-szerelmi fészek otthona.

ablak mögé zárt emlékek,
jó lenne feltépni a sebeket,
életemben mozaik kellékek,
letörlöm a régi könnycseppeket.
befalazva bujkál a félelem,
öröm, bánat lélekbe vésődött,
falra pingált furcsa névjegyem,
milyen gyakran ismétlődött.

ablak mögé zárt sós-sirámom,
élet, kacaj, fény, villanás,
keresem, de nem találom,
itt maradt a lélek-jajgatás.
hideg, merev, ódon falak,
belemaródott virág-kikelet,
illatában édes örömkorszak,
ablak mögött sírva integet.

Gáthy Emőke: Mesél egy ablak

Kívül vagyok ? Vagy odabent ?
Akár így, akár úgy, mit rejthet a megszenteltnek tűnő épület,
mely szemének választott engem, üvegszemet.
Vagy enyhén idegen emberi akarat kevert itt össze múltat és jelent ?
A falakkal középkor tömör öröksége üzen,
ám a ködösítő tejüveg épp azt bizonytalanítja el,
ami minden nyílászáró lényege:
a kapcsolatot kül – és belbecs között.
Míg fázva – vacogva leselkedik kívül fagyos télben a jelen,
tán istentiszteletnek álcázott évszázados nagyúri dőzsölés
zajlik most odabenn.
Homályos arcokat sejtetek vízkőtől opálos tükröm mögött.
Hamvukba holt kereszteseket ?
Együtt megőszült örök hű szerelmeseket ?
Bűvészinastól életre keltett könnyelmű szellemeket?
Több száz év múltán belőled szerző, vajon mi marad ?
Urnába zárt maréknyi por egy sírhalom alatt?
Vagy néhány rímes – rímtelen költői sor ?
Szél, vihar, zsiványok ökle repesztette üvegem kitört
a legalsó soron. Pókhálósan, vakon,
ítél az idő. És az utókor.
Nem tetszik a kép, amit mutatok, képzelődő tükör.

Szabó Eszter Helka: Elmaradt nyomozás

A Nagyerdő közelében sétálgatva többször is látta már ezt az ablakot. Gőze sem volt, milyen stílusú lehet. Olasz építőmestereket sejtett a múltban, noha egy újgazdag is beépíttethette a hajdani ablakok mintájára. Győr óvárosi részében szorgoskodtak a 16-17. században olasz építőmesterek. Barokk stílusú épületeiket ő is megcsodálta, de ez az ablak nem illik a protestáns cívisvárosba. Az is lehet, hogy templomablak volt, esetleg egy zárda szeme a külső világra, ki tudja? Ki lehetne nyomozni, naná! Zsófi, a barátnője talán többet tud. Ő tősgyökeres cívis, fel is vág rá az egész família. Fogadni merne, hogy katolikus az illető, aki megépíttette, mert egy reformátusról nehezen tudja elképzelni, hogy funkciótlan kiszögelléseket, fölöslegesen sok üvegfelületet terveztetne. Persze, vallástalan éppúgy lehetett, aki meglátta valahol ezt a fotót, s egyszerűen beleszeretett ebbe az ablakba. Igen, ez a legjobb szó rá: beleszeretett. Nem is érti, miért nem adnak ki albérletbe ilyen romantikus ablakkal ellátott szobát: ölre mennének érte a fiatalok! Aztán a vacsorára gondolt. Ma estére Zsófi sütőtököt ígért tejszínhabbal. Vajon mit falatoznak e különleges ablak mögött? Azt nehezen tudja elképzelni, hogy a zsoltárokat énekelik, holott tényleg olyan, mint a templomablakok. Ólomüveg? Inkább nem találgat, ha egyszer nem ért hozzá. Egy biztos: addig kutakodik utána a neten, amíg rá nem talál!
Otthon az ágyra görnyedve találta a barátnőjét. Pokoli fejfájásra panaszkodott. Nem, nem sütötte meg a tököt. Ebben az állapotban? A mentőket már kihívta, de egyelőre csak a karantént rendelte el a háziorvosa. Mindkettőjüknek. Bezárva a mögé az elátkozott ablak mögé.

Kristófné Vidók Margit: Ablak a múltba

Száz, vagy ezeréves is van talán,
egy ódon épület a fák között,
homok-kőfalán ücsörgő magány,
titokzatos köddé sűrűsödött.

