Itt a vége 05.

ZÁRÓ MONDAT:

SZÉP VOLT AZ A NYÁR.

1, Kutasi Horváth Katalin: Tizenöt éve

     Egyre csak kacérkodott a nap a felhőkkel, cserfesen csacsogott a fürge patak. Nem értettem, miről fecsegett oly sokat, de vidámmá tette minden gondolatomat. Birizgált a szél is, csikizett a szellő, a fülembe akart súgni valamit, de elvonták figyelmem a szikrázó kövek, csipkés sziklák visszhangozták ugyanazt a dalt. Vízesések harsogták hasonló ritmusban, mit mindenki tudott már, s én mégsem fogtam fel…

            Csodával volt határos mindaz, amit láttam, magában is szép lett volna, csábos volt az ég, minden élőbb, teltebb volt, bármerre is néztem, derűsebb lett minden, hisz nekünk énekelt. Hamar rád találtam, sosem voltál messze, lassabban haladtam, de figyelted utam, közelemben lested, meddig is jutottam, bevártál, ha kellett, s mosolygott szemed. Biztatóan néztél, tudtam, ha fölérünk, odaföntről nézve kitárul a lét, panoráma nyílik majd a város felett, felmagasodunk és összeér szívünk.

            Önfeledt volt minden, soha nem fájt semmi, nem éreztünk éhséget, lekötött a táj, megilletődtünk, ha szajkó röppent tova, vele szálltunk mi is, könnyű lett a zsák. Csodáltuk a fenyőt, mégis hova nyúlik, ránk ragadt gyantája, túlcsordult szíve. Hegyek magasodtak előttünk és messze, tengerszemek tükrözték kívánságaink. Messzire elláttunk, kanyargott az ösvény, megbillent a kő, megdobbant szívünk. Mormoták füttye szólt, encián virágzott, gyopár is kacsintott, csillogott hitünk.

            Nyilván ott voltak még rajtunk kívül mások, de csak egymást láttuk, szikrázott a nap, rájöttünk hát végre, mit is üzen a rét, ugyanazt szajkózta, mit az izgága patak… A magasból zuhant elénk a víz is és a tudat: gyönyörű, mit érzünk, körülleng a szél, átölel az illat, megérint a kezed, megőrzi a sok színt a boldog emlékezet.

            Előre éreztük: olyat fogunk látni, mit sohasem tapasztalhattunk azelőtt még, de váratlanul ért az, ami itt utolért, rabul ejtette szívünk a sok-sok Tátra-bérc. Beleszerelmesedtünk a csodálatos tájba, általa meg – kitaláltad – egymásba is már, hiába lett vége a kiutazásnak, azóta is tart az ott ránk tört varázs.

      Röviden összefoglalva csak azt mondhatom: Gyönyörűségessé vált. Szép volt az a nyár.

2, Holécziné Zsuzsa: Kalamajka

Ebben az évben nagyon sokáig elhúzódott a tél, egyszerűen nem akart vége lenni. Szürke, egyhangú napok voltak, heteken át tocsogni lehetett a lassan olvadó hó levében, barátságtalan, hideg szél fújt. Már nemcsak a testem, a lelkem is fázott amint bandukoltam föl a házunkhoz a csendes Budai utcán, és arra gondoltam: bár csak megtehetném, hogy elutazom ilyenkor valahová, ahol mindig süt a nap, és feltöltődhetnék napsugárral. De hát hogy tehettem volna? Egyrészt: mint „csóró egyetemistának” erre nem is volt pénzem, másrészt pedig nyakamon voltak a szigorlatok, tehát szó sem lehetett lazításról. Aztán végül mégis kitavaszodott, és én boldogan tervezgettem, mit fogok csinálni ha vége a vizsgaidőszaknak. Gondolkodtam azon is, kikkel mehetnék nyaralni – és főleg hová? Az elmúlt évben heteken át a Balatonon lógtunk a csoporttársakkal, de most sorra mondták le: mindenki talált valami kifogást.  Anna és Gergő összeköltözött, kellett nekik minden fillér az albérletre – ezt megértettem.  Zozo és Ákos már tavaly is csak a kocsmát járta – így őket meg sem kérdeztem. A „három grácia” idén Olaszországba készült stoppal – ehhez meg nekem nem fűlt a fogam. Kínomban megkérdeztem anyut, de ő rögtön közölte, hogy náluk augusztus végéig az égvilágon senkinek se adnak szabadságot, ezért apuval majd szeptember elején mennek el pár napra  Egerszalókra.

Így végül magamra maradtam. Kitakarítottam a szobámat, és selejteztem a holmimat – ezzel elment két nap – de hogyan tovább? Aztán egy hirtelen ötlettel bepakoltam a hátizsákba pár cuccot, és írtam anyuéknak egy cetlit: elmentem a Balatonra a lányokkal, majd jelentkezem. Ezután felszálltam a metróra, és elmentem a Déli pályaudvarig. A váróban rengetegen voltak – úgy tűnik, a fél ország most indul nyaralni – beálltam a jegypénztárhoz a sor végére. Előttem szinte mindenki a Balatonra vett jegyet, és mire sorra kerültem, már nem is volt kedvem az egészhez. Nézegetni kezdtem magam mellett a falon a menetrendeket, és egyszer csak megakadta a szemem Szekszárdon.

 Igen! Szekszárd: itt szálltunk át régen a buszra, amikor a nagymamáék még éltek, és Gyönkre mentünk őket meglátogatni… ebben a pillanatban elfogyott előttem a sor, és a pénztáros néni fáradt hangon megkérdezte:

– Hová adhatom a jegyet?

