Szó-szövő 239.

MEGADOTT SZAVAK:

FÉNNYEL, TENYEREDBEN, TITKA, MERENGVE, ZOMÁNCOS, SZIROM,
FONTA, POMPA

1.

Dobrosi Andrea: Sorsodba írtam…

Ahogy tenyeredbe préselt a szerelem,
s folytam ott, mint őszi must,
mit ringat még a nyári fény,
pedig te rég hűvösbe fontál,
csak pók voltál szőlőszemen,
akkor még gazda nem –

de az a két hét örökre enyém,
nem veszi el tőlem senki sem!

Hiába voltam alkalmi pompád,
s nyelt később
zománc, hordó, csatos üveg,
nekem egyszer már hazudtál,
merengtem is, miért,
miért hagytad, szeresselek…

Mára viszont megérlelt a múlt,
nemessé tettél,
lehetek borok közt névtelen nomád.

Szüretelsz még vagy a hűség a társad?

Miközben poharad emeled,
őrizd csak titkodat,
engem őrzöl,
mert elfeledni kényszerülsz,
hisz szíved más szeret,
ki csupán paragrafust ismer,
nem szirmot, szőlőszemet.

Csak én voltam, ki elvesztettelek,
hiába is tagadnád,
sorsodba írtam magam s cipeled;
ez a karmád.
Pedig a szüretek büntetlenek.

2.

Kühne Katalin: Tenyeredben

Nagymamám  ősz hajú, töpörödött kis   öregasszony volt.  Szelíd   lélek,  aki   szorgosan dolgozott otthonában és a kertben is. Mindezt annak ellenére tette, hogy törékeny testét sok fájdalom gyötörte.
Ezek a fizikai szenvedéseken túl egyúttal lelki megpróbáltatások is voltak. A szíve nagyon gyenge volt, de hajnaltól estig fáradhatatlanul végezte a maga elé kitűzött feladatokat. Nem követelte tőle ezt senki, ő szívesen vállalta. Igaz, közben elszédült, görcsbe merevedett lába, a szíve táján éles fájdalom nyilallott, ezért le kellett ülnie sokszor, hogy később folytathassa a munkát. Nyaranta kicsi koromtól velük voltunk, szomorúan néztük, hogyan öregednek meg nagyszüleink, egyre kevésbé bírják a nehéz munkát. Ezért igyekeztünk nekik segíteni, de városi gyerekként ügyetlenkedtünk, hiszen   mi   nem   voltunk   gyakorlottak   az   ásásban,   kapálásban,   különösen   nem   az   aratásnál, cséplésnél. Ők igyekeztek tanítani bennünket a fogásokra, hogyan lehet erőnket beosztva, mégis eredményes munkát végezni. Talán a legjobban a ház körül tudtunk tevékenykedni, a csirkéket, malacot etetni, a tojásokat összeszedni, a lehullott gyümölcsöt felszedni, a lágy, homokos földből kiszedni a friss zöldséget, megtisztítani az ebédhez valót. Takarításban voltunk a legügyesebbek, ablaktisztítás, portörlés, felmosás. A szőnyegeket még nem bírta el gyenge karunk, ezt a felnőttek porolták. Pár év elteltével már többé-kevésbé hasznunkat tudták venni. Kikísértük őket a távoli búzaföldjükre, amit felesbe adtak egy szomszédnak, de maradt egy kevés, amiből aztán lisztet őröltettek a malomban, megvolt a kenyérre való. Ott kapáltunk, gyomláltunk, de a nagy hőségben ez hamar kimerített bennünket, így az árnyékba küldtek, ők pedig tovább hajlongtak. Istennek ajánlotta lelkét, nem vonult ugyan zárdába, de olyan önfeláldozóan, fegyelmezetten élt, mintha szűzen maradt volna. Zokszó soha nem hagyta el ajkát, pedig lett volna rá oka. Alázattal fordult embertársaihoz, nem lázadozott, pedig nem volt könnyű élete.  Tenyerében  hordta a szívét, ezt átadta gyermekeinek, unokáinak, de minden ismerősének is, akik ezt a szeretetet viszonozták. Nagyanyó   egyedül  fonta  be   hosszú   haját,   tekerte   kontyba,   tündéri   szép   alakú,   finom teremtés volt. Tekintete tele volt fénnyel, csak néha merengett azon, hogy szülei milyen korán itt hagyták őt és testvéreit. Esténként nagyapám már lefeküdt, ő még sokáig beszélgetett velünk. Énekelgettünk, imádkoztunk együtt, elmondtuk neki  kis titkainkat is. Ha valamelyik barátunkkal gondunk akadt, megkérdezte, ki volt a hibás abban, hogy összevesztünk. Beismertük, hogy mi okoztuk ezt, akkor bölcs tanácsot adott, hogyan kérjünk bocsánatot. A   nyári   meleg   szellő   lengette   a   mezei   virágok  szirmait,  amelyek   a   legkülönbözőbb színekben pompáztak. A selymes, zöld fűben illatoztak a fehér, sárga, rózsaszínű, vörös, kék, lila virágok. Szedegettünk belőlük, gyökerestől téptük ki, majd csokorba kötve hazavittük. Zománcos edénykékbe   ültettük,   szépen  gyarapodtak.  Minden  nap  meglocsoltuk,  így,  amikor   nyár   végén elbúcsúztunk nagyszüleinktől, még egy kicsit élvezhették az egyszerű, mégis szépséges virágokat. Az udvaron leanderek, a kertben a szőlő mellett és a gyümölcsfák alatt rózsák, hajnalkák virítottak, de ősszel elhervadtak. A szobában  még sokáig gyönyörködhettek az általunk szedett virágokban.
Drága Nagyanyó! Esendő, gyarló mivoltom miatt nem tudtam olyan szép életet élni, mint te, pedig előttem volt a példád.  Tenyeredben  elfért az egész univerzum, de a szemedből is ez a mindenség sugárzott.

