ZÁRÓ MONDAT:
BOCSÁSD EZT MEG NEKEM!
1, Győri Nagy Attila: Tökéletlen
Emberi gyarlóságom tükrében
figyelem tökéletlenségem,
s bár folyton olajoznám
éltető kerekeit,
nehezen mozdulnak,
ilyenné teremtődtünk mi,
Isten gyermekei.
Végtelen próbálkozás e út
kétséges sikerrel a végén,
de megadatott az erő
a küzdelmes létért.
Igyekszem.
Botlásaimból tanulva,
s legfőképp elfogadva,
hogy mit adhatok
messze nem hibáktól mentes,
de mégis szeretettel teljes.
Fogadd hát félelem nélkül,
s hogy nem makulátlan,
bocsásd ezt meg nekem!
2, Kutasi Horváth Katalin: Soha…
A kényszer űzött.
Téged is, és engem.
Mikor annyira
rosszul lettél,
kihívtam a mentőt.
Meg kellett tennem.
Ne haragudj érte!
Mikor elvittek,
nem kértem,
hogy búcsúzz el
otthonodtól,
mert nem láthatod
soha többé.
Pedig tudtam…
Ne haragudj,
hogy nem hagytalak
itthon…
Ne haragudj,
hogy nem tudtam
megakadályozni…
Ne haragudj,
hogy nem…
nem tudtam
könnyebbé tenni…
Láttam a szemedben,
hogy nem érted.
Kérlek, hidd el,
a szívem szakadt meg,
mikor fölismertem:
nem bírjuk tovább
a harcot.
Te a betegséggel,
én a betegségeddel
és az idővel –
s főleg veled.
Dacoltam pedig
az erőtlenséggel,
nem engedtem
a gyengeségnek.
Tettem, amit
helyesnek hittem,
magabiztosan,
olykor gépiesen,
meggyőződéssel,
de rossz
lelkiismerettel.
Nem ringattalak
hamis ábrándokba.
Nem voltam képes
a kegyes hazugságokra.
Képtelen voltam
hitegetni téged.
Reális érveket
hoztam fel csupán,
s ha teljesítetted volna
egyszerű feltételeimet,
hazahozhattalak volna.
Tudtam, hogy ezek
a kérések
akaratunktól függetlenül
teljesíthetetlenek.
Mégis muszáj voltam
ezeket kérni tőled,
s nem tudtam csak úgy,
a levegőbe ígérgetni
alaptalanul.
Magadnak
kellett rájönnöd,
hogy soha…
Bocsásd ezt meg nekem!
3, Klotz Mária: válasz
nem lehetek a tiéd
hiába is szeretnéd
foglalt vagyok
cirkuszt nem akarok
idősebb is vagyok nálad
kávézóban randevúra nem várlak
hiába bombázol szép szavakkal
lágyan csengő dallamokkal
lehullanak rólam az ígéretek
hamis szavaktól megijedek
nem hiszek neked
bocsásd ezt meg nekem
4, Dobó Georgina: Bocsásd meg nekem
Bocsásd meg nekem, de szívem már nem lehet Tied.
Eltűntél, elkeveredtél a ködös tájban és a nyárban.
Suhanó verdád kevés volt, szívem halk dobbanása.
Elbújtál, elvesztél a házban, melynek ajtaja mindig zárva.
Búcsúverset írok, remélem, érzed: szerelmem véges.
Létezett-e, kérdezem magamtól.
Élt bennem sokáig, de már haldoklik, úgy vélem.
Görcsös ragaszkodássá fajult, hogy Te és Én,
De már mégsem.
Bocsásd meg kérlek, ha valóban szerettél,
Bocsásd meg kérlek, ha bénának véltél.
Bocsásd meg kérlek érzéseim.
Soha el nem múló kérdéseim.
Kérlek, Bocsásd meg ezt nekem!
5, Dobó Georgina: Bocsásd ezt meg nekem
Bocsásd meg nekem, hogy szeretni nem tudtalak,
Csak imádni.
Bocsásd meg nekem.
Bocsásd meg ki nem mutatott Érzéseim,
Elrejtett Félelmeim
Kérlek, ne haragudj Rám.
Ne haragudj, nekem élőben nehéz.
Nem megy kimondani, mit érsz, jelentesz nekem.
Már semmit. Vagy még mindent?
Szívem már sajnos akkor is másé.
Bocsásd ezt meg nekem!
6, Varga Katalin : Vallomás
Hiába szóltál Édesanyám , rosszul választottam.
Nem hallgattam rád , elmentem, tudom, rossz lányod voltam.
Azt hittem, minden rendben lesz ,így győz majd a szerelem.
Pokolba kerültem , áldozat lettem ,Megbűnhődtem.
Ütöttek , vertek, megaláztak ,, kórházba kerültem.
Aztán döntöttem, ez nem élet , hiszen volt hova mennem .
Ezek után minden úgy átértékelődött bennem.