Sétáim során hallani véltem,
korhadó padlóba bújt kacagást,
önkéntelen lelassult a léptem,
pók szövögette a múlt fonalát.

Fény csorog le a foltos üvegen,
málló téglákon piheg az idő,
kihűlt a ház, teste élettelen,
emlékből áll a csipke-szemfedő.

Törött üveg mögött mennyi titok,
hullámzó árnyak teste egyesül,
szilánkjain opálfényű álmok,
örvénylő táncuk régmúltba merül.

Csend feszül a magányos ablakra,
fényt simít rá eltévedt napsugár,
egy percre visszatér csillogása,
majd fátylat von köré a félhomály.

Thesaurus: Műemlék a barátom

Üdv, néked, köszöntelek,
régi ismerős fotó!
Méltón megtiszteljelek…

– szólt e klasszikus pár szó.

Első találkozásunk
akkor, nem hagyott bennem,
rólad mély nyomot; utunk
is szétvált; viszont benned!…

Éles kép maradt, félek

– mert alakformálásra
hozott el hozzám téged
alkotód, ‘fotós’ Zsóka.

Kiállításra készült
veled és sok mutatós
társaddal, hát így épült
kapcsolatunk; hathatós.

Hogy műemlék mivoltod
ne sérüljön, s vereted,
csupán papír-hordozód
kapott kisebb keretet.

Fölösleg levágva; szép
képeket méretesen,
készen adhattalak át
Zsókának, tételesen

…Téged, ablakos falat
fotó kiállításon
aztán újra láttalak
tágas tárlat-folyosón

Észre, alig vettelek,

– falhoz- a fal -, simultál,
homályos ablakszemed
köd fényű múlt; nézett rám

Rég’ színes mozaikod
megkopott, tompa fénnyel
úgy véltem, rám kacsintott
mint régi ismerősre

Meglepődtem, emlékszem,
zavartan biccentettem,
mert rólad az emlékem
sajnos, el nem mentettem

Megvallom, bár röstellem,
a szamárhátú, szürke
ablakkeret néhány szem
épségben maradt tükre

a téglafal hiányos
fugáival, szedett-vedett
köveivel, világos
barna, drapp repedezett

vakolat, félkör íves
töredezett könyöklő
s az egykori építő
színezéke vöröslő…

Hát mindez a részletes
fal-feltárás ekkor nem
volt számomra érdekes,
de még másodszorra sem

Igaz, először munka
voltál számomra, de a
Kiállításon már a
múlt megőrzött zárványa

Ezért nyitom résnyire
most szemem; két pillám
közt réved a képre,
mit fényképez pupillám

Halványan elmosódott
foltjait, nem is látom,
inkább csak észlelem ott,
hol már a szolgálatot

felmondták természetes
érzékeim. De olyan
kölönösen szépséges
ez a benyomás, olyan

egyszerű, természetes
szinte fájdalmat okoz;
csupán színes képzete
mi tudatomnál motoz.

Sok kopott, csorba tégla
elagott, füstös, csúf kő
félig vak üvegablak
csonkolt, torz könyöklő 0

századok marcangolta,
szépen ívelt anyagát
vad idők deformálta
kovácsoltvas ablakát

melyben kitárt karokkal
üvegben látszó alak
bár merev mozdulattal
invitál; gyere, hívlak!…

Mindezek együtt mélyen
megérintő szépséges
édes érzésben!…
Mit szívre csak lélek fest’

Ám lassan új látomás
úszik képzetem falára

– Információ-hatás –
képpé vált szó varázsa

/Ugyanis időközben
Zsókától megtudtam, a
falam helye a képen:
pápai zsinagóga/

Tetszetős nagy épület
gömbölyű kupolákkal,
ablakai színes üveg,
szemeznek a külvilággal

Fenségesen fal-szárnyak
kőcsipkés díszítéssel
négyoldalt magasodnak
ezernyi ékítéssel

Szamárhátú és rózsa-
ablakok, hivalkodnak…

– de már készül a csoda!…
Mert az én öreg falam

lassan kihúzza magát,
kövei ropognak, majd
kovácsolt ablak-hátát
kidomborítva csendben,

beáll egykori fontos
helyére, az északi
oldalon, őrzi poros
kamrának ős-titkait.

– Sorsod mindig titok lesz,
de ablakoddal most is
múltból jelenbe tekintesz,
mely egyben jövőd is