3.

Ordas Andrea: Titok

Még sötét volt, de éreztem hogy Mama felkelt mellőlem az ágyból. Nem nyitotta ki az ablakot és a spalettát, mint máskor, hanem halk neszekkel ment a konyha felé és csöndesen emelte a nehéz fazekat, hogy a kútról vizet hozzon. Majd az odakészített fa alá papírt téve, 3-4 gyufával begyújtotta sparheltet és nehéz sóhajjal emelte rá a vízzel teli, számomra megemelhetetlen fazekat. Lassan kicsit csoszogva ment a tükörhöz, és korához képest gyönyörű, rengeteg, ahogy ő hívta, mákostészta haját, amiben több volt a tészta mint a mák, fürge ujjakkal fonta át.

Pici, törékeny nő volt a nagymamám, de senki meg nem állt előtte, ha égszínkék szemei szikráztak a haragtól. Papa csöndes, máshoz ritkán szóló, csak magában morgó bácsika volt, némaságra szoktatta őt a bánya. Kicsit mindig féltem tőle, mert igencsak szigorú volt a tekintete, de hatalmas, kérges kezével mindig valami játékot fabrikált. “A kislánynak csinálom, ne zsémbelj asszony.” Ettől mindig megnyugodtam.

Mióta falura költöztek a városból, ahová addig a munka kötötte őket, kalandosabb lett minden náluk töltött nap. Nem volt folyó víz a házban, csak a villany volt bevezetve, és a kisebbik szobában villanykályhával segítettek rá az onnan kicsit távoli, a konyhában lévő kemence fűtésére. Amikor ott voltam Papa mindig a konyhában aludt mert “nem aludhat kislány itt, hisz veszélyes”. Pedig hogy szerettem a kemence melletti kis ágyat! Nappal gyakran kucorodtam oda, télen finom forróságot, nyáron hűs hidegséget árasztott, és onnan figyeltem a két ráncos kezet, ahogy folyton tesz-vesz. De Papával is mentem sokat, elláttuk az állatokat, felszedtük a krumplit, zöldséget, és úgy szerettem felmászni a hatalmas meggyfára csemegézni a finom meggyből.

