AZ ALAPGONDOLAT:
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
(Szabó Lőrinc)
1.
Dobó Georgina Canses: Haláltánc
Halálos láz gyötör, beteg vagyok.
Anyám ápol – azt álmodom.
Hol van Ő már? Nem tudom.
Verejtékezem. Vacogok nagyon.
Nem mondanám hidegnek az időt,
Habár késő van, kezd szürkébe
Burkolózni az ég alja.
Betegség kínoz: a magány.
Gúzsba köt, míg én nagyanyám keresem.
De nem lelem.
Mióta Ő nincs:
“Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
Barátaim a fák s a farkasok.”
Teljesen egyedül vagyok.
2.
Kutasi Horváth Katalin: Ott felejteném önmagam…
A házikóhoz, melyben szívesen ott felejteném önmagam, egy hangulatos, nem túl gyakran járt, erdei utacska vezet. Azt hihetnétek, hogy ez a lak csupán a képzeletem szüleménye, de ha létezik is, biztos nagyon messze van tőlem időben és térben. Nos, alaposan tévedtek! Ugyanis elérhető távolságban, a visegrádi-hegységben nyújthatna számomra emberibb létet, menedéket. Közelebbit nem árulok el róla, mert még túl könnyen rám találnátok, márpedig elsődleges célom, hogy egy időre magamban lehessek magammal. Ebbe a tervbe egyikőtök se fér bele!
Ám azt is gondolhatnátok, hogy nagyon más elképzelni a nyugodt, elvonult létezést egy ilyen helyen, s megint más átélni, így aztán bizonyára hamar ráunnék fene nagy szabadságomra, főleg a saját magam társaságára, s a viszonylag háborítatlan – talán unalmasnak és feleslegesnek tartott – csendre…
De már hogy ábrándulhatnék ki a bükkfák védelmében épült, mesebeli jelleget öltött házacskából, mely kissé mintha csálén álldogálna, és ettől csak még emberibb?! Egy biztos: egyelőre – szakadatlanul és egyforma intenzitással – mániákusan vonz. Csalogat akkor is, ha a zöld levelek közt törnek át kacéran a varázslatos fények, vagy ha a színesedő lombok közül rosszalkodnak ki, esetleg ha a kopasz ágakat világítják meg, játékosan, csalfán kihangsúlyozva pőreségüket. A vágyott kis házikót, valamint a hozzá vezető utat így is, úgy is sejtelmessé teszik mindahányszor ezek a pajkos fényhatások! És ez a kő alapon nyugvó gerenda-felépítmény oly nagyfokú védettséget sugároz! A cseréptető pedig felerősíti a barátságos összhatást.
Olyan ez a kis építmény, mintha kínálkozna, csakis engem várna, és semmi más dolgom nem lenne, mint – végre – egyszerűen elfogadni, amit kínál: a menedéket. Hogy ne csak vendégségbe menjek önmagamhoz… Hogy beléphessek ajtaján, hogy megérkezhessek igazán haza, s visszataláljak végleg ahhoz, aki voltam, vagy aki lenni szeretnék.
Itt bármikor könnyedén megpendíthetné lélekhúrjaim a lágy, utat mutató szellő, s kihallanám a házikó körüli megnyugtató, baráti neszekből a természet biztatását, kellemes muzsikáját, mely mintha belőlem áradna, engem tükrözne, s talán ezt dalolná:
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”*
Sötétben talán tüzet vagy lámpát gyújtanék, de nem azért, mert fázom, nem azért, mert félek, csak azért, hogy ha elfeledkezne rólam saját mosolyom, visszataláljon hozzám, s ha egy kicsit eltévelyednék magamtól, újra rám találjon önmagam…
*Szabó Lőrinc
3.
Mukli Ágnes: Nyírfáim
Békés nyugalmat suttognak fülembe,
szomjazva kortyolnak hideg harmatot,
ágai fonatán felkelő nap
rebben, mint aranyló füzér leng ragyog.
Ébresztőt penget az öreg ősz maga,
utamra ezernyi levelet repít,
fenyőfákat ringat szelíd szélben,
megfáradtan magához vonz, melegít.
Árnyjáték bágyadt októberi fényben,
kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok,
pusztasággá némult, elvadult várrom.