Nem gondolkodtam tovább, bemondtam Szekszárdot, és odaadtam a diákigazolványomat. Mint kiderült, a vonat csak egy óra múlva indult, így hát kimentem a pályaudvar mellé a CBA-ba és vettem kb. két napra való élelmiszert. Ugyanis elhatároztam, hogy lemegyek Gyönkre, megkeresem a mamáék házát, amelyet apámnak és Bandi bácsinak azóta sem sikerült eladni amióta vagy tíz éve megörökölték. A nagybátyámék bent laktak Szekszárdon, onnan próbálta hirdetni –de nem sok sikerrel.  Eszembe jutott, hogy gyerekkoromba mindig a villanyóra szekrényben tartottuk a kulcsot – abban bíztam, ha a ház még üres, ott most is megtalálom.

A vonaton bőven volt hely – Szekszárdra nem akartak annyian menni, mint a Balatonra – így kényelmesen elhelyezkedtem. Néztem az elsuhanó tájat, közben zenét hallgattam, és néha olvastam is.  A vonattal  több mint három óra alatt értünk oda, és a végállomáson közölték, hogy  innen busszal kell további egy órát utazni. Hát igen! Emlékeztem rá, hogy amíg nem volt autónk, a mamáékhoz mindig macerás volt eljutni, főleg mert az itteniek által „Hegyhátnak” nevezett  dombság  „Magyar falu” részében laktak, a szőlőhegyre vezető egyik úton. A falu lakossága ugyanis részben német ajkú volt, és ők így különböztették meg azt a felét, amelyben a kisebb lélekszámú magyar közösség élt. Mamáék persze büszkék voltak a „magyarságukra”, a németeket csak „jöttment”-nek tekintették – pedig szegények már évszázadok óta itt éltek.

Éppen elértem a buszt – a következő csak jó három óra múlva indult volna – amely szinte „minden görbefánál” megállt: a végállomásra már csak öten maradtunk. Csomagjaimmal lekászálódtam és szétnéztem. Emlékeztem rá, hogy a templom melletti akácos úton kellett a nagyszüleimhez elindulni, így hát arra vettem az irányt, és közben azon tanakodtam, mi is az utcájuk neve? Valami szőlőnév? Vagy inkább alma…igen:Vadalma –örültem meg a felíratnak, melyet a jócskán kaptatós út felénél megláttam, és így gondolkodás nélkül befordultam a kajszibarack illatú utcába, melyen sok – sok gondozatlan kertet, és néhány takarosan rendbetett házat is láttam. Fogalmam sem volt, hányas szám alatt laktak a mamáék, de arra határozottan emlékeztem, hogy nem zöld, hanem fehér kerítésük volt – emlékezetem szerint kétszárnyú fakapuval. Azt is tudtam, hogy tornácos ház nagyon szép meszelt fehér falakkal és kék színű oszlopokkal.  Úgy kb. a tizedik háznál meg is álltam, és belestem: öreg házikó elvadult kerttel – de azután észrevettem, hogy libben a függöny – tehát nyitva az ablak, vagyis itt még laknak. Továbbmentem, és négy házzal arrébb ismét láttam egy olyan elhagyott kis tornácos házat, mint amilyen az emlékezetemben élt. Odalépem a kapuhoz, és ahogy anno aputól láttam, egyszerre meglöktem mindkét kapuszárnyat –és azok engedelmesen kinyíltak előttem. Felbátorodtam, hogy ilyen könnyen bejutottam a fűvel benőtt, elhagyott udvarra, ahol minden ismerősnek tűnt: a teraszra belógó barackfa ágak, amelyről a papa karosszékében ülve ettem az ízletes gyümölcsöt, és a zöld spaletták melyek a tűző nyári nap ellen védték a kiskonyhát. Látszott, hogy életnek semmi nyoma, nem járhatott itt a nagybátyám hónapok óta. Odaléptem a villanyóra szekrényhez – ahogy régen – és tényleg ott volt a kulcs egy kis bádogbögre alatt.

Kinyitottam az ajtót – enyhe dohszag áradt ki rajta, ezért nyitva is hagytam. Bent ismerős volt minden: a zöld kredenc aminek a fiókjában a mama a csokit tartotta, a sezlony amin a papával kártyáztunk esténként a sparhelt melegénél.  Mondjuk az asztal fölötti hímzett falvédőre – amelyiken egy kacsintó menyecske volt látható, és  alatta az ált: „ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki” – nem emlékeztem, de hát néhány apró részletet ennyi év távlatából elfelejt az ember. Mindent vastag por lepett, ezért a csomagokat az ágyra tettem, leültem, és kifújtam magam mielőtt beléptem volna a konyhából nyíló két szoba valamelyikébe. Ismerős kép fogadott itt is: a dupla ágy két nagy dunyhával felágyazva, fölötte a két szentkép Jézusról és Máriáról, és a tükrös szekrény, amelynek üvegjében kacagva grimaszoltam az ágyon fekve kiskoromban.

Hazaértem. Jóleső érzés járt át, és már nagyon örültem annak, hogy nem a zsúfolt Balaton partot választottam. Odaléptem a villanykapcsolóhoz, és konstatáltam, hogy nincs áram. Sebaj, láttam a konyhába a petróleumlámpát, szükség esetén majd azt gyújtom meg – már ha lesz gyufa. De mivel nyár volt, és késő estig világos, ez se nagyon izgatott. Rájöttem, hogy éhes vagyok, így kiültem a régi karosszékbe, és a szendvicsemet a fáról belógó kajszikkal kiegészítve jóízűen falatoztam. Ezután fogtam a kannát és kimentem az utcára vízért. Senkivel, de egy teremtett lélekkel sem találkoztam – hiába, igaza van a nagybátyámnak, hogy lassan kihal a falu. Vízhordás után felmértem a készletimet, és rájöttem, másnap majd le kell mennem a központba, ahol láttam egy kis közértet. Ezután zenét hallgattam a sezlonyra dőlve – és így aludtam el, nyitott ajtó mellett.