De a legtöbbet a disznóólban voltam. Annak is a legtávolabbi kis zugában, persze csak addig míg Rozi ki nem nőtte.

Rozi volt a legjobb barátom. Ott voltam amikor megszületett, hetedik malacként, nagyon picinek. Az anyja már majdnem megette, mikor rákiabáltam, és bár Mama is kiabált – velem – hogy most menjek innen, ne zavarjam Papát, mert még valami baj lesz, beléptem felkaptam a kis maszatos-szutykos jószágot, és szaladtam vele a kúthoz.

Hagyd -szólt Papa Mama után, aki utánam akart szaladni – úgysem tud neki ártani, nem él az.

Én pedig mit sem törődve Papa szavaival, óvatosan egy rongyot mártottam a hideg vízzel teli vödörbe, és tisztára mostam a kismalacot. Majd egy tiszta ronggyal masszírozni kezdtem a tenyeremben az élettelen kis testet, és ahogy otthon Pesten, a tv-ben láttam az orrába fújtam a levegőt. Masszírozás közben egyszerre megmozdult egy kis cseppnyi csülök, és tudtam, hogy ő lesz a legjobb barátom. Amikor bátortalanul, alig hallhatóan felvisított, én túlkiabálva malacvisítást – a másik hatnak volt aztán hangja – koca röfögést, rikoltottam.

– Papa, Mama megmentettem, visszahoztam Rozit!

– Nézd a kis szirmot! – Mondta Papa, elérzékenyülve. Amikor ellágyult mindig így hívott. “Kis szirom, pompás, csodaszép virágszál lesz belőled.”

Azon a hajnalon Mama korábban kelt, pedig mindig Papa kezdte a reggelt, ment ellátta a jószágot, aztán pedig a két házzal odébb lévő kocsmárost ébresztette, mert így volt megbeszélve. A faluban a bolt és a kocsma egy helyiségben volt, így aztán rendszerint a férfiak, vagy a gyerekek vásároltak be, és mindjárt meg is ittak egy-egy felest, vagy málnaszörpöt. De a kocsmárosnak korán kellett kelni a kenyér miatt.

De most nem így volt. Mama felhozott a pincéből egy nagy 2 literes üveget és egy 10 literes demizsont. Mikor észrevette hogy kukucskálok, óvatosan egy kevés forró vizet öntött a zománcos lavórba, kis hideg vízzel elkeverve. – Gyere mosakodj meg, aztán eredj, keltsd Béla bátyát és a Papát. De vigyázz a sorrendre, mert Papa igencsak morgós kedvében van tegnap óta. – suttogta. – Miért itt sutyorásztok, ha nem akarsz még kelteni? – morogta Papa. Aztán mikor meglátott, rögtön történt valami a szemével, valami különös fénnyel telt meg, és mintha egy könnycsepp csillant volna meg benne. – Eredj csak a hálóba, majd én ébresztem Bélát, készítettem neked egy új játáékot, azzal elleszel, és ki ne gyere amíg nem szólunk. – Mondta a szokásos szigorával, és már tuszkolt is befelé, odadott valami nagyon furát – ezt bogozd ki – mondta, majd kivette a kulcsot a zárból, és kívülről rám zárta az ajtót.

Nem érdekelt engem semmi új játék! Ilyen még sosem történt! Bezártak! De miért? Mi rosszat tettem?

Közben a konyha felől a reggeli készülődés zajai hallatszottak be, azzal a különbséggel, hogy mindenki suttogott, egészen addig míg meg nem szólalt a csengő. Onnatól aztán volt hangzavar. Férfiak és nők vidámkodtak, és egy érces hang azt hajtogatta, – elég volt Pista bá az ivásból, élesedik a késem. – Aztán kimentek az udvarra, és az egész zsibongás ketté oszlott. A nőké a pajta felől, férfihangok pedig a disznóól felől hallatszottak inkább. Aztán a férfiak mellé vegyült disznóvisítás is, de ez nem zavart, megszoktam, hogy néha malacot vágnak. Egészen addig amíg meg nem hallottam az én Rozim kétségbeesett kiáltását.