Megbűnhődtem ,,de erős volta, mert , ki tudtam lépni .
Ezt sok meggyötört asszon majd biztosan értékeli.
Megbántam nagyon , hisz ezentúl óvatosabb leszek.
Édesanyám, onnan az égből , BOCSÁSD EZT MEG NEKEM.
7, Kisznyér Ibolya: Elengedés
Az idő,mint a folyó,
lassan,medrében,
csendes egykedvűen,
lefelé csordogál,
öregedő emberként,
sorsa útján halad,
fiatalság varázsa
megtört,elillant,
áradás nem fenyeget,
meg nem állhat,
míg eléri célját,
örvényei komótosan
fordulnak,forognak,
híres “szőkesége”
megkopott,érzékelő
érzéseim láttatják,
csillanó napsugarak,
derítenék színeket.
Ülök a folyóparton,
bámulom időtlenségét,
mindig más és mindig
ugyanaz, változatlan,
víz felszíne tükrözi
arcom,lepereg előttem
életem,rossz döntések
keservét folyóra bízom,
vigye el messze,messze,
múlt már ne fájjon,
önvád felemésztő tüze
szűnjön,oltsa el,
hiába való őrlődés,
hosszú mégis rövid élet,
szenvedés szenvedélye,
szabaduló szabadság,
tükörképnek suttogom:
Bocsásd ezt meg nekem!
8, Blažekné Benik Mária: Újból és újból
Lecsúztam ,leestem
Fejemet bevertem
Okosabb még se lettem
Talpra álltam
Elindultam
De gondolatban újra
Veled voltam
Nem használ már itt semmi
Újból és újból
Veled akarok lenni
Szerelmesen átölelni
S fogni a kezed
A szemedbe belenézni
S együtt lenni csak Veled
Ott pihenni a szivedben
Megmaradni emlékedben
Újból és újból
Bocsásd ezt meg nekem
9, Horváth- Tóth Éva: Csapda
Mélyet sóhajtott. Lehelete nyomot hagyott az ablakon. Régebben mutatóujjával fürgén kedvére való ábrákat készített, amíg el nem tűnt az alkalmi rajzfelület. Most nem volt hozzá kedve. Fáradt volt.
Kézfejével letörölte a szája szélére alvadt vért. Csak bámulta a sötétlő maszatot bőrén. Eszébe jutott az egyik nagymamájánál töltött nyár.
A drága mama előző nap megígérte, hogy megsüti neki a kedvenc csirkeropogósát, jó pirosra sült bőrrel, a csontok végén aranybarna zamattal. Alig várta a másnapi ebédet. Persze tudta, hogy kell hozzá egy csirke, s hogy a mama azt a szép fehér, kerek mellű tollast szemelte ki a tepsi közepére.
Még most is hallja, ahogy hangosan biztatja a nagyit, hogy csípje el a gyors lábú sütnivalót. Tapsikolt, amikor sikerült némi kergetőzés után végül elfogni. Kacagott nagyon. Mosolyogna most is, de nem tud, két helyen is felrepedt a szája.
Aztán a mama kezében megvillant a kés élén a nyári nap vakító fénye. Csak egy utolsó rekedt rikoltás szállt a magasba s a következő pillanatban lüktetve buggyant a vér, még Szonja karjára is jutott. Az önfeledt jókedv, ami még percekkel korábban ragyogott az arcán, most rémült csenddé alvadt. Nézte a földre dobott vergődő test haláltusáját, a repkedő, egykor büszkén viselt hófehér tollak véres röptét. Hallotta a tompa puffanásokat, ahogy a haldokló állat nekiverődik a talajnak, s ahogy kétségbeesetten levegőt venne. De nem tud. Már nem.
Végül néhány erőtlen rángást követően elernyedt a test.
Szonja szíve hevesen vert. Nem tudta mit érez, de azt igen, hogy el akar onnan menni, de képtelen megmozdulni. Nem akarta nézni, de tehetetlenül bámulta a torkánál elmetszett csirkét. Milyen más lett. Mintha kisebb lenne. A szeme! Nyitva maradt. De üresen mered a világra. Szonja úgy érezte, vádlón bámul rá. Érthető, hiszen ha ő nem lenne ott, s nem akarna finom sültet enni, akkor még most is élne. Tulajdonképpen ő ölte meg. A kezeire nézett. Már odaszáradt a vér, ami ráfröccsent. Le akarta törölni, de nem tudta.
Levegő után kapkodott. Aztán elhányta magát. A mama nem értette, ő pedig azt hazudta, hogy biztos sokat reggelizett. Hiába sült finom ropogósra a hús, egy falatot sem bírt enni belőle.
Ma ő vergődött úgy a földön. Igaz, Attilánál nem volt kés. Amikor már a padlón feküdt és öklendezett a gyomrát ért rúgásoktól, azt kívánta, hogy ölné inkább meg. Gyorsan, mint ahogy nagyanyja a csirkét. Egy vágás és pillanatokon belül elernyedhetne, megszabadulva ettől a földi pokoltól. De Attila nem akarta megölni. Mert még szereti, csak megharagudott rá, mert nem azt a sört vette ma, amit szeret. De majd jobban figyel.