Ébredéskor jöttem rá, hogy a mobilom persze lemerült az éjjel a zenehallgatástól, és ugye itt nincs áram, hát gondoltam, ha bemegyek a faluba, majd megkérem a Közértest, hagy töltsem fel kicsit. De a közértes mogorva volt és undok, így úgy döntöttem, hogy megleszek én pár napig mobil nélkül is, a Balatonról se hívtam volna anyuékat naponta. Visszaballagtam hát a házba, és szétnéztem: itt bizony alapos takarításra van szükség.  Kihordtam az ágyneműt a tornácra szellőzni, portalanítottam és lemostam a konyhában mindent. Benéztem a spájszba: csak üres befőttes üvegeket láttam, de jó hűvös volt. Így hűtő híján itt helyeztem el élelmiszer tartalékaimat, és közben eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha berendezkednék itt egész nyárra? Főznék lekvárt mint a nagyi, és teknőben mosnék, meg csinálnék kalácsot… na jó, azt azért nem, mert azt nem tudok, de lekvárt akár pár nap alatt is főzhetnék, aztán felhívnám anyuékat a postáról, hogy jöjjenek le, mert itt vagyok. Igaz, lekvárt se csináltam még, de hozzá celofán meg szalicil és cukor… a kajszi már teljesen érett, isteni íze van – és ott hátul láttam két meggyfát is, azon is van termés.

Takarítás közbe tervezgettem, de mivel jól el is fáradtam, másnapra hagytam az alapanyagok beszerzését. Leültem a szőlővel befuttatott teraszon, elővettem a gépsonkát – és ebben a pillanatban nyávogást hallottam. Egy növendék cica volt, szürke cirmos foltokkal, az orra körül szív alakú fekete mintával. Valószínűleg a kertünkben leste a madarakat, és a szalámi illata csalta ide. Megfeleztem vele a vacsorámat, amit elégedett dorombolással vett tudomásul, és az ölembe telepedett.

– Na tessék! – mondtam ki hangosan – már háziállatom is van. Hogy hívhatnak foltos?

A cica válaszképpen még hangosabban dorombolt, így elkönyveltem, hogy egyetértett a nevével, és ezután így szólítottam ha felbukkant, ami úgy vacsora táján többször is előfordult ezután.

Reggel szétnéztem a kredencben: találtam egy nagy tálat és egy lekvár főzésre alkalmas lábost. A barackot a kamrába talált ládába szedtem, a spájszba talált üvegeket meleg vízzel kimostam. Ezután fogtam egy kosarat, és lementem a hiányzó dolgokat beszerezni. Most nem az az undok pasi volt a boltban, hanem egy nagyon is kedves és cserfes korombéli lány. Amíg töltöttük a mobilomat, tájékoztatott, hogy ő csak most hét végén van itt a nagybátyja üzletében, mert az a morózus eladó elutazott az unokájához Tatára. Ő az Önkormányzatnál dolgozik bent Szekszárdon, de hétvégeken mindenféle rendezvény szervezésében vesz részt itt a faluban, és ha én ideköltöznék, biztos nagyon jó barátnők lennénk, és sokat bulizhatnánk együtt, mert higgyem el, van ám itt élet. Nem akartam szegényt kiábrándítani, hogy tulajdonképpen most se vagyok itt, csak a véletlennek – meg a balatoni vonathoz sorban állóknak – köszönhetem, hogy ide vetődtem, ezért ráhagytam. Megegyeztünk, hogy másnap is lejövök, beülünk „mozizni”, meg eszünk fagyit, és ő közben tájékoztat a helyi viszonyokról.

Hazatérve kerestem tűzifát és tettem föl vizet a sparheltra az üvegek elmosásához. Arra gondoltam közbe, hogy fog anyu örülni – mindig mondta, hogy abból a csupa zselé lekvár utánzatból amit a boltba lehet kapni – nem lehet rendes süteményt csinálni. No, majd most lesz rendes lekvárja! Ezután összedaraboltam a barackot, és főzni kezdtem. Fogalmam se volt, hogy a cukrot mikor kell beletenni, így aztán rögtön hozzákevertem – persze ettől levet eresztett, és jócskán fröcskölődött. A tűzhely ontotta a meleget, a forró lekvár gőzétől szinte szédültem. Arra gondoltam, micsoda hős volt a nagyi hogy annyi nyáron át így sütött- főzött!

Dél lett mire elkészültem, celofánnal lekötöttem mind a 10 üveget, és utána a dunyhába raktam őket dunsztolódni– ahogy egykor a nagyitól láttam. Ezután lefürödtem, majd kiültem a teraszra olvasni – egészen addig, míg Foltos meg nem érkezett, és hangos nyávogással figyelmeztetett, hogy vacsoraidő van. Ezután felhívtam anyuékat, beszámoltam róla hogy hol vagyok, és elújságoltam hogy főztem lekvárt, jöjjenek le holnap és vigyék magukkal, én lent maradok egy darabig.