Na de akkor! Mondhatta nekem Papa, hogy ki ne jöjjek, rám zárhatta az ajtót is, ha egyszer az én Rozimnak valami baja van!

Rozikám közben igencsak megnőtt, hiszen kiskedvencként Papa is Mama is dugdosott neki valamit, a szokásos etetésen kívűl. Szirom malaca, Papa csak így hívta, soha nem mondta ki a Rozi nevet. – Nem szabad ezt levágni, hisz ez nem a mienk. – mondogatta. De az utóbbi időben mindig elhalkult, mikor Rozi szóba került. Tudtam, hogy Béla báék gyereket várnak, és hogy Béla bá elvesztette a munkáját. De kicsi lány voltam még, mit sem tudtam olyanról, hogy pénzhiány.

A spaletta! Hisz az belülről van bezárva! Nem kellet hozzá egy pillanat sem, és már ugrottam is ki az ablakon!

Földetéréskor csak annyit láttam, hogy egy hatalmas malacot követve, az egész népség felém szalad! Több se kellett, én is a nyakamba kaptam akkor még hosszú lábaimat, és rohanni kezdtem, miközben egyre hangosabb kiabálást hallottam magam mögül, ami elnyomta még a malacvisítást is. Ettől csak még gyorsabban futottam, körbe, körbe, utánam a hatalmas, félelmetes disznó, és a fél falu.

Egyszerre Papa hangja süvöltött át mindenen. – Szirom állj meg, hisz ez Rozi! –

Földbe gyökerezett a lábam, közben pedig a szomszéd néni rémült sikoltását hallottam.- Eltapossa, jaj Istenem, eltapossa. –

Dehogyis taposott el engem az én Rozikám. Irányt változtatva kikerült, mert megállni már nem tudott volna, majd ugyanazzal a bátortalan, halk kis visítással, futott oda hozzám amivel mindig üdvözölni szokott, s amit először is hallottam tőle. Orrát a tenyerembe fúrta, és hogy védjem meg úgy bújt hozzám hogy majd elestem, de vigyázott rám, nehogy fellökjön.

Döbbent csend lett úrrá mindenen. Még a legyek sem zümmögtek, legalábbis én nem halottam.

Ez eltartott hosszú percekig. Míg végül a csendet én törtem meg.

– Papa, Rozit nem vághatjátok le, hisz te mondtad, ő nem a tiétek, ő az én legjobb barátom! –

Toppantottam is a nyomaték kedvéért, pedig…

Hú mit kaptam egyszer Papától amikor anyukám valamit nem engedett meg, és én

toppantottam egyet. Nem ütött meg, csak annyit mondott “Te lány! Meg ne lássam ezt még egyszer” De én majdnem bepisiltem, úgy megijedtem a hangjától.

De most nem történ semmi, inkább mintha Papa ijedt volna meg tőlem. Megint csönd lett. Majd megszólalt a böllér, és mintha méz csöpögött volna a hangjából olyan édes volt számomra amit mondott. – Pista bá, nem szegheti meg a szavát, összeadjuk mi ennek a Rozi malacnak az árát! Hisz ennek a kettőnek titka van. Ritka kincs ez a titok!

Az asszonyok a szemüket törölgették, a férfiak a bajszuk alatt dörmögtek. Ittak egy kupica pálinkát meg egy pohár vöröset, aztán mentek pörzsölni, meg hagymás vért sütni, meg elkészíteni azt amit ilyenkor kell.

Rozi pedig felnőttkoromig a barátom volt, és ott voltam akkor is amikor, mert már nagyon beteg volt, el kellett altatni. Az állatorvos azt mondta ő még ilyet nem látott, hogy disznót elaltatnak, de tette a dolgát. Rozikám pedig nem futott el, tudta ő is, hogy így könnyebb lesz neki, de ugyanúgy búcsuzott, bátortalanul, halkan felvisítva, mint amikor a kezemben megszületett.

Mama és Papa sincs már, és én is már igencsak hervadt virágszál vagyok, de gyakran tűnődöm, merengve, gondolatban a Tolna megyei kis falucskában járva, milyen pompás titkokat rejt még számomra az élet. 

