Gondolatok festményekre 07.

AZ IHLETŐ FESTMÉNY:

Dobrosi Andrea: Mintha még…

Mintha még a csónak lágyan ringana,
belém ivódva érne a nyári nap,
de csak jég ural köröttem fákat, patakot,
fojtanának, mint víz alatt polipkarok,
most rám telepszik a csend harmóniája,
ahogy a gomba tapad rá a fára.
Hópelyhet morzsol tekintetem,
akár kukoricát parasztasszonyok,
s csak azt tudom, hogy szeretem,
csak azt tudom, hogy boldog vagyok.
Boldog, ki a szürkét azért is megveti,
aki, ha a tájat meg kéne festeni,
a szívét látná viszont a vásznon,
ki maga a téli fény, a karácsony,
mert nem lelheti ólálkodó bánat,
mert már a tudatba is belesápad.

Kutasi Horváth Katalin: Feled-tél

Hűvös, kimért a táj, lerí az elegancia,
Halvány pasztell színek neszeznek, s elsápadt fények.
Ridegen tartott lelkek, megfagyasztott remények
Sejlenek, míg belénk szorul a tolerancia.

A komorrá s magányossá szürkült léleksajka
Irigykedve vesztegel a cövekhez kötötten,
Része már a télnek, őszből itt felejtődötten,
Ülése alatt mesél árulkodó avarja.

Békésen pihenget, karcosan ijesztget a gally,
Néma üzenete felsérti kusza lelkedet,
Ráreccsen a tóra, s egyre karistolja eged,
Felszisszen a szenvedés, a ki nem mondott sóhaj.

Hóba burkolóznak hát szégyenlősen a bokrok,
Pőre fák nyúlnának új, tavaszi ruhájukért,
Egyelőre hálásak lilás fénypalástukért.
Oly meseszerűvé lettek a tavaszi csokrok!

Visszaszorul a jég, de összenőhet újra még,
Elferdül az árnyék, furán eltorzulhat énünk,
Egy pillanatra feledtél, nehezül a lényünk,
Egymásra találásunk napja nem is volt oly rég!

Dobrosi Andrea: Ne csak a nyár…

Bűvölni, bájolni egyre,
látni, fehérbe hajol a táj,
hideget fésül a lélegzet belém,
szinte megfagy, megáll,
a patak lassan jégbe öltözik,
mint színész két jelenet között,
hópelyheket őriznek a fák,
akár ruhák a strasszot,
vagy templomok harangot,

most a díszlet jól öltözött,
a sejtelem fénylőn, lisztesen világlik,
telem szelíden takar,
amint sebeket fednek fáslik,
alattuk szépen gyógyul a var,
s én belevágyom a géz alá,
meg a színpadon játszanék,
lágy imát lenget rám a kép:

ha ilyen a január, a február,
szökkenjen a szemembe még,
ahogy erdőben őzgidák,

ne csak a nyár gyöngyözze sugarát.

Kovács László (Kovycs59): Tél és patak

A téli tájban a nyugalom is vacog,
a talpam alatt ropognak a mínuszok.
A hó alatt csendben alszanak a magok,
megdermedt patak partján fagyott vízfodrok.

Mély csendben a tél szépsége ejtett foglyul,
fák ágairól csendesen zúzmara hull.
Belefagyok a kék ég jeges kékjébe,
a patak jég alá bújik hangtalanul.

Sóhajtva megadja magát ő a télnek,
láthatatlan vadak már tavaszt neszeznek.
Tél festett vásznán egyedül, árván állok,
jégkristályként a tájba beleolvadok.

Varga Katalin: Téli álom

Dérlepte ruhába, menyasszonynak öltöztek a fák.
Tél tábornok adott nekik csillogó, fehér ruhát.
Pihen a természet, nem hallani a vízcsobbanást.
Árva csónak gubbaszt, emlék a nyár esti varázs.
Álmodik az ég is, hűvöskéken tán emlékezik.
Várja az áldott napfényt, mikor minden színesedik.

Mayer Zsó: Téli táj
(Tankák)

vacogó folyón
üres csónak dermedten
leső tekintet
kopasz ágakon pihen
fehérbe bújt takaró

***

néma fagyos táj
parti remegő nádas
között bújkáló
alvó csönd lopakodik
hófehér szűz lepelre

Dittrich Panka: Téli táj (Haikucsokor)

kopasz ágakon
hópihe-csók zúzmarán
téli szenvedély

csillámlik a dér
tiszta fény tükörjegén
hallgatnak a fák

magányos a táj
távol csilingel a szél
befagyott folyón

jégágyban csónak
szilárdra ítélt lánca
enyhülésre vár

párás hajnalon
megpihennek a fények
hótakaróján

szendereg a táj
hólepel őrzi álmát
levélavarnak

sebes iramban
szótlanul mardos a szél
céltalan útján

kegyetlen hideg
angyali csillagokkal
fehér karácsony

Liszka Gyöngy: Bűbáj

Varázslatot űz a természet:
Álruhába bújt minden, mi él és lüktet.

Kócos zúzmara lehel csókot a tájra,
Táncol a fák kék jégkristálya,
Zenél az ezüstre fagyott patak
Csobogó, hűs, csalfa folyama,
Ütemére fordul a kopott csónak,
Öregesen és borongósan,
Szikráját szórja százezer pihe,
Mintha csillagfátyol hullana a mélybe,
Szívekben lobban a legtitkosabb láng:
Az örökké aranyló, vadízű Szabadság,
És ezt lükteti, pulzálja minden,
Mely titokként csendül a légben,
Ezt dalolja végtelen hosszan,
A természetből szívedbe lopottan,
És újra meg újra ugyanabban bízva,
Kezedbe óvó kezét nyújtva:
Meghívó a legtitkosabb bálra,
Az Örökké Szerelmes Éjszakára,
Mely szívedben hagyja fénylő jelét,
S csábítja e világ szerelmesét.

Elcsendesedik a hűs, kacagó éj:
Hófehér lepel alá rejti titkát az ég.

Mukli Ágnes: Érted

A friss hó hófehéren
összecsillan könnyeimmel,
felhőkből szőtt gyöngyös fátyla
fagyhidegben fákon csillog.
Szakadt parton halál terem,
egybeolvad part a tóval
visszajáró hajnalokban.
Megbékélt a világ bennem,
fák az éggel, part a vízzel,
égszínkék fehér színnel,
didergés magas lázzal,
roncs életem a halállal.
Éjszakákon szövöm fátylam
feketéllő sötét éjből,
új ruhához illik selyme,
feketével kihímezve.
Oly sejtelmes a világ nekem,
hold felettem csillagfényben,
földön járva hóban léptem,
télen nyárban, nyáron télben,
tavasz-fényben érted éltem.