A „LYUKAK”, MELYEK
SZINONIMÁIVAL JÁTSZUNK:
„Fülembe forró ólmot öntsetek” (Ady Endre)
„Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés” (Kazinczy Ferenc)
„Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem” (Csokonai Vitéz Mihály)
1) Petres Katalin: 2016. július 14-én
Perzselő kételyben forrong lelkem,
az élet zamatát félek, elvesztem.
Körülöttem virul a szép élővilág,
illatozva nyílnak a kerti rózsák,
keresem a gyógyír hűs szavait.
Jobbítsák e világ szörnyű bajait!
2) Varga Katalin: Bolond szerelem
Fülemben lágy dallam, belém szerelmet ültessetek.
Piros szívet az emlékkönyvembe ne rajzoljatok.
Áldva az órát, mikor elmész, mert ezt megteheted.
Nélküled, mondd van-e értelme várni a holnapot?
3) Diana Soto: Létarany
Halkan dobbannak az égető szavak,
Lélekszövetek, mik elbomlanak.
Halott szoknyája néma koporsó,
Igazat megvető bús harangszó.
Emlékezése oly keserű lenne,
Csak máglyája felé menetelne.
Beleütné lábát a poros útba,
Tóban lebegne, hajnalban kiúszna.
Megvetné az élőt, űrt találna,
Lelkét adná nászi bizományba.
A mindenség elvenné asszonyául,
Míg Holdja Tejútrendszerén kitárul.
Halkan sírna, tűzcsóvákat köpve,
Hőn áhított bolygóján kikötne.
Élvezné lebegését súlytalan
Voltát, de hiányozna a létarany.
Minek cél, hova senki nem mehet?
Minek élni, ha nincs köztünk szeretet?
4) Dobrosi Andrea: A szív halála
Egy dobozba beletettem,
úgy vittem le szem lecsukva
a pincemélybe, ahol a
sarokba vágtam, a sutba –
hisz csak hittem perzselését a szívnek,
ahogy lángot vet dzsungelre, vadonra,
mezőt ékesít, hegyeket, patakot,
szeret, észrevesz és magát adja,
miként a csend felém oson, szöszmötöl,
megölel, simogat, sóhajtva, ragyogva –
jól elrejtettem a múltat,
oda, abba a dobozba,
a kulcsot is messze dobtam,
ne hozza azt senki vissza –
mert ha nem tud élni már szerelmesen,
nem lehetek többé a szerelme sem,
ha hasztalan, értem nem dobog, kacat,
a szívesszencia is esélytelen,
rejtse pincemély, amint a temető
őrzi a halottakat a földben lenn.
5) Dittrich Panka: Eszencia buké
Emelkedett hőfokon
szemezget a sorsokon.
És az üres szakaszon
képzeleted szabadon.
Úgy legyen szimpatikus,
hogy ne kelljen patikus!
Vezekel a habitus,
hogy semmi sem logikus.
Ha szívfalon maszatolt
a lélek-lét pacafolt?
Az eszencia buké,
kéretlen a maguké!
Előre írt rendfokon,
ne elmélkedj rokonon.
Mérhetetlen ok nyomon,
ködök-zsinór csontokon.
Úgy legyen empatikus,
a történet sematikus!
Az élet oly komikus,
szerteszét mechanikus.
Ha szív árván zakatol
a lélek mit szavatol?
Mily’ eszencia buké,
kéretlen a maguké!
Ez a vers nem klasszikus
a rím sem szimmetrikus.
Szófolyam az éteren
fút pár kilométeren.
Hangtalan a szólamom
magamfajta jutalom.
Belső békém háborog:
igazságért csámborog.
Nyári felhő esőt szórt,
bepötyögtem néhány sort.
Nem eszencia buké,
hogyha kell a maguké!
6) Liszka Gyöngy: Ólomsúly
Szerelmünk akár a kirobbanó virág,
Mézédes, csábító, szédületes forgás,
Véget nem érő, folytonos harc,
Mely maga mögött mindent elporlaszt.
Csak kövesd lépteim, az apró szélörvényeket,
Miképp a vadász teszi az ösvényeken,
Édes zsákmányra éhes szemekkel
A túlhevült, futásra készülő őzekkel.
Ha te vadász vagy, hát legyek én a vad.
Ha Napom lehetsz, hát leszek én az avar,
Mit felemészt lassan erős sugarad,
S átformálja, míg csak por marad.
Ha te víz vagy, én leszek a szikla,
Melyet kaviccsá mos folyamod karja,
S ha bárki ujját a patakba mártja,
Kettőnk perzselése messzire hajtja.
Ha te széllé válsz, mely nyáron megremeg,
Fullasztón, hevesen, hát fává leszek,
Melynek koronáját dühödten kócolja az ég,
És mégis neki adja minden csöpp szeretetét.
Ha karom vagy, hát leszek méreg az élén,
Pengévé válsz, s vér leszek a pengén,
Légy szerelem, s leszek titkos pecsét,
Mely viharos ajkakon ontja mézét.
Ha fény vagy, hát leszek éjszaka,
Mert így vagyunk mi, Jin és Jang.
Ha érintésed perzsel, leszek én a gyógyír,
Mert ketten tartjuk a Világ ólomsúlyait.
7) Kutasi Horváth Katalin: Elfojtás
Kiszikkadt tájon repedés,
Bősz, heves mezőn fonnyadás.
Az izzó vágyat még érzem.
Aztán mi marad utánunk?
Savanyú csók, keserű méz,
Ideggel tűzdelt fájdalom,
Sötét rozsdafolt, áldozat.
Merre indít a szövevény?
Van-e folytatás?
Vagy csak fojtás…
8) Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Csábító négysoros
Mily felhevült vagy édes szentem.
Vedd le kérlek, s hagyd meglesnem
pőre szépséged dús bokrok alatt.
Hallod ott fent? Nászt rikoltanak.
9) Mukli Ágnes: Fejfa nélkül
Már csak nevét tudom,
s azt, hogy hol porlad a teste.
Molnár Rozália,
ki nagyanyám fölnevelte.
Talán a mosolya
örökségül maradt nekem,
égető szemének
parazsa fellobog bennem.
Gyöngyvessző-álmot sző,
záporral hullat könnyeket,
már hangzik imája,
élni kell felélesztenem.
Magamban ébresztem,
létem keserűségében,
hegedű szólamú
szélhárfa, mintha zenélne.
Hársvirág illatú,
perzselő koravén nyarak,
madarak röptében,
elmúlt emléket áldanak.
10) Diana Soto: Szívdobbanás
Gőzölgő pára lebeg körbe
Tüzes nyelveit reám öltve.
Égető kezei belém vájnak,
Haldokló felhők kiabálnak.
Keresűt érzek, gyors kiköpöm,
Émelyít a szivárványözön.
Savanyúvá porlad az édes,
S kezei idáig elérnek.
Az erdő sivataggá válik,
Medrében homokszörny tanyázik.
Hasítja a tájat, világot,
Hangjában fogan meg az átok.
Elvetem, és mégis kell nekem.
Mi lehet ez, ha nem …?
Összetöröd, mire vigyázol,
De nekem még most is ….
11) Jószay Magdolna: Hűvösre várva
Izzó fény és tüzes nyári napok
szívják az emberből az életerőt,
a hevülő aszfalt fura aromája
szinte megfojtja a levegőt…
Szenved a rét, fű, fa és állatok,
némán repedezve túlél a puszta föld.
Minden, mi körbevesz, így
nem nyújt már szikrányi örömöt,
árnyékra, hűsre vágyna az ember,
s ünnepelne, ha látna esőfelhőt.
12) Bubrik Zseraldina: Elillant
Vadvilágban élünk,
Egymásnál már nincs menedékünk.
Perzselő szenvedélyünk elillant messze,
Csókunk zamatát a szél elvitte messze-messze.
13) Kutasi Horváth Katalin: Vándorlás-ok
Keserűség nyom a porba,
Tüzes mérgem csitulóba’.
Merre vihetne a lábam?
Mindig lassabb, mint a vágyam…
Erdőség lesz menedékem,
Rideg barlang fedezékem.
Hogy mi bajom? El nem mondom,
Mások kedvét el nem rontom!