4.

Czégény Nagy Erzsébet/ Pendzsi: Csillagokban kereslek

Amikor az éj fekete zománccal
vonja be az eget, s a csillagok
mint égő virág-szirmok
diadémként fénylenek,
elmerengve keresem
közöttük, vajh’ hol lehet,
melyik szeretett Anyám.
De titkát nem fedi fel.
Talány az egész égi pompa,
s egyre vonz, csak vonz,
a ragyogó látomás.
Tudom, ott vagy fönt,
s őrzöd nővéremet.
De Anyám!- itt lent,
én még itt vagyok.
Tenyered volt bölcsőm,
karod font körém
álmokat, s most hagyod:
árván esdekeljem
csillag-homlokod.

5.

Jószay Magdolna: Kulcs a szívhez

szivárvány szirma
fényével körbefonta
szívem bensőjét
zománcos burkát
csak szeretet oldja fel
titka rács mögött
hűs tenyeredben
álombeli érintés
pompás merengés

6.

Kutasi Horváth Katalin: Életvonalaink

Szemeid megteltek meleg fénnyel,
Csúcsokról ránk leső reménységgel.
Tenyeredben ígéret moccant egyre,
El nem árult álmaink titka lebbent,
S szívünk minél gyorsabban dobbant újra,
Sziszüphoszként néztünk a sziklasúlyra.
Merengve nézem a szelíd völgyet,
Mégis kidönti a vihar a tölgyet?

Zománcos bögrémben megcsillan arcod,
Nem kímél jelenünk, fizetjük sarcod.
Szirommá lényegül vágyunk és jajunk,
Nem lebben, megtapad, felbosszant bajunk.
Nem vigasztalhat az egykori pompa,
Bármelyik szívélyes Párka is fonta,
Összegubancolta sorsunk fonalait,
Tenyerünk torzítja jövőnk vonalait.

7.

Làm Etelka: A tavaszi szél

Tegnap még csak kopogtatott a kikelet
De ma már együtt sodort az ár
És a virágszirmok illatát hozta a tavaszi szél.
Fiatalságunkat röpìtette a vadon hömpölygő folyó
S sebes folyása, fájó sebeket ejtett rajtunk.
Majd lassítva elidőztünk egy-egy csendes parti szakaszon.
Együtt álmodoztunk és elmerengve csodáltuk
az ezer színben pompázó rügyező fákat.bokrokat.
Igy nap mint nap, végig simítottam, karcsu alakodat.
Amely ragyogott, mint egy csillogó fehér zománc,
tükörfényes vízben, megfürdött leomló hajkoronád.
Tenyeredben ezüstcseppek csillogtak szépen,
ahová lopva odatettem a hevesen dobogó szívemet.
Úgy rohantunk, mint a forgószél,
mely aranyhomokját hintette lábaink elé.
Repültünk át a titokkal teli pompás folyón
és végül megpihentünk a selymes pázsiton.
Ahol a tavaszi szél fonta körbe aranyhaját.

8.

Diana Soto – A felhő szerelme

Morcos felhőuraság ostorral hajtotta féktelen paripáit. Parancsolt a szélnek, s élvezte szenvedésük az ezer éves fáknak. Hálóját puha ködből fonta, s kivetette a szenvedő világra. Már kiskorában elfelejtett nevetni, s akkor érezte a boldogság savanyú ízét, ha másokat szenvedni látott. Gyakorta nyargalta végig a borongós eget, s a felhőszolgái mögül titkon le-letekingetett. A rét végében magányosan álldogált a mezei virág, nem kérkedett hiú büszkeséggel. Óvatosan felpillantott a közelgő viharra, s mosolyával elbűvölte a morcos uraságot.

Elengedte féktelen paripáit, hagyta, hogy nélküle szeljék a levegőt, ő maga azonban egy apró lépést sem akart tenni a mezei virág nélkül. Egész nap halkan beszélgettek egymással, mintha attól tartottak volna, hogy valaki kihallgatja őket, s mint a nagy titok tudója, új királyt küldtek volna a felhő helyett. Szegény uraság egyre csak kezeit nyújtogatta lefelé, hátha megsimíthatja a csábító szirmokat, azonban kezeivel képtelen volt elérni a földet.