Apu előbb megörült a hírnek, de azután elkomorult a hangja:

– A nagyiék házában vagy? De hát az szinte teljesen üres! Amikor a miénk lett a Palival – éreztem, szándékosan nem mondta ki a „megörököltük” szót – ami használható volt azt elhoztuk!
– De apu, hát itt van minden: ágynemű, bútor, edények…
– Hát épp ez az! Lehet, hogy a bátyám stikában már el is adta, és az új tulajdonos berendezte? És nekem nem szólt?!

Éreztem, hogy nagyon feldúlta a hír, alig bírtam megnyugtatni, hogy nem lakik itt senki, az idén még a fű se volt vágva az udvaron, a kulcs is biztos azért volt a régi helyén, hogy ha lejövünk megtaláljuk. Végül abban maradtak, hogy vasárnap reggel jönnek értem, és hazafelé bemegyünk Paliékhoz Szekszárdra tisztázni a dolgot.

Reggel korán még fölsöpörtem, szedtem meggyet és barackot, hogy legyen mivel vendégül látni őket.

Kicsit szorongtam, hogy mibe tenyereltem, de úgy gondoltam, ha valami baj van, inkább most tisztázzuk. Apu és Pali jó testvérek voltak, el se tudtam róla képzelni, hogy becsapta őt és eltette a ház árát. Tizenegy körül csörgött a telefon, apu volt:

– Hol vagy?! Mi itt állunk a ház udvarán, de minden zárva, és nincs a kulcs a szokott helyen. Hát így vársz bennünket?
– De apu! Én itt ülök a verandán, és várlak benneteket. Ti hol vagytok?
– Hát hol lennénk? A Vadrózsa utca 14-ben, az udvarunkon…
– Vadrózsa? Hát nem a Vadalma utca? Apu?! Figyelsz? ..itt vagy?
– Hát lányom, ezt jól elintézted! Betörtél egy idegen házba? Azt se tudom kik laktak ott – pedig én minden házat ismerek a szőlőhegyen…no maradj ott, mindjárt megyünk!

Most én estem kétségbe: mit tettem? Persze, nem voltam biztos benne, mi az utca neve, de arra emlékeztem, hogy „vad”-dal kezdődik… hát gondoltam én, hogy ugyanabban a fasorban két hasonló utcanév van?…és a ház? De hát pont ilyennek élt az emlékezetemben!…igen, talán az a falvédő, az nem volt ismerős… meg hát 11 évesen jártam itt utoljára!

Magamba roskadva ültem, mikor apuék megérkeztek. Láttam rajta hogy mérges, amiért ilyen kalamajkát csináltam, de aztán felhívta Palit, elmondta hogy hová „törtem be”, és a végén jót nevettek rajta. Ekkor érezte, hogy minden rendben, apu nem igazán rám haragudott, hanem az ejtette kétségbe, hogy a bátyjában csalódnia kell – de ez most tisztázódott. Ketten közösen kiderítették, hogy kinek a háza ez, Pali azt is tudta, hogy az örökösök külföldön dolgoznak, és jó, ha évente 1-1 hétre hazajönnek. Amikor letette a telefont, azt mondta:

– No akkor most beszélj azzal az Ancsával akiről meséltél, és tudd meg tőle, hogy lehet ezeket a Krizsánékat utolérni. Fel fogod hívni őket, elnézést kérsz, hogy „betörtél” és befőzted a barackjukat, és megegyezel velük: itt hagyod nekik a lekvár felét. És ha azt mondják, nem baj, hogy itt vagy, tőlem maradhatsz, segíthetsz az újdonsült barátnődnek a Falunap megszervezésében.

Aztán anyuhoz fordult, és azt mondta:

– Mi pedig hazafelé bemegyünk  Paliékhoz, és megbeszéljük: ha már nem tudtuk eladni a házat, mi lenne, ha újra berendeznénk és hétvégén lejárnánk ide felváltva? Láttad anyámék házát: nagyon ráférne a tatarozás –de még nem menthetetlen. Jó lehetne ez még a nyugdíjas éveinkre… nyáron leszednénk a termést, kiülnénk esténként sütögetni a tornác elé… mit szólsz hozzá?

Miután mi így megegyeztünk, és a háztulajdonos megengedte, hogy maradjak – de „ellentételezésként” meggylekvárt is kellett főznöm – én lent maradtam több héten át. Ancsának köszönhetően sok-sok barátom lett Gyönkön is és Szekszárdon is, és bátran állíthatom, hogy igazán szép volt az a nyár.

3, Ságiné Szűcs Klára Mária: Szombathelyi kaland

Már csak egyet kellett aludni az indulásig, számolgattam, mint a gyerekek.  Becsomagoltam a néhány napra elegendő könnyű nyári ruháinkat, kényelmes, sétálásra, strandolásra alkalmas pár cuccal készültem. Megvásároltuk a vonatokra, Budapesttől az IC-re a menetjegyeket is. Most is nagy izgalommal vártuk a találkozást Marikával és Gyurkával, akikkel együtt koptattuk a gimi padjait, majd hűséges barátokká váltunk. Ők is, mint mi a férjemmel osztályházasságot kötöttek. Egyik fiuk keresztszüleinek is felkértek minket. Rajtunk kívül még egy pár házasodott össze, így a 33 fős létszámból hatan az életüket is egymáshoz kötötték. Ez rendkívüli, és jól mutatja, milyen remek közösség volt a mi legendássá vált középiskolai osztályunk.

Szombathelyre készültünk, ahol az orvos férj és a pszichológus feleség diplomázás után, a messze távolban ifjúkori lakhelyétől, állást kapott, s már öt gyereküket felnevelve a nyugdíj felé közeledett. Ők gyakrabban megfordultak nálunk, osztálytalálkozókon, rokon és temető látogatásokon járva, minden alkalommal az otthonunkban töltöttek 1-2 napot. Mi ritkábban jutottunk el hozzájuk, a népes család, az aktív munka és egyéb feladok nem tették gyakran lehetővé az ottani találkozást. Most végre mind a négyünknek megfelelt az időpont, s így öt teljes napra tervezhettünk. Tudtuk, hogy számtalan remek programmal készülnek. Múzeumok, Pajtaszínház, hangverseny, szőlőmunka és főzőcskézés az egyik telkükön, fürdők, séta, fagyizás-sütizés a gyönyörű városban, ezek mind szerepeltek a tervben. Na, meg persze jó beszélgetések jelenről, múltról, közös élményekről, családjainkról. Mindig volt miről, jellemző ránk – és gimnazista társainkra is –, hogy bármily régen is láttuk egymást, ha összejöttünk, minden alkalommal „ott folytattuk, ahol valaha abbahagytuk” a beszélgetésünket.

Az utazás kellemesen telt. Szombathelyen Gyuri várt minket az állomáson. Vidáman érkeztünk meg a lakásukba, ahol Marika máris megrakta az asztalt minden földi jóval, finom ebéddel, sütikkel várta kedves vendégeit. Perceken át éreztem valamilyen különleges, felemelő, érzést, olyat, mintha a világ egy másik zugába utaztam volna, pedig csak egy hazai városba érkeztem. Sokáig nem értettem, mi okozta ezt a meleg, lelkemet átjáró örömet. Később, már újra otthon, rájöttem, hogy az idő tájt nehéz időszakot éltem. Sajnos csak akkor voltam felszabadult és boldog, ha elhagytam szülővárosomat.  Nem fordult elő túl gyakran, ezért ezt a különös hangulatot mindig többszörösen éltem át, bár ez inkább szomorúságra, mint derűre adott volna okot.

Este az Őrségben egy picike, de annál különlegesebb település kis falusi házából átalakított Pajtaszínházban töltöttünk másfél kellemes órát. Egy neves hazai színész álmodta meg és működteti, nyaranta néhány színvonalas előadást élvezhet itt a kuriózumok iránt érdeklődő, művészetpárti közönség. A kis épületbe olyan ötvenen férnek be, ez alkalommal is telt ház volt. Egy felvidéki fiatalokból álló együttes zenés, verses összeállításában gyönyörködhettünk. Igazán felemelő volt. Éjszak otthon még sokáig beszélgettünk. Másnapra kánikulát ígért a meteorológia, ezért úgy határoztunk, hogy strandolunk. Irány Bükfürdő!

Valóban forró napra virradtunk. Már reggel 8 órakor 30 fokra kúszott a hőmérő, így a leggyorsabban összekaptuk magunkat és elautóztunk Bükfürdőre. Alig vártuk, hogy csobbanhassunk, felfrissüljünk, és a vízből élvezzük a tomboló nyári hőséget.

Igen ám, de előbb helyet kellett keresnünk a kora délelőtt már szinte dugig telt, közkedvelt strandon. Lányok és fiúk külön indultunk el, hogy valamilyen alkalmas, árnyékos területre bukkanjunk.

Mi, Marikával nem sokáig szédelegtünk, találtunk egy viszonylag elfogadható placcot, mindjárt le is rámoltunk, s vártunk vissza a férjeinket. Néhány perc elteltével Gyuri aggódó arccal megérkezett.

– Gyertek, van hely. Ott vár minket Amisz (ez a férjem beceneve, még a gimiben ragadt rá, az Amice, latin szó általunk módosított változata, barát a jelentése) – mondta, s már fordult is volna vissza.
– Dehogy megyünk, itt nagyon jó lesz, gyertek vissza ti – replikáztunk.
– Nem lehet, történt valami Amisz lábával, fáj neki és sántikál.
– Ezt csak azért mondod, hogy mi menjünk – feleselgettünk egymásnak.
– Nem, ez az igazság, induljatok már – szól már kicsit mérgesebben Gyurka.

Erre aztán megrémültem, s gondolkodás nélkül összekapkodtam a napozó cuccokat és rohantam a barátom után. A párom bal lábfeje addigra már szépen hízott, dagadt. Vizes ruhával betekertem, s pihenésre kényszerítettük. Később Gyurka megnézte, alaposabban megvizsgálta, megtapogatta.

– Nagyobb a baj, mint gondoltam – szólt. Szinte biztos, hogy elszakadt az Achilles-ín. Ezzel nem lehet játszani, mielőbb műteni kell, mert a késlekedés még nagyobb gondot okozhat. Hívjam a kórházamat?

Na, még csak ez hiányzott! Teljesen biztos vagy ebben? Igaz, te vagy a sebészorvos, csak tudod, mit beszélsz – mondtam kétségbeesve. Most mit csináljunk?

A férjem úgy döntött, hogy otthon, a traumatológus főorvos osztálytársunk (a harmadik házasság egyik fele) kezeire bízza magát, akivel telefonon azonnal meg is beszélték a dolgot a doktorok. Ma szombat van, hétfőn reggel 8 órakor indulás városunk kórházába, kedden műtét, ha nincs egyéb akadálya – jött a válasz.

Mi történt? Később a fiúk elmesélték, hogy tulajdonképpen semmi. Szépen mentek a száraz papucsukban a száraz beton járdán, vizet nem is láttak, amikor a férjem egyszerre csak feljajdult.  A hirtelen fellépő heves fájdalom mellett reccsenő hangot is hallott, és úgy érezte, mintha erősen megrúgták, vagy megütötték volna egy husánggal, de senki nem bántotta, és semmire sem lépett rá, csak ballagott nézelődve a sima úton. Érthetetlen, de van ilyen, elhasználódik, elfárad az ín, s végül különösebb külső hatás nélkül elszakad.  

Így történt, hogy az öt napból másfél lett. Drága barátaink még haza is fuvaroztak minket, mivel vonatozni nem lehetett a sérült lábbal, s a családból akkor senki nem tudott értünk jönni. Több mint 500 km vezettek oda-vissza, igazán nagylelkű és hősies tett volt.

A történetet július közepén éltük át. Kórház, operáció, 24 órás mozdulatlan fekvés, kiszolgáltatottság, kontroll ellenőrzések, 65 véralvadásgátló szuri a hasfalba, ami aztán szép zölddé, barnává, feketévé változott, ez lett a szép vakációból. A műtét után 6 hét gipsz, járóképtelenség, ágyhoz, lakáshoz kötöttség következett. Meg sok türelem a részemről, mert a férjem igen csak nehezen viselte az állapotát, a kényszerű semmittevés. A nyárnak ez az időszaka az ő szakmájában, szőlész-borsászként, egy közel 100 hektáros birtok igazgatójaként a munka dandárját jelentette. Telefonon irányított, és a lakásunkba hordta fiatal munkatársa az iratokat, minden sürgős aláírni, intézni valót. Otthon tárgyalta meg a fontos ügyeket, volt elég jövés-menés.

A gipszet szeptember elején vették le a lábáról. A műtét jól sikerült. Életem párja lassacskán visszanyerte teljes járóképességét, próbálta kímélni magát, ami nem jelentett könnyű feladatot, mert hamarosan kezdődött az újabb nagy munka, a szüret.

Néhány hónap múlva ismét, már nálunk találkoztunk barátainkkal. Újra előkerült a szombathelyi kalandunk. Egyszer csak hallom, amint a párom egy csendesebb, elmélyültebb pár pillanat után mosolyogva megszólal:

Szép volt az a nyár.

4, SOÓS KATALIN: FÖLDVÁR FELÉ FÉLÚTON

Gitta a vonat folyosóján állt a fülkéje előtt. A késő délutáni gyorssal ment vissza a Balatonra dolgozni. A nyári hőségben jól esett a langyos szellő a lehúzott ablaknál,  kibontott haját lebegtette a kocsiban végig száguldó huzat, így már az augusztusi hőség egészen jól elviselhető volt.

Földváron a Bisztróban volt pénztáros, mert tavasszal egy súlyos villamosbalesetben megsérült mindkét lába és nem tudott volna egy teljes műszakot végig állni a pultban. Irénke, egy akkor neki idős, ősz hajú, dauerolt frizurás, vörös körmű nő volt a váltópárja. Ritkán előfordult, hogy cseréltek műszakot és három napot egyfolytában dolgoztak, majd három napot egyfolytában szabad napjuk volt. Csak Magdának, a szabadszájú főnökasszonynak kellett bejelenteniük, a főnökség ezzel nem törődött –  az üzletvezetők nagy szabadságot kaptak az üzemeltetésben. Egy fontos feladatuk volt: nagy forgalmat lebonyolítani és sok bevételt küldeni a központba. Gitta egy ilyen cserenapos szabadságról igyekezett vissza Földvárra. Pesten volt beadni a Főiskolára a jelentkezési lapját. Másnaptól neki kellett a három napot Irénke helyett a pénztárban ledolgoznia.

Gitta imádott utazni és nem zavarta, hogy gőzmozdonyos a vonat, nem dízel. Szerette figyelni az elsuhanó tájat és türelmetlenül várta, hogy Lepsény után mikor tűnik fel a kanyarban Szabadinál a Balaton. Mindig lenyűgözte a látvány, ahogyan a magasparton robogó vonatból a sudár fenyők között lent megcsillan a Balaton ezüstje. Most is éppen a naplementekor felbukkanó “Aranyhíd”- ban gyönyörködött, amikor egy éles fájdalom hátra lépésre kényszerítette. Szeme azonnal könnybe lábadt, a zsebkendőjével próbálta meg kitörölni, de a mozdonyból érkezett szikra olyan erővel csapódott a szemébe, hogy az eleredő könnyei nem tudták onnan kimosni.

Hazafelé útba ejtette a Bisztrót, hogy jelezze a főnöknőnek és váltótársának, hogy megérkezett, de másnap reggel orvoshoz szeretne menni. Magda, a könnyes vörösszemű Gittát látva éktelen szaftos káromkodásban tört ki, és jól lehordta a lányt  és – megtiltotta, hogy elmenjen az orvoshoz.  Irénke, bár bejött volna pár órára reggel, amíg Gitta végez az orvosnál, de tudomásul vette a könyörtelen főnöki döntést. Igy Gitta állandóan könnyező, gyulladt egy szemmel dolgozta végig becsülettel a három napot.

Negyedik napon fél szemmel, mert a sérült szemét kinyitni sem tudta már, elballagott a földvári rendelőbe. Ott az ügyeletes körzeti orvos megnézte és adott egy beutalót Siófokra a szemészetre.

Gitta visszavánszorgott a vasútállomásra, és az első vonattal átment Siófokra. Ott jóemberek elmagyarázták, hogyan jut a Rendelőintézetbe, ahol a Szemészet is van. Vagy jó félórát várt, mire az asszisztens behívta, majd felvette az adatait, megnézte a szemét majd közölte, hogy – a doktor úr már elment Tabra, mert ma ott rendel. Gitta nézett egy nagyot az ép szemével, mert akkor hallotta először ezt a nevet, ahogy TAB. Egyáltalán van a térképen ilyen a település és hogyan jut oda?