Vonító éjbe zárnak szürke karcok,
prédája lettem üvöltő hegyeknek,
részvéttelen szavak tépnek széjjel,
marcangolnak vadul, nem kegyelmeznek.
Dió koppan, nyárfák ringnak az éjben,
házam falán az éj mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok,
vonítják, hogy hazugság a magányom.
Idézet: Szabó Lőrinc
4.
Zsuzsa Holéczi: Madárlesen
A Magyar Madártani Intézet Kuvik Munkacsoportja 2003 óta önkéntesek munkájára is támaszkodik. A munkacsoport alapvető tevékenysége a költőhelyeket veszélyeztető tényezők elhárítása, valamint mesterséges odúk telepítése révén az állomány fenntartása. E mellett a folyamatos költőhely regisztrálás, élőhely-térképezés és a táplálkozásbiológiai feltételek elemzése is a feladatkörünkbe tartozik – magyarázta lelkesen Máté a vele szemben ülő lánynak, aki ennél a kijelentésnél meglepődötten felsikkantott, mert lelki szemei előtt megjelent a fiú amint egy csapdával éppen egeret fog a baglyoknak:
– Jaj, csak nem fogtok nekik egeret is?
– Á nem, megfogják ők azt maguknak, mi legfeljebb a bagoly köpetet tanulmányozzuk, hogy megtudjuk, mi mindennel táplálkoznak az utóbbi időben.
A lány elborzadva a hallottaktól felpattant asztaltól, és közölte, kimegy a mosdóba. Kicsit sok volt, amit az elmúlt negyedórában mesélt neki ez a csodabogár, gondolta kimegy és összeszedi a gondolatait – és elgondolkodik azon, mivel kellene ezt a fiút lerázni.
Új ismeretség volt ez, alig néhány hete kezdtek levelezni egy társkereső oldalon, és ez volt az első találkozásuk. Máté – ez a magas, barna szemű göndör hajú, szemüveges fiú – biológusnak készült, szabadidejében a Kiskunságot járta. A fokozottan védett kuvik életének a megfigyelésével töltötte idejét a pusztában – ott pedig köztudottan ritkán járnak lányok, így barátai nógatására fogott az internetes társkeresésbe. Nem volt benne nagy gyakorlata – igazából nem is tudta, mivel kellene az első randevún lekötni egy lány figyelmét – hát úgy gondolta, mesél a hobbyjáról, remélve azt, hogy a lány hirdetésében a „természetet kedvelő, kirándulni, túrázni szerető” részt szó szerint lehet érteni.
Valójában Anita – amikor ezt írta – tengerparti sétákról, alpesi túrázásról ábrándozott, és eszében nem jutott, hogy a nyarat egy folyó szúnyogoktól hemzsegő árterében felállított kunyhóban, egy kényelmetlen gumimatracon fekve töltse, kezében egy távcsővel, melyen át a kiszáradt vén fűzfa ágán üldögélő baglyot figyelheti napestig. Amíg a mosdóban a sminkjét igazgatta, azon tűnődött, hogyan kellene ezt a szegény fiút úgy lerázni, hogy meg se bántsa – hiszen értékelte ő a lelkesedését, de hogy ő a kedvéért a plázázás helyett a pusztát járja a tanyavilág „halálmadara” kedvéért? No, azt nem!
Amíg ott tűnődött, hirtelen egy tüsszentést hallott. Megvan – villant az agyába a megoldás – azt fogom mondani, allergiás vagyok a szénára, ezért soha se mehetnék vele madármegfigyelésre, úgyhogy inkább keressen mást. Igen, ez jó lesz – gondolta. Hallottam már olyat, hogy valakinek szénanáthája van – biztos így hívják, ezt fogom mondani! Ezután a biztonság kedvéért beállította a telefonját, hogy húsz perc múlva jelezzen – így lesz oka gyorsan elbúcsúzni, ha addig nem tudja a fiút lerázni.
Máté örömmel várta vissza a lányt a mosdóból, tetszett neki ahogy a magas, karcsú, hosszú vörös hajú lány az asztalok között szlalomozva közelített hozzá. Szép – gondolta – de azt majd mondom neki, hogy ha terepre megyünk, fonja be a haját, mert különben beleakadhat az ágakba.
– Rendeltem neked fagylaltot amíg odavoltál – mondta a fiú mosolyogva. Remélem, szereted.
– Jaj, fagyit?! Abban rengeteg a kalória! Tudod, vigyáznom kell az alakomra…
– De hát Te nagyon csinos vagy! Csinos is és szép is, miért ne ehetnéd azt, amit szeretsz?
– Á, ezt ti fiúk nem értitek! Ha azt akarom, hogy jól mutassak jövő nyáron bikiniben a tengerparton, folyamatosan vigyáznom kell magamra – mondta, és azzal a lendülettel odafordult a pincérnőhöz, hogy lemondja a fagylaltkelyhet, amelyet akkora már éppen elkészítettek.
Máté kissé leforrázva ült ott: bántotta, hogy melléfogott a rendeléssel, és szidta magát, hogy miért is nem várta meg a lányt, hogy megkérdezze akar-e fagyit. Nem tudta, hogyan tovább, ki kell-e engesztelnie, vagy hagyja a csudába az egészet, és kezdjen el újra mesélni az imádott terepmunkáról? Hiszen az az ő igazi világa, nem az udvarlás.
A lány – miután a fagylaltkelyhet ásványvízre cseréltette, mintegy engesztelésül – megkérte a fiút, meséljen még a madármegfigyelésről. Csevegtek még vagy húsz percet a természetről, meg a kozmetikusi munkáról, amit a lány szeretne megtanulni, mert jelenleg csak körmösként dolgozik, és úgy többet lehetne keresni… majd amikor a lánynak megcsörrente a telefonja, gyorsan felállt, hogy el kell rohannia, mert házhoz jár dolgozni, és most hívta a kuncsaft, hogy ugorjon fel.
– Muszáj mennem! Majd rád írok estére, addig is szia – mondta a lány, és elviharzott.
A fiú csak ült, eszegette a félbehagyott süteményt, és azon gondolkodott: vajon így, ezzel a kis táskával a manikűr eszközök nélkül, hogy fog dolgozni? Vagy alibi volt az egész, csak meg akart tőle szabadulni?
Hazament az albérletébe, és várta az estét. Nézegette a fotókat, melyeket madármegfigyelés közben a kunyhóból készített, és eszébe jutott, ezt nem is mondta a lánynak, hogy mennyire szeret fényképezni. Akkor is éppen róla gondolkodott, amikor jelzett a telefonja: viber üzenete érkezett:
„Bocsi, de meg kell mondanom, hogy rajtad kívül mással is elkezdtem levelezni, és úgy érzem, vele hosszú távra tervezhetek. Ja és egyébként is: allergiás vagyok a szénára – tudod: szénanáthám szokott lenni – úgyse tudtam volna Veled menni a legelőkre”
Máté nagy sóhajtással tette le a telefont. Szóval szénanáthája van a szénától? Nem tudta, bosszankodjon vagy nevessen a szakításnak ezen a módján? Tudta, érezte ő, hogy úgyse sikerül, bele se kellett volna fognia ebbe a társkeresésbe.
Az órájára nézett, és gyors mozdulatokkal csomagolni kezdett: ha siet, még eléri az esti gyorsot, haza megy, és reggel már mehet ki a terepre! Igen – igen, az az ő világa, az erdő és az ártér, legalább megnézi most ősszel is. Bár a madarak nagy része már útnak indult délre, talán tud még fotózni pár vörös vércsét, vagy szalakótát, de ha mást nem a szőlők fölött köröző seregélyeket mindenképpen. Lehet, hogy kissé hűvös lesz már a repkénnyel befuttatott kunyhóban az alváshoz, de nem bánta: elhatározta, hogy két napig kint marad fotózni.
A gondolattól, hogy holnap már ott lehet, jobb kedvre derült. Eszébe jutottak Szabó Lőrinc csodaszép sorai, és amíg a lépcsőn trappolt lefelé, ezt ismételgette:
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
5.
Kühne Katalin: Ősz közeleg
vörösen izzó galagonya
kékellő kökény bokra
bogyója piroslik somnak
fényes nap sugarát ontja
itt az ősz színpompás levelek
sárgulnak barnulnak aranyban
fürdenek lehullnak peregnek
erdőt mezőt eső áztatja
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol
barátaim a fák s a farkasok
mókusok ugrálnak fákon
soká élvezzem akarom
6.
Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Közel s távol
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
Szememben összegyűl a közel, a távol,
éj leple alatt mennyboltra roskadok.
Láttad-e már a tejút
csodáját, s csillagok
táncát őszi hajnalon?
Érezted e éjszaka bűvös
illatát, elhasalt méla
dombokon, s álltál e
magányos éjszakákon
ablakod előtt, hol csend
oson s alszik a vágy?
Csak a lélek bolond,
mert ő akkor is éber,
s repülni vágy, átszáll
erdők, mezők felett,
bolyong kies tájakon,
égi mezőkre fel, hol
talán Isten lakozik.
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok,” s minden
megannyi csodás pillanat, mit
határtalan szívembe zárhatok.
7.
Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Évszakváltás
Rám nyújtja nyelvét az elköszönő nyár,
arcon legyint, majd sietve eloson.
Szőke haját cibálja őszi szél, vár,
hogy lecsaphasson a tájra, morcoson.
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
Lenn, a kert végében szarvasbőgés
ül a lombok közt, most ők a szónokok.
Fenn, a végtelen bálteremben, a
csillagok lassú táncot lejtenek.
Körültem csend neszez, magányom
őrzik álomba ernyedő rőt levelek.
8.
Hanyecz István: Búcsút int az Ősz
Búcsút int az Ösz a távozó Nyárnak
lassan ledobja a megunt gúnyáját
vad szél tépázza ágait a fáknak,
kergeti lehullt levelek halomját
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
de kertemben nyilik még öszi rózsa
és a reggel is harmatos gyöngyöt szór
Itt északon korán köszönt ránk az Ösz
csendben elsétál a napsütötte Nyár
kéz a kézben ballagunk a hosszú Télbe
Szeretem e csendet, mely álomba ringat
9.
Dobrosi Andrea: Hitében nincs
Ez is egy stáció:
vegetáció.
Gödröt ásatott velem
a fény,
abban húzzam meg magam,
úgy osont mögém.
A lombok
lomhán bomlanak,
a gombák
remegve bújnak az ág alatt.
Lassabban lélegzik az erdő,
egyre több a sötét felhő,
mint csónak,
a szembogaramba úszik a csend,
fáradt vagyok,
de
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
Távol vagyok a világ zajától,
a tavasz bennem kuporog,
tudja,
újra élni fog.
Ilyen egy remete lakja,
mikor belakja;
hitében nincs
titok.
10.
Hanyecz István: Erdei lakban
Vakitóan süt még a felkelö Nap
finom sugarát szórja ébredökre
hideg északi szél süvit a fákon
riadt gyik surran tova az avarban
lombos erdönek eldugott zugában
„Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
illendöen köszöntenek engemet
Isteni csend honol erdei lakban
a jó öreg természet pihenni tér
puha avaron erdö lakó megfér
békésen pihen a finom vackában
A halványuló Nap lassan elköszön
kigyúlnak fényes csillagok az égen
és feljön az ezüstös Hold is szépen
fáradt testem,lelkem,álomra készen
11. Diana Soto: Vérfarkas
Kunyhóm falán tavasz mosolya nyílik,
Idegenek a fák s a farkasok.
Csendben bukom álomra az éjben,
Emlékeimben még ember vagyok.
Félve pislogok, kint ezernyi árnyék,
És rám mordulnak a szürke falak.
Cibálja hajamat beszökő szellő,
A vakkanó hangok rám rontanak.
Kunyhóm falán a nyár mosolya virraszt,
Közelednek a fák s a farkasok.
Végig alszom a nappalt, enyém az éjjel,
Biztosan tudom, hogy nem ember vagyok.
Hörögve kapkodok friss levegő után,
Körmeim hosszú karmokká nőnek.
Ha lábam alatt reccsen száraz kóró,
Szétrebbennek a legelő őzek.
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
Barátaim a fák s a farkasok.
Nyüszítek, ha látom urát a holdnak.
Talán magam is egy farkas vagyok?
Sebtében válik prédámmá az élet,
Szerethető, de csalfa, hazug szavak.
Haramiákkal paktáló enyészet,
Trillák, mik dallamaikkal megfojtanak.
Kunyhóm falán a tél mosolya vérzik,
Részemmé váltak a fák s farkasok.