– Próbáld meg te – suttogta a virágnak.

A mezei virág engedelmeskedett kedvese szavára és nyújtózkodni kezdett. Leveleivel megtámasztotta a gyenge szárát, és úgy próbálta elérni az egeket, azonban képtelen volt rá. Szirmai fakulni kezdtek, elveszett belőlük az egykori pompa és lassan bezárultak.

– Én szép virágom, én szép szerelem. Tán beteg vagy?
– Szépséges felhő, arcod megöl engem. Apró szirmaimmal a napsütésre teremtettem.

A felhőuraság mélységes bánatát csak az fokozta, ahogy lassan haldokolni látta szerelmét. Ő soha nem élt a fénnyel, de tudta, hogy nem bírná elviselni a kínzó bánatot, így indulnia kellett. Utat kellett engedni az éltető napfénynek, s maga mögött kellett hagynia világát. Szolgái értetlenül nézték urukat. Az egykori báró, csak ült a felhőtrónján és nem akart többet pusztítani.

– Szeretni akarok!

Ostorait elengedte, a paripái halkan vártak az égi karámokban, azonban nem jött újabb parancs. Egy hatalmas dörgéssel a büszke uraság szíve kettészakadt. Villámok cikáztak a levegőben, szinte érezni lehetett az elszabaduló elektromosságot. A felhőúr dühöngött, miközben bánata maga alá temette. Kezeivel belecsapott a szellős felhővárába, s kétségbeesésében megszületett egy könnycsepp. Az uraság szinte megijedt az apró nedvességtől, s merengve figyelte, ahogy zuhanni kezd. Kedvese felé zuhant.

– Hiszen a földet lehetetlen elérni – suttogta.

A könnycsepp azonban hangosan huppant a földre, s eltűnt a száraz talajban. A felhőúr már nem szégyellte többé fájdalmát, engedte a könnyeit előtörni önmagából. Esni kezdett.

– Oh, szerelmem, hát mégis szeretsz engem! Szíved apró darabkáit küldöd felém, nézd, hisz elférnek a tenyeredben!

A felhőúr azonban nem választ többet. A cseppekkel együtt teste is halványulni kezdett. Beterítette a talajt, beterítette a mezei virágot, s talán először ízlelte meg a zománcos boldogságot.

9.

Diana Soto – Fénnyé váltam

Az élet színeit fonta
valami enyhe, zománcos pompa.
Kinevette a halandó színeket,
belénk hazudta a megváltó lét eret.
Apró szirmait a nyárnak kivájta,
a tél megrezzent, elillant,
mint szunnyadó fáklya.
Játszott a fénnyel serényen,
gondolatait elvetette mélyen,
s kikeltek a sötétségben.
Merengve nézett előre,
belegabalyodott a furcsa jövőbe.
Megszületett titka a csendben,
s fénnyé váltam óvó tenyeredben.

10.

Dittrich Panka: Alagsori tusoló

Örökre belém fonta akaratlan
a tusoló a dohos pince szagát,
fürdés közben főtt a gőzben félhomály.
Újra élem a törött ablakon át…

A sorsnak fájnia kéne száz vitán.
Repedt üvegen is fénylik a szilánk…
Merengek azon, hogy voltam itt vidám
a neveletlen és konok csitri lány.

Most is mocskos a zománcos lábmosó,
vastag csapján sok tenyérnyi pacafolt.
Nem foncsor még a padló mozaikja,
egy tévedt virágszirom csinosítja.

Szellőztetem az itt elmúlt titkaim.
A színesre festett szleng, már nem vakít:
“Megváltom a világot, a vágyaim!”.
Áldott pompa gyermek-szívem szavain…

11.

Diana Soto – Anyának lenni

Tenyeredben hordoztál,
Játszottál a fénnyel,
Felmagasztaltak pompával,
Habpor büszkeséