Itt a vége 04.

ZÁRÓ MONDAT:

BÉKÉBEN ÉS SZERETETBEN
ENGEDTÜK EL EGYMÁST.

1, Soós Katalin: A FIZETSÉG”

Ma délután kicsivel később értünk a mászókás játszótérre. Kellemes meleg napsütés volt, Móricz rögtön lerúgta a szandálját és a zokniját alig várva, hogy mezitláb bemehessen a homokozóba. A hároméves kisfiú már nemcsak tudta, de gyakorolta is, hogy a másik játéka mindig érdekesebb, így sokszor volt a homokozó csatatér, amikor megjelent. Nem tudtam ellene tenni semmit, mert ez legalább valami érzelmi megnyilvánulás volt, hiszen különben nemigen beszélt. Szerencsénkre ma az a két kislány, aki szívesen engedte át a játékait, még ott volt, de hamarosan elmentek. Búcsúzáskor Móricz ellenállhatatlan mosolyát küldte feléjük és figyelme rögtön a fából készült vár felé fordult. Alig tudtam utolérni, amint meztelen lábbal máris rohant a nagyobb fiúk felé, én meg utána a szandálokkal Így felvértezve a kis talpacskákat és megnyugtatva a magam lelkiismeretét, hagytam, hogy Móricz korát meghazudtolva másszon föl-le a lépcsőkkel, csúszdával, eltolt szintekkel bonyolított favárban. Mint egy tojóstyúk ugráltam az építmény különböző részein megfeszített figyelemmel, hogy résen legyek, ha valami történne. Mindig a frász kerülgetett, amikor fejjel lefelé jött le a csúszdán, de ezen nem lehetett változtatni. Móricz nem sokat beszélt, de mindent értett, németül is és magyarul is.

Az apja Alex, tehetséges kutatóvegyész, Kárpátaljáról származott, Németországban végezte az egyetemet, itt nősült már az újraegyesítés után. Felesége az NDK-ban nőtt föl, és a második gyerek, a féléves Inge születése után súlyos depresszióba esett. Egész nap hálóingben ült a fotelban vagy a kanapén,, mellén a kislánnyal. A katatóniában szenvedő asszony nem beszélt senkivel. Nemhogy nem látta el a háztartást, de Móriczról sem vett tudomást. A kutatóintézetből hazatérve a vezetőbeosztású Alex főzött, mosott, porszívózott és látta el a kisfiút. Amikor már nem bírta egyedül, mert a karrierje látta a kárát, hiszen ilyen családi háttér mellett sorra kellett visszautasítania a nemzetközi konferenciákon tartandó előadásait, akkor alkalmi bejárónőkkel próbálta a lakást – úgy, ahogy – rendben tartani. De ezek nem oldották meg a legfőbb kívánságát, hogy Móricz tanuljon meg magyarul, tudja a magyar gyermekmondókákat, majd később a legszebb magyar költeményeket is.

Így Alex szavaival élve én egy “főnyeremény” voltam, mint házvezetőnő. Móricz minden odafigyelést meghálált, nagyon ügyesen bármilyen logikai játékot, kirakóst elsőre megtanult és megoldott. Remek színérzéke és hallása volt. Pár hét után már mondta a Csigabigát, kacagott a Kerekecske gombocskán, és ha elkezdtem az “Ez elment vadászni-t” rögtön mutatta az ujjacskáit. Kicsit hosszabb és nehezebb volt leszoktatni, hogy az etetőszék környékét teleköpködje az ebéddel vagy vacsorával. De amikor lassan felfogta, hogy az apja mennyire örül, amikor szépen és tisztán eszik, akkor szinte egyik napról a másikra abbahagyta.

Majdnem két hetembe került, amíg a halomban álló szennyest kimostam, és a hegynyi tiszta ruhát szétválogattam és vasalás után helyretettem, a “minden-mindenütt” fejetlenségben szép rendet raktam, a gyerekjátékokat lemostam és  mindennek kialakítottam a helyét.