A nyári hőségben próbálta az útbaigazítások alapján megtalálni a buszpályaudvart. Ott közölték vele, hogy a Tabra menő busz negyed órája ment el és a következő busz, amivel Tabra tudna jutni két óra múlva indul. Egy sok szoknyás helyi nő azt ajánlotta, hogy menjen ezen az aszfaltos úton végig, amíg kiér egy földútra. Ha azon végigmegy, az direkt a tabi rendelő mögötti térre vezet. Csak pár kilométer, ha igyekszik fél óra alatt már oda is ér!

Próbáltál már fél szemmel 35 fokos melegben egy göröngyös, buckás mezei úton sietni?-kérdezett vissza magában Gitta. Csak pár kilométer! De azért megköszönte az útbaigazítást, a bejáratnál lévő patikában ivott egy pohár vizet, benedvesítette a zsebkendőjét és nekivágott az útnak. Az aszfaltos főutat elhagyva egy poros ösvényre jutott, ami az aratás utáni tarlók között vezetett valahová toronyiránt, a vibráló hőségben. Gitta már az ép szemével is alig látta hova lép, csak automatikusan rakta az egyre porosabb lábait egymás után, egymás elé. Maga sem tudta hogyan, egyszer csak vége lett a “tarlójárás”-nak és egy emeletes betonkocka épület állt előtte. Utolsó erőivel megkerülte és a lengő üvegajtón át belépett a Rendelőbe. Egy nagy tábla igazította el, fel kellett mennie az első emeleti Szemészetre. Felérve friss szellő csapta meg, az asszisztens ott ült a nyitott ajtójú szobában. Gitta a fáradtságtól, hőségtől kiszáradt szájjal megpróbálta eldadogni a kijövő asszisztensnőnek miért és honnan jött. Mire a nő sarkon fordult, és kiabálva elrohant: Doktor úr! Várjon! Egy sűrgős beteg érkezett!!

Az történt ugyanis, hogy a doktor úr megúnva az üres várótermet figyelni, “a betegtelen” délelőttöt, és elindult ebédelni. Becsületére legyen mondva, azonnal visszafordult és alaposan megvizsgálta a beteg szemet. Az eredményt alapján , elmondta, hogy Gitta azért nem látja a színeket, mert a tüzes szikra olyan erővel és mélyen fúródott bele a szemgolyóba, hogy lehet hogy a szivárványhártyát is megsértette. Adott neki atropin és fájdalomcsillapító injekciókat és leültette a váróban, amíg a szerek kifejtik hatásukat. Közben az asszisztensnő friss vízben kicserélte a nedves zsebkendőt, amit Gitta a tarlón bukdácsolva a nyakába tett, hogy ne kapjon napszúrást .

Bő fél óra múlva megműtötték a szemét. A szikra olyan nagy volt, hogy a doktor egy üres ostyára tette és odaadta a Gittának emlékül.

Kapott az útra fájdalomcsillapítót, friss nedves gézlapokat a nyakára és bekötötték a műtött szemét. A doktor maximális kíméletet írt elő: nem szabad hajolgatnia, emelgetnie és legalább két hétig nem dolgozhat!

Az asszisztensnő útbaigazította a buszmegállóba Siófok felé, de a menetrendet látva Gitta nagy sóhajjal újra gyalog indult vissza a tarlók között vezető ösvényen Balaton fővárosába.

Teljesen elcsigázva késő délután érkezett vissza a Bisztróhoz, ahol beszámolt a szemműtétjéról. És kérte, hogy jól imádkozzon a kegyetlen főnökasszony, hogy Gitta ne veszítse el a színlátását, mert különben jogorvoslathoz kell folyamodjon, mivel csak az ötödik napon jutott szakemberek kezébe, hogy megmentsék a szemét. Ha akkor rögtön szakorvos tudta volna ellátni, akkor három nap betegállománnyal megúszta volna. De így most két hétig nem dolgozhat, abszolút pihenésben, kímélettel kell éljen.

Így is történt. Gitta élvezte a földvári strand és a zenei élet programjait, a tihanyi orgonakoncerteket az Apátságban. A betegállománya utolsó napján a központból egy ajánlott levelet hozott a postás. Gitta kíváncsian nyitotta ki a borítékot. A buzgó szakszervezetis nő a központból arról értesítette, hogy a balesete miatt szeptember első hetétől kapott egy kéthetes szakszervezeti beutalót– Balatonkenesére a Honvéd üdülőbe.

Így Gitta elmondhatta, hogy a Balaton mellett a történtek ellenére szép volt a nyár.

5, Varga Katalin : Máltai tábor

Idén vajon milyen lesz a máltai táborozás ? Ez már a harmadik .
Volt már Szombathelyen és Kecskeméten is.
Mindig jól éreztük magunkat sérült társaimmal és a fiatal önkéntesekkel.
Idén egy fiatal transzplantációs sebész lesz a vezetőnk.
Négy személyes kis faházakban szállásoltak el minket.
Program lesz rengeteg, ahogyan ez vacsora után kiderül.
Ma este tábortűz, ismerkedés a kínálat .
Van itt csasztuska, vidám jelenetek . Rómeó és Júlia paródia. Amitől a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
Rómeót alakító srác dadog, s Júlia százhúsz kilós.
– Jujujujúlia , miért vagy tetete Jujujujúliav?
Másnap a Parlamentet tekintjük meg. 
Nagy élmény látni az Ország házát közelről. 
Estére Karaokee partit ígérnek. Mindenki izgatottan készül
Ma többen mennek a Libegőre. Mi egy páran a közeli parkban fagyizunk, nevetgélünk.
Hogy szaladnak a napok. Holnap már megyünk haza. 
De mára egy ismert vendéget várunk. Kozma atyát.
Vezetőnk megkér, írjak egy köszöntést neki.
Természetesen nekem kell előadni.
Be is konferál szeretett vezetőnk. Kozma atya megkérdezi, ki az a Varga Kata ?
Eléje penderülök, nagy óvatosan, s mondom, hogy én vagyok. 
Átöleli a vállamat, úgy mondom a szöveget.
Örök élmény ez nekem.
Olyan jól éreztük magunkat. Volt sok élmény, móka kacagás.
Majdnem húsz éve történt.
Szép volt az a nyár .

6, Szabó Eszter Helka: Sorsfordító nyár

            Ágnes aznap átvette levelezős diplomáját a Nyugat-magyarországi Egyetemen, Szombathelyen. Angolt is taníthat majd a magyar és a történelem mellett, ha… Este a SPRICC Romkocsmában jött össze a kis társaság. A professzor úr, vagy ahogy ők hívták, az „Öreg” mindenkit kifaggatott, hogy mit tervez erre a nyárra. Röpködtek a külföldi országok, városok, messzi vidékek nevei: mi az Adriára megyünk, Barcelonában pihenünk, úticélunk Toscana, a török riviéra, végre New York … Ágnes valósággal beleszédült az úticélokba.

Most rajta a sor. Mit is mondhatna? Tüdőrákot diagnosztizáltak nála márciusban a szokásos tüdőszűrőn.  Július elejére kapott műtétre időpontot a Markusovszky Kórházban.

– Én Erdélyt szeretném látni – vágta ki a lány a választ. Igaz, tavaly jelentkezett egy kéthetes erdélyi útra. A pénzt is befizette. Semmi sem lett az egészből, mert nem engedték tankolni a buszt Romániában. Na, csóró vagyok, azt hiszik a többiek – gondolta keserűen.
– Ó, hát az gyönyörű, kedves Ágnes! Erdélyben járni, az olyan, mintha a bölcsőjéhez térne meg az ember – lelkesedett a professzor úr. Mintha a szemében egy húszéves lelke lobbant volna lángra – Ágnesnek egy pillanatra úgy tűnt.
– Igen, olyasmi… – suttogta Ágnes. Ő nem vette észre a szeme sarkából már útnak induló  könnycseppet, de a volt csoporttársa, Jocó, bezzeg igen! Miután véget értek a körkérdésre adott válaszok, majd a professzor úr szabadkozva bejelentette, hogy várja otthon a felesége, indulnia kell, szórakozzanak csak jól tovább, Jocó megkérdezte:

– Valami baj van, Ágika?
– Á, semmi, csak olyan szépen beszélt az Öreg, hogy könnyekig meghatott! – mondta, sőt, kacéran rámosolygott a férfira. Utálta Jocót, aki többnyire csak kötözködött vele a három év alatt. Ráadásul mindenáron bizonyítani akarta a többiek előtt, hogy jobb nála. Azt azért elismerte, hogy voltak ennek előnyei is: talán nem hajtott volna annyira, ha nincs Jocó.
– Jó fej az Öreg, mi? – kérdezett vissza Jocó.
– Ja, az.

            Ágnes keveset beszélt, de hallgatag volt mindig, így fel sem tűnt senkinek. Izgult, hogy ne nagyon faggassák az erdélyi útjáról. Kitalálta, ha mégis kérdezik, a tavalyi tervet részletezi. Most csak arra vágyott, hogy lenne már túl a műtétjén! Lenne már vége ennek az átkozott nyárnak! Boti, a barátja kitart mellette, az biztos. Kár, hogy Pesten lakik, mert így csak ritkán találkozhatnak. Ki tudja, talán ettől olyan jó a kapcsolatunk – gondolta.

            Gyorsan elszeleltek a napok, mintha kergette volna őket az Isten. A műtétje rendben  zajlott, de egy hét múlva seblázat kapott. A hátán apró hólyagok jelentek meg. Hosszas vizsgálatok után derült csak ki, hogy gyógyszerallergia. Már megkezdődött Hegyfaluban a tanév. Természetesen felmondtak neki. Belekalkulálta ugyan a jövőjébe, mégis reménykedett, hogy maradhat, elvégre az igazgató elégedett volt a munkájával. Tessék, most itt van betegen! Igaz, az orvosok szerint teljesen egészséges lesz majd, mert a rendszeres szűrővizsgálatoknak hála, idejében felfedezték nála a bajt. A legkevésbé sem zavarta, hogy nem dohányozhat többé, de a fél tüdővel nagyon vigyázni kell majd. Úgy döntött, ideiglenesen Pesten, Botiéknál húzza meg magát, bár saját lakásra a barátjának sincs semmi reménye. Gyengén, állástalanul mire megy? Boti szülei meddig tűrik? Magánórákat ad hébe-hóba, de arra mégsem alapozhatja a jövőjét.

            Aznap este, a szeptemberi indián nyárban a Margitszigeten várta egy padon Botit. A fiúnak túlóráznia kellett. Ekkor látta meg Jocót. Ez meg hogy kerül ide? Elhatározta, hogy összeszedi magát. Egészséges lesz és megkapja a legjobb állást. Meglepte, hogy hosszú hónapok óta most látja először optimistán a jövőjét.

– Hát te, Ágika? Mi szél fújt Pestre? Valami menő nyelviskolában tanítasz, fogadjunk! – kezdte volt csoporttársa.
– Igen, menő, hogy most itt lehetek. Szép volt az a nyár!