Holnap Attila majd megöleli, bocsánatot kér tőle, amiért bántotta. Mert szereti. Nem rossz ember ő, csak sokat dolgozik, sok a stressz.
Ismét nagyot sóhajtott. Tavaly télen ütötte meg először. Csak egy pofon volt, nem maradt nyoma. Az arcán nem. Az elsőre mindig emlékeznek, legyen az csók, szerelem, szeretkezés… vagy pofon. Az nem csak a test pofonja. A léleké is.
Hónapokkal később ütött újra, de akkor már bátrabban. Ököllel. Nem ment dolgozni, mert arca tele volt zúzódásokkal. De Attila olyan szépen és szívszaggatóan kért bocsánatot, még el is jegyezte.
Az ősszel mégis úgy összeverte, hogy azt hitte nem éli túl. Az utolsó pillanatban elengedte a torkát. Nem volt ott semmiféle fény és alagút. Csak rettegés. Félelmes küzdelem egy korty levegőért.
Akkor elhagyta. A rendőrségen is járt, de hiába volt látlelet, nem történt semmi. Kapott egy papírt, hogy Attila nem mehet a közelébe. Egészen addig a pillanatig nyugtatta meg, amíg Attila egyik éjjel nem dörömbölt az ajtaján. Részeg volt. A rendőrök nagy sokára kiértek és elküldték.
Aztán eltelt egy hét, majd egy újabb. Attila nem jelentkezett. Szonja kezdett megkönnyebbülni.
Akik megtudták, hogy mit tett vele Attila, vegyesen reagáltak. Vagy sajnálták őt, vagy pedig hibáztatták. “Miért nem hagytad ott már az első pofonnál? Miért nem fordultál a rendőrséghez? Miért nem szóltál valakinek? Mivel bosszantottad fel ennyire?”
Egy idő után már nem magyarázkodott. Elhitte, hogy vele van a baj.
Aztán egy hónap után Attila virágcsokorral a kezében várta őt a munkahelye előtt. Elmondta, hogy nem akar semmit, csak bocsánatot kérni jött és elvonón is volt, megváltozott. Egy vacsorára hívta el búcsúképpen. Szonja vonakodva bár, de igent mondott. Hiszen Attila jól nézett ki, valóban megváltozott, adnia kell egy esélyt neki, hogy legalább bocsánatot kérjen, és szépen váljanak szét útjaik.
A vacsora csodás volt. Attila egy korty alkoholt sem ivott. Olyan volt, mint még soha, finom modorú, udvarias, gyengéd. Haza is kísérte. Aztán valahogy megtörtént. Szenvedélyes és mámorral átitatott éjszaka volt. Hetekig minden mesés volt.
És most itt ül az ablak előtt, fehér hálóinge csipkéire száradt vérével. Egyik szemével nem is lát, annyira megduzzadt szemhéja. Párás sóhaja újra lecsapódik a hideg üvegen. Nem rajzol. Inkább kinyitja az ablakot, kell egy kis friss levegő. Hideg. Dermesztően hideg most a december.
A szobába berohanó szél Szonja hálóingébe kap, tépázza a véres csipkét. Fogai vacogva verődnek össze. De már nem a hidegtől, hanem a félelemtől. A Hold sápadt fénye megremeg a kés pengéjén, de csak egyetlen pillanatra. Mert a következőben már mélyen a húsba vág. Hördül a test, a vér lávaként bugyog, rángatózik az egész ágy, a szemek levegőért rimánkodnak. Aztán koppan a csend a padlón s véresen csörömpölve lehel utolsót a hideg szobába.
Szonja elkékült szájjal remeg, a véres ruha lobog a csípős hideg széltől, ami vádlón fúj arcába. Az ablakhoz megy, fellép a párkányra. Már nem érzi a hideget. Minden olyan egyértelmű, könnyű és felszabadító ott a magasban állva. Még visszanéz a szobába, Attila vére halkan csöpög a padlón álló tócsába. Szonja ujjai elernyednek, már érzi, hogy lebeg, egyetlen halk sikoltással elköszön földi poklától: – Bocsásd ezt meg nekem!
10, Gősi Vali: Nélküled
Jó ez a reggeli napfény,
elmerülni lustán önmagamban,
nézni, ahogy langy eső után
szivárvány nyílik a magasban
és szirmát bontó ibolya táncol
a korán érkező tavaszban.
Kiskutya lohol felém az úton,
csahos és boldog,
harmattól loncsos,
felveri az álmos, néptelen parkot,
szemei nevető, fekete gombok.
Csak te nem érkezel, hiába várlak,
már belém kövült a hangtalan bánat.
Néma éjek zokognak velem,
míg átsírom érted az éjszakákat.
Már nem harcolok.
Bocsásd ezt meg nekem.