Míg a kétlábúak le nem gyilkolnak,
A jobb világ felé tovább nyargalok
12.
Varga Katalin: Erdészház
Ha ez az öreg erdészház mesélni tudna.
Nagyapám haláláig itt élt. Az erdő mélyén egy téliesített faházban,távol a civilizációtól.
Hányszor látogattam meg , kislányként,számát sem tudom.
De a faház falainak illata, a nyitott ablakon beáramló napfény mindig elvarázsolt.
Sokszor teáztunk a kandalló rőt,imbolygó fényénél. Hallottuk a szélben a fák énekét,s a farkasok üvöltését.Mégsem féltem.
Télen a deres fák meseszerűen ölelték körül a házat.Sült alma illata, s a forralt bor áldott melege fogadott.
Vadászott is az öreg erdész.De ez volt az egyetlen kedvtelése, amit nem szerettem. A kandalló fölé kifeszített vaddisznó bőr,a szarvasagancsok mögött láttam az élő állatokat. Sajnáltam őket.
Kapott egy kiskutyát az egyik vadász társától.Kis fekete-fehér szőrgombóc volt.Buksinak neveztük el.
Attól kezdve már ketten vártak engem.
Aztán elkövetkezett az a szomorú esemény is, amikor már Buksi csak egyedül ült a faház előtt.
Szívrohamot kapott nagyapám, a kórházban még két napig élt. Mindenki elfeledkezett a kutyáról.
A kis állat pedig nyüszített, alig evett, az ajtóban várta rendületlenül a gazdáját.
Mivel ősztől egyetemre mentem, s szüleim is elköltözni készültek,dönteni kellett.
Eladjuk a faházat.Utoljára mentem hát ki az erdészházba..
Buksi messziről megismert. De csak a farkát csóválta jöttömre. Nem szaladt elém. Szemeiben mérhetetlen szomorúságot láttam. Megsimogattam. Adtam neki friss vizet, ételt. Csak pár falatot evett, halkan nyüszített szegény.
Este korán lefeküdtem. Délután próbáltam összeszedni a hivatalos iratait. Bútora, edénye nem volt sok. Másnapra vártam az autót, ami elvisz mindent.
Reggel együtt ettünk Buksival. Kicsit már vidámabb volt, hogy ott voltam.
Már eldöntöttem, magammal viszem a kutyát.
Albérletben fogok élni, nem messze az egyetemtől. Megbeszéltem a tulajdonossal, velem lehet a Buksi ott.
Ahogyan a nap rásütött a komódra, észrevettem egy füzetet,ami a nagy pakolásban eshetett be alája.
Nagyapám öreges, de szép írásaival volt tele a megsárgult lapú írka.
Versek voltak benne, nagyon sok. Nem is tudtam erről a kedvteléséről.
Szinte láttam, ahogyan esténként írogatott a lámpa fényénél. Pipázgatva, teát, vagy gyümölcs bort kortyolgatva.
Akkor innen van bennem is az írói hajlam. Gondoltam.
Az utolsó verset nem fejezte be. Könnyes lett a szemem. Biztosan írás közben érhette a szívroham.
Ez volt hát szeretett nagyapám Ars poétikája. Íme két sor a versből..Tudtam, folytatni fogom én is az írást. Követem őt.Nyugodjál békében drága Papa.
” Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.”
13.
Mukli Ágnes:Napsütésben
Hangod loptam a kába zűrzavarban,
sirattam magamban a tágra nyílt eget.
Siettem hozzád sápadt napsütésben,
futottam ha az eső megeredt.
Két szemedben az ősz mosolya táncolt,
barátaid voltak cserjék, szarvasok,
andalogtunk illatos avarban,
az erdő csendje bennünk hallgatott.
Vánszorgott velünk a keserű ragyogás,
félelem ült a vézna, céda fákra.
Lesben állva ólálkodott közénk,
ránk nekezült az este magánya.
Vadludak szálltak felettünk délre,
vitték magukkal a megroskadt eget,
reménytelenül a reménytelenségbe,
mi zengő dalukba rejtezett.
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.
14.
Jószay Magdolna: Ősz mosolya
Tudom, nem csupán én, de senki sem
halad visszafelé az időben,
egyedül, de nem magányosan élve
magam választottam így életem.
Ahogy halmozódik sok rossz és jó
lelkem láthatatlan, kicsiny polcain,
érzem, feldolgozni sem kevés az
a maradék élet kiszabott napjain.
Egyik évszak a másik után
rohan, ahogy telnek s egybefolynak,
számomra egyre rövidebbek a napok,
s éveim alagutakba torkollnak.
Én már csak a naplemente felé,
könnyebbséget várva haladok,
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.
15.
Mayer Zsó: Barátaim
Elmúlt a nyár, szeméből könny csorog
Ecsetével színes foltokat mázol,
Szél kereke pörögve fordul
Fák, bokrok levele viháncolva hull.
Rövidebbre nyúlnak a nappalok
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
Barátaim a fák s a farkasok,
Ők oldják csendes magányom.
Örömömben nekik dalolok
Csillagok fénye lehel meleget,
Még a bujkáló fagy sem űzi el őket
Köszöntjük egymást a bársony avaron.
Útjaink egy irányba vezetnek
Kézen fogva sodródunk a télbe
Lelkünk parazsában érezzük a forróságot,
Melynek hamvában alszunk téli álmot.
16.
Dittrich Panka: Könny és mosoly (haibun)
Idén az ősz nem akarta elhagyni a nap meleg sugarait. Október elején még mindig nyári levegővel cirógatta arcom. Ám érzem a természet sem hazudtolhatja meg önmagát, csak néhány nap, jobb esetben pár hét, és aztán eloson a langyos szellő, és hideg szél veszi át felette az uralmat.
Az ablakom előtt a fán a vadgesztenyék óriásra növekedtek, tüskés burokban kacérkodnak az utolsó nap sugarának, dacolva a rozsdásodó levelek szomorkás látványával. Vajon miben bíznak? Erőtlen kapaszkodás az, amikor színeivel sebez az idő, hogy lassan földre érnek, mélyre zuhanva, elhagyva az ágat amiből sarjadtak. A szerencsésebbek ember-gyermek kezekben új életre kelnek. Azok számára biztosan az lehet a mennyország, a határtalan isteni paradicsom. Az úttestre pottyanó gesztenyék, ó, jaj nekik, micsoda földi pokol, ha eltapossa egy száguldó autó. Olyanná lesznek, testetlenek, mintha csak a lelkük habzana a latyakos pocsolyában. Számukra nincs irgalom. Ennél még a tél fehér takarója is áldottabb világlét a végtelen körfogásának kiszámíthatatlan szekerén.
Az élet groteszk állomásai, hogy tört részekre osztja az időnk. Éjjelek, nappalok, évszakok. Idő! Idő! Idő! Síró csecsemő, játszó gyermek, szenvedélyes ifjú, büszke szülő, és aztán nagyszülő. Őszülő őszt ülő. Hát ide jutottam én is. Isten verje az időt! Az ötvenes utat elhagyva, egyre jobban érzem, hogy egyszer majd végleg magamra maradok ahogy „Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok.”
Guruló gesztenyék, guruló gesztenyék, és száguldó autókerék! Mondjátok meg nekem: Ez csupán élettöredék?
vétlen szekerén
tört részecskén utazik
a könny és mosoly
17.
Lám Etelka: Ősz díszes kalapja
Az Ősz igazgatja fején a díszes
kalapját, társa a dúdoló szél.
Kergeti a zizegő faleveleket
simogatja bánatos arcomat.
A lehulló bronzszínű avar.
nesztelenül és vígan kószál.
Egy-két kóborló falevelet
a huncut szellő himbál.
Talán iránytű is kellene,
mert sűrű a tejszínű köd.
ami itt lebeg a horizonton.
Búcsút int az Ősz, távozik,
Havas fehér Tél igérkezik.
Csend ül a fákon, szívem alig él
nélküled az élet tátongó üres tér
”kunyhóm falán az ősz mosolya táncol
barátaim a fák s a farkasok”
18.
Petres Katalin: Remete énem
Gallyakból font kunyhómban
belső világom figyelem.
Évszakok kergetik egymást
körülöttem és lelkemben.
Elhagytam a hívságok
zsibvásárát. Csendesen
csodálom ahogy
„kunyhóm falán az ősz mosolya táncol
barátaim a fák s a farkasok”