A konyháról nem is beszélve! Rendes felszerelés sem volt, Gudrun, az anya csak a pici lány cumisüvegeivel és tápszereivel foglalkozott. Azokat főzte, sterilzálta, semmi mással nem törődött.  Hozzám egy szót sem szólt, Alextől kellett megtudnom, hogy melyik palackot milyen színű dobozba, milyen sorrendbe kell tegyem, mert ő úgy szereti.

Nagy esemény volt, hogy Alex végre elfogadhatta a felkérést és egy nemzetközi konferencián beszámolhatott kutatási eredményeiről – Budapesten! Alex nemcsak az előadására kellett készüljön, de Gudrunnal is meg kellett értetnie és elfogadtatnia, hogy mi: Alex, Móricz és én elutazunk pár napra Budapestre. Alex gondoskodott arról is, hogy egy kolléganője, aki a szoszéd utcában lakik, munka után eljöjjön és megnézze, hogy vannak. Gudrun igen nehezen értette meg és fogadta el ezt a megoldást.

Móricz nagyon jól bírta a hosszú utat és bájos mosollyal nyugtázott minden újdonságot. A csúcspont nem is a konferencián aratott siker volt, hanem amikor Alex évek óta nem látott édesanyja Kárpátaljáról el tudott jönni, nagy utánjárással és sok pénzt áldozva az engedélyekre, hogy végre lássa legalább a nagyobbik unokáját. Amikor bemutattuk Móricz magyar tudományát, a nagymama sírva fakadt, nem győzte dícsérni Alexet és büszke volt arra, milyen derék magyar fiút nevelt, aki a messzi Berlinben még a kisfiát is magyar szóra tanítja. Nekem hálásan megsímogatta a kezemet, így köszönve meg a fáradozásomat.

Ez futott végig rajtam és a sok közös kűzdelem és siker, amikor Móricz fürdetése és esti meséje után Alex jelezte beszélnünk kell. Nagy zavarban, kerülgetve a témát, keresve a szavakat elmondta, hogy Gudrun nem bírja elviselni a jelenlétem és azonnal tünjek el. Alex szinte bocsánatot kért, ő látja mennyit dolgoztam, milyen eredményeket értem el a lakásban, a háztartásban, ő nagyon hálás, hogy Móricz mennyit fejlődött és hogy a kisfiú mennyire szeret engem. Előzőleg beszélt Gudrun orvosával, aki szerint az asszony tudja, hogy neki kellene ezeket megcsinálni, az ő feladata lenne, de nincsen ereje, nem tudja megtenni. Nem bírja elviselni, hogy egy idegen nő pikk-pakk mindent ilyen könnyedén megold. Értsük meg, ha én eltünök a láthatárról, akkor Gudrunnak nem kell naponta szembesülnie a saját sikertelenségével és lehet, hogy lassan összeszedi magát, elindul a gyógyulás útján, kijön a szülés utáni extra súlyos depressziójából.

Láttam, hogy Alex teljesen össze van törve, nemcsak a szomorú tény miatt, hanem azért is, hogy neki kell ezt közölnie velem. Még megbeszéltük a következő lépéseket. Megígérte, hogy a kutatóintézetben a belső postával körbeküld egy levelet, “házi emailt”, amelyben engem ajánl  házvezetőnőnek és referenciát is ad rólam.

Végül békességben és szeretetben engedtük el egymást.

2, Holécziné Zsuzsa: Varázslatos este a füstös kocsmában

A tangóharmonika. Ezzel kezdődött minden. Egy füstös kocsmában üldögéltem, mint mostanában minden pénteken – vártam valakit, akit elveszítettem: bíztam benne, hogy egyszer újra betér ide. Kint az utcán szitált az eső, misztikus párába vonva a körutat. Egy átlagos hétköznapi estének indult. Aztán egyszerre megszólalt a tangóharmonika. Egy kockás inges, szakállas öregúr kezdett játszani. A sarokban ült, mellette két korsó sör, lábánál kották. Rég elfeledett sanzonok szálltak fel az öreg hangszerből. Vidámak, szomorkásak vegyesen. És akkor, ahogy a zene betöltötte a termet, éreztem, hogy ez mégsem egy hétköznapi este, hiszen nem szokott itt élő zene lenni!

Ekkor lépett be a kocsmába a zongorista. Ázott ruhája hidegen tapadt sovány testére, ujjatlan kesztyűbe bújtatott kezeit a kandallónál melengette, ősz haját durva anyagú sapka alá rejtette. Rendelt egy sört, majd a pultnak dőlve hallgatta a harmonikást. Az egyik dalnál megrándult az arca, majd, mintha épp akkor jutott volna eszébe, ellökte magát a pulttól. Lassan odasétált a kocsma egyetlen hangszeréhez: egy kopott, poros pianínóhoz. A sört a lábához tette, leült és elkezdte kísérni a harmonikást. Szemét lehunyta, ujjai újra és újra végigfutottak a billentyűkön. A hangszer remegett a játék alatt, én pedig nem tudtam levenni róla a szemem.  Az asztal sarkába kapaszkodtam egy ideig, de aztán nem bírtam tovább: felálltam az asztalomtól és odasétáltam a zongoristához, aki éppen ebben a percben Ákos Stefi egyik régi slágerét kezdte játszani:

„Csak egy kis emlék, a szíven átfutó bolondos emlék…” és én a pianínóhoz dőlve figyeltem őt. Előbb igyekezett tudomást se venni rólam, de végül, az első refrén tájékán megszólított:

– Talán ismeri? – válasz helyett csak bólintottam, mire Ő:
– Akarja velem énekelni? – majd választ sem várva odaszólt az öreg harmonikásnak:
– Kezdjük elölről Öreg! Lesz énekesünk is.

Magam sem tudom, hogy vetemedtem erre, de úgy éreztem, már nem visszakozhatok. Így hát énekelni kezdtem, ott a füstös kocsmában – és közben igyekeztem tekintetemmel elkerülni a vendégek pillantásait: féltem a reakcióiktól. De azután a szám végén lagymatag taps harsant, és a zongorista máris rákezdett Stefi másik ismert számára a „Bolyongok a város peremén”-re majd a „Szalmaláng” következett – és amikor ezt is el tudtam énekelni, már egyre többen tapsoltak. Felbátorodtam, és legalább háromnegyed órán át énekeltem a régi slágereket – egyre hangosabb tetszésnyilvánítás mellett. A zongorista ezután lecsapta a billentyűk fedelét:

– No akkor szünet. Jöjjön, igyunk meg egy whiskyt, én fizetem.

Ezután helyet foglaltunk a bárpult közelében, és miközben kihozták a két italt, hozzám fordult:

– Elárulja, hogy fiatal nő létére honnan tudja ezeket a régi nótákat? Hiszen ezeket ma már csak az ilyen vén fazonok játsszák, mint az öreg Joe – intett fejével a harmonikás felé – meg néha én, ha úgy tartja kedvem.
– Nézze, én ezeket a nótákat sokat hallottam otthon, mivel apósom rokona Ákos Stefinek. Azt tudta, hogy neki ez csak a művészneve? Hogy valójában az Ákos vezetéknevet a férje dr. Holéczy Ákos után kapta az impresszáriótól?
– Tényleg? – kérdezett vissza.
– Hát igen. Mivel Stefi zsidó származású volt, volt idő amikor nem volt túl szerencsés a Szűcs Stefániát használnia a fellépések alkalmával – hiszen sokan tudták, hogy ezt a nevet csak a „magyarosítás” után kapta – így az ügynökük már egy ideje törte a fejét, milyen nevet kellene helyette használni. Aztán egyszer: amikor épp egy meghallgatásnál várakoztak, kiszólt az ügyelő:  „Ákos! Stefi! Jöjjenek be!”
– No ez jó – kiáltott fel az ügynökük: legyél Ákos Stefi! Fellép: Holéczy Ákos és Ákos Stefi – ez nagyon jól hangzik!
– Nahát! Ide kellett jönnöm ma este, hogy megtudjam az igazságot? – mondta meglepetten a zongorista – hát tudja meg, hogy én Martiny Lajos zongorista unokája vagyok – aki a Magyar rádió tánczenekarát alapította 1948-ban, és sokszor lépett fel Ákos Stefiékkel közösen. Látja, milyen kicsi a világ?- mondta ezután mosolyogva, majd kiitta a maradék whiskyjét, rendelt egy másikat és odalépett vele az öreg harmonikáshoz:
– Idd meg öreg, aztán játszunk még egy kis jazzt – ma este jókedvem van. Ezután hozzám fordult:
– Jön vissza énekelni?

Bár a whisky jólesett, mégse mertem újra énekelni – a szünetben elszállt a bátorságom – ezért visszautasítottam:

– Tudja mit? Inkább hallgatom egy kicsit kettőjüket, aztán majd meglátom, bekapcsolódok-e? – mondtam, bár akkor már tudtam, nem fogok újra énekelni.

Rendeltem egy pohár rosét, amivel leültem a bárpult mellé, és néztem ezt a szakadt, sovány embert, ahogy a zenétől átszellemülve egyik régi slágert a másik után játszotta mindaddig, míg az öreg harmonikás bírta. Vajon ki lehet ő tulajdonképpen? Martiny unokája…de vajon apai vagy anyai ágon? Hiszen még a nevét se tudom, csak hallgatom a játékát, és érzem: ez az ember többre lenne hivatott, mint hogy füstös kiskocsmákba bevetődve szórakoztasson pár félrészeg alakot.

Észre se vettem, hogy eltelt az idő: záróra volt. A zongorista felállt a pianínó mellől, hozzám lépett, és megkérdezte: akarok-e tovább menni vele egy hajnalig nyitva tartó kocsmába. Miután nemet mondtam, kezet nyújtott, megköszönte, hogy megtiszteltem azzal, hogy vele énekeltem, én pedig bevallottam, hogy nagyon hosszú ideje már, hogy soha, senki kedvéért nem énekeltem, de egyszerűen elvarázsolt a játéka. Próbáltam rákérdezni, miért ilyen helyeken játszik, de ekkor gyorsan elköszönt, és elment anélkül, hogy bemutatkoztunk volna egymásnak. Egy ideig bántott, hogy nem tudom a nevét, de azután rájöttem, hogy ez így volt szép: egy varázslatos este után, „békében és szeretetben engedtük el egymást”.

3, Varga Katalin : Sosem feledlek

Ez természetes ? Szentestén egyedül ülni a szobában ? Miközben a férjem a kocsmában ünnepel ?
Ilyenkor is nyitva az az átkozott búfelejtő ? Na, persze , törzstagoknak..
Ülök a feldíszített karácsonyfa mellett. Az ünnepi vacsora romjait már eltakarítottam. Könnyeimmel áztatva a mosogatót.
Hú társaim, a két kutya szorosan a nyomomban vannak, ahogyan ablakot nyitok.
Hűvös, hószagú levegő érint. Mindenhol ünneplik a Karácsonyt.
Egy alak bontakozik ki a távolból. De nem a férjem.
Megdobban a szívem. Ő az , Pisti, a közös barát.
Annyi jót tett már nekünk. S , talán nekem is.
De én nem szeretnék konfliktust. Hiába érzem, hogy ő őszintén szeret. S , talán, ha nem lennék asszony, ő lehetne az ideális társam.
Ajtót nyitok neki. S , hiába akarom türtőztetni magam, zokogok a vállán, csillapíthatatlanul.
 – Ne legyél az egerek gyámolítója – súgja. Nem érdemli meg a könnyeidet.
Hoztam neked ajándékot kedves.
Karácsonyi cd-t vesz elő a táskájából és egy üveg bort és csokit.
Én egy verseskötetet vettem neki titokban.
Ismeri nehéz asszonysorsomat. Legszívesebben elégtételt venne a sok elszenvedett verésemért.
De megint csak hiába akar rábeszélni, váljak el, menjek hozzájuk. Özvegy Édesanyjával él. Őt ápolja. Nincsen kapcsolata sem.
Egy csók, ölelés, közös könnyezés. Csak ennyi történik.
Nincs erőm kilépni a rossz házasságomból.
De őt sem akarom hitegetni.
A szívem szakad meg, hogy éppen Karácsonykor mondom ezt meg neki.
De meg kell tennem.
A búcsúzás nagyon nehéz.
Az élet ment tovább. Elváltan, s már otthonról , levelet írtam neki.Hazaköltöztem. Szabad vagyok. Ha még mindig úgy gondolja, írjon nekem. S, a többi csak rajtunk múlik..
Levelem visszajött. A borítékon két nyomtatott szóval. ” Címzett meghalt “:
Csak az vigasztal ::
Békében és szeretetben engedtük el egymást.

4, Kutasi Horváth Katalin: Nicaragua messze van

Ha azt hallom: Amerika, nekem nem észak, így nem az Egyesült Államok, nem Kanada, nem is a déli földrész, tehát nem Brazília, Argentína vagy Peru jut eszembe, hanem leginkább a középső kontinenshíd, egészen pontosan Nicaragua. A következő, ami beugrik   Amerikáról, az az óceán végtelensége, a hajósok szabad élete. A harmadik pedig, ami a tudatomba kéredzkedik: egy fekete-tengeri kikötő. Hát az meg hogy lehet? Hisz a Fekete-tenger Délkelet-Európa és Kis-Ázsia között található! De biztosan megvan erre is az egyszerű magyarázat!

Nyilván nagyon sokan éltek vagy megfordultak már Odesszában, főleg a kikötőjében, és ki ne hallott volna híres Patyomkin-lépcsőjéről, hisz Eisenstein világhírű filmjével gondoskodott arról, hogy megőrizzük emlékezetünkben. Itt Iszaak Babel, Ilf és Petrov, Katajev nyomdokaiban lépdelhetünk, és itt állnak a Tolsztojok palotái is. Manapság több mint egymillióan járnak-kelnek Odessza francia és olasz hatást tükröző szép épületei között, s talán nem mindenki tudja, hogy ma már az Ukrán Haditengerészet fő támaszpontja.

Nos, ide járt egyetemre egykor Tony, aki már biztosan boldog és többszörös nagypapa Granadában, ahol most délután fél hármat mutat az óra mindössze, míg nálunk, Budapesten már öreg éjszaka van, Odesszában pedig egy órával még előrébb járnak, mint itt. Talán a Nicaragua-tó partján sétál Antonio, de az is lehet, hogy a Csendes-óceán partján bóklászik épp, de túl sok utat a Karib-tengerhez sem kell megtennie, s lehet, hogy annak kalózairól mesél ebben az órában unokáinak. Míg nálunk alig akar tíz fok fölé emelkedni a hőmérséklet napközben, náluk, Nicaraguában 34 fokot mutat a hőmérő…

„Privét! Kak tvai gyelá?”

Jónéhány odesszai képeslapot őrzök, melyek bizony már harminc évvel ezelőtt íródtak. Tony küldte nekem őket. Oroszul szólítanak meg sorai réges-régi emlékeket megidézve, de időnként angol és spanyol szavak, kifejezések is felbukkannak bennük. Egy darabig a leveleit is megtartottam Tonynak, de miután megismerkedtem Danival, úgy éreztem, nem volna helyes ezeket megőrizni, annak ellenére, hogy kizárólag baráti hangvételűek, olyanok, mintha egyik távol élő bátyám érdeklődne a mindennapjaim felől, miközben beszámol sajátjairól, és kifejezetten kedvesen udvarias, családias hangú, nem udvarló, hisz a levélváltást lényegében nyelvgyakorlásnak szántuk annakidején mindketten, miután tisztáztuk és megosztottuk egymással érzéseinket, terveinket, vágyainkat és félelmeinket.

Budapest légvonalban csaknem 900 km-re található a Fekete-tenger partján fekvő Odesszától, Granada városa pedig tizenötször ilyen távol van. Majdnem tizenháromezer kilométerre fekszik egymástól Budapest és Granada! Míg Tony az egyetemre járt, rendszeresen, folyamatosan írt nekem, csak mikor végleg hazautazott, akkor apadt el a levelezés a lehető legérthetőbb módon. Remélem, egy hozzáillő lány akadt az útjába, nagyon megérdemli, hogy boldog legyen.

Annakidején megtetszettünk egymásnak Tonyval ebben a szép kis Odesszában, ugyanabban a kollégiumban lakott, ahol mi. Én mindössze hat hétre érkeztem ide egy részképzésre, ő viszont már harmadik éve tanult itt műszaki tudományokat. Egy nagyon kedves, csendes, visszahúzódó, udvarias, figyelmes fiú volt, aki tréfára vette nyelvi ügyetlenkedéseimet, és igen jó érzékkel kitalálta, mire is gondolok, így kiigazította, befejezte mondataimat. Neki ugyan a spanyol volt az anyanyelve, de oroszul is és angolul is jobban tudott, mint én.

Szobatársai, barátai hangosabbak és rámenősebbek voltak, a pánsípos meg is hódította barátnőm szívét, aki nem gondolta át a dolgokat előre, leszakította ezeknek a heteknek valamennyi édes gyümölcsét, így rettenetesen nehezére esett hazautazásunkkor az elválás.

Mikor barátnőm éjszakánként – randi után – a sötétben belopózott a szobánkba, ahol én másik két csoporttársammal együtt már aludni próbáltam, néhányszor irigység nélkül átsuhant még elalvás előtt fejemben a gondolat, hogy nem kellett volna Tonyval rövidre zárnunk kapcsolatunkat arra hivatkozva, hogy én kis időn belül hazautazom Budapestre, ő viszont még csaknem két évig itt lesz Odesszában, 900 km-re tőlem, ki tudja, hány csinos kislány bukkan fel közben a kollégium környékén, utána pedig csaknem fényévnyi távolságra kerül tőlem, hiszen Granadába tér majd haza családjához, ahova én akkor már nem valószínű, hogy követni fogom, és ő sem szándékozik Magyarországon élni.

Tökéletesen megértette Tony, hogy bár kíváncsi vagyok otthonára, és nagyon szívesen megnézném a Kordillerák vulkanikus láncait, gyönyörködnék a Managua- és a Nicaragua-tó szépségében, s hogy nagyon is szeretném látni az óceánt; de azt is, hogy mi zavar ebben az egészben. Szerintem ő sem hitt abban, hogy a barátság szintjén meg tudjuk tartani itt tartózkodásom alatt együtt létünket, érezte, hogy igazam van, és persze még ezeket a dolgokat is az ő segítségével mondtam ki, rendkívül empatikus volt.

Amikor moziba hívott, és érezte, hogy nem túl sokat értek a filmből – tán tíz perce sem ment –, szelíden megfogta a kezemet és kivezetett a vetítőből, inkább beültünk egy cukrászdába. Ez volt az utolsó pillanat, hogy szabadjára engedjük érzelmeinket, vagy megálljt parancsoljunk magunknak. A legtöbben biztos azt mondanák, buták voltunk, hogy nem használtuk ki ezt a kis időt a boldogságra, barátságra, amennyire összehozott bennünket a sors, s talán valóban félre- vagy túl szigorúan értelmeztük az erkölcs, a tisztesség, a becsület fogalmát. Talán túl naivak, romlatlanok voltunk? Meg akartuk őrizni magunkat úgy, ahogy útnak indultunk, illetve valami elvontabb, homályosabb, külső, akkori vagy jövőbeli elvárásnak akartunk megfelelni?

A cukrászdában megállapodtunk, hogy nem keressük, de nem is kerüljük egymást, míg Odesszában vagyok. Többször is összefutottunk a hátralévő időben, egy kicsit kölcsönösen el is pirultunk ilyenkor, a szimpátia, a lehetőség megmaradt. Aztán már csak két nap volt hátra, hogy visszatérjek Budapestre, mikor megint – utoljára – találkoztunk. Mindketten nagyon megörültünk, szívből mosolyogtunk, olyan volt, mintha megbeszéltük volna az elbúcsúzást, és ekkor jutottunk arra az elhatározásra, hogy igazán levelezhetnénk, hisz a mindenféle távolság ellenére is érdekel minket a másik sorsa. Megfogtuk egymás vállát, és két testvéri puszival vettünk búcsút örökre. Békében és szeretetben engedtük el egymást.

5, Szabó Eszter Helka: Mara dacos búcsúja

    Lajos vehemens természetű, hirtelen haragú főnök volt. A kis könyvkiadó Kft. alkalmazottai már megszokták rendszeres kirohanásait, már-már mindennapos ordítozását. Tudták, hogy borúra derű jön. Tűrték, de nem is tehettek mást. A cég veszteséges volt. Szárnyra kaptak olyan híresztelések is, hogy megszűnik a Kft., mert nincs elegendő ügyfele. Akkor, a nyár kellős közepén, azon a forró júliusi napon azonban senki sem akart gondolni erre.

    Mara még csak harmadik éve dolgozott ennél a cégnél, de úgy érezte, örökké könyvkiadással foglalkozik majd. A huszonhat éves lányt jól fizették, s ami talán még ennél is fontosabb: imádta a munkáját! Előző este mégis rossz érzés fogta el, amikor a főnök bejelentette, hogy másnapra rendkívüli értekezletet hív össze, ahol minden dolgozónak kötelező a megjelenés. Lajos vészjóslóan közölte azt is, hogy „fiatalítás” lesz a csapatban.

    Aznap mindenki úgy ült ott az értekezleten, mint aki karót nyelt. Egymás szemébe sem mertek nézni. Lajos két embert is „kiszúrt”, akiket „pénzhajhász dögöknek” nevezett, mert szerinte fűt-fát elvállalnak, de az első adandó alkalommal Júdás módjára elárulnák az ügyet, amire Lajos „az életét” tette fel. Ezután váratlanul azt javasolta, hogy most mindenki nyilatkozzon maga: óhajt-e a jövőben is együttműködni vele, mert átteszi a Kft. telephelyét Pestre, avagy inkább elválnak útjaik?

    Mara is sorra került. Igent mondott. Lajos meglepetésére azt felelte, hogy most ő lesz az, aki a jövőben nem kér többé a lányból. Emelt hangon adta elő, hogy Mara a szakdolgozatában meg sem említette az ő munkásságát, pedig igazán megtehette volna. A lány elkerekedett szemmel hallgatta. Dolgozatát a szintén székesfehérvári Lexika Kiadó Kft.-ről írta, ráadásul a kezdeti időszakról, amikor Lajos még meg sem alapította a céget. Miért kellett volna hivatkozni Lajosra, amikor egy sort sem írt a Lexikáról? Mellesleg a szakdolgozatára jelest kapott. Éppen Lajos biztatta arra, hogy induljon vele az országos megmérettetésen is, amelyen harmadik lett. Furcsa, hogy a főnöke a munkájával mindig maximálisan elégedett volt, tíz perccel előbb dicsérte meg utoljára, most meg kirúgja?

     Akkor még Mara sem tudta, hogy nem ő lesz az egyetlen áldozat. A főnök lányának, Hannának a barátját, Pétert is kirúgta. Mara gyanította, hogy Lajosnak nem tetszik a leendő vő, de Péterhez egy-két szakmai kérdésen túl más köze nem volt. Maga is meglepődött, hogy három év után is alig ismeri közvetlen munkatársait. Honnan ismerte volna őket? A kiadóban nem voltak csapatépítési tréningek, csak munka, de az szinte éjjel-nappal. Mindenki a feladataira és a határidőkre koncentrált.

    Dáviddal azért jóban volt Mara. Néha moziba mentek, sőt, még a fehérvárcsurgói, felújított kastélyt is megnézték együtt egy laza vasárnapon. Különös – merült magába a lány –, hogy még egymás kezét sem fogták meg. Talán mindketten úgy gondolták, maradjon csak barátság – az is maradt. A legjobb barátnője, Niki diadalittasan nézett rá, ő ugyanis továbbra is Lajosnak dolgozik. Ha kell, akkor Pesten – gondolta szomorúan Mara. Ekkor már legalább hárman zokogtak, Lajos meg csak üvöltött tovább. Mara már nem hallotta, hogy mit.

    A lány a szőnyeg mintájára meredt. Erőlködött, hogy el ne bőgje magát. Azért sem fog sírni! Nem adja meg Lajosnak ezt az örömet! A férfi végre bejelentette, hogy mára elég lesz, mindenki „széledjen haza”. Belekarolt a halk szavú Ildikóba, a feleségébe, egyúttal cége társtulajdonosába. Mara ekkor lépett a férfi elé.

– Mit akar? – kérdezte Lajos. A lány úgy érezte, hogy a kérdése – enyhén szólva – „bunkó” volt. Mara erősen az alsó ajkába harapott. Már-már szuggerálta magát, hogy nem fog sírni. Ő nem sírhat! Ő nem olyan mimózalélek, mint az összes többi! Niki, a barátnője, ő persze más. Az annyira cinikus, hogy minden bántás lepereg róla. A szüleit eltemette, utána megjárta az élet legmélyebb bugyrait, ugyan mit lehet várni az ilyentől? Még mindig itt bámészkodik, amikor a többiek a maguk sebeit nyalogatják, szipognak, egymást vigasztalják, más meg iszkol hazafelé, mint nyúl az odújába.

– Nagyon köszönök mindent! Minden jót kívánok Önnek! Sok sikert Pesten! – hadarta Mara szinte egy szuszra. Még mosolygott is hozzá.

– Kedves Mara, ez a pálya nem Önnek való! Mégis biztos vagyok benne, hogy kiváló könyvkereskedő lesz majd magából … esetleg antikvárius. Sok szerencsét! – azzal megszorította Mara kezét. Ugyanazzal az erős kézfogással, mint máskor is. Marának úgy tűnt, mintha legbelül nem is haragudna rá. Ildikó, a harmincas feleség arcán győzelmi mámor úszott. Sikerült hát a „fiatalítás”! Lajos őt, Marát rúgta ki, az egész kiadóból a legfiatalabbat. Végül is nem érdekes. Úgyis utálta Székesfehérvárt, hiszen ő tősgyökeres pesti volt. Lajos kiadója kedvéért nyomorgott abban a Reptér környéki albérletben, ahol négyen laktak egy szobában. Onnan is „repülni” fog. Még nem tudta, hová, merre. Lajos öblös hangja térítette magához. A férfi egyenesen a szemébe nézett:

-Békében és szeretetben engedtük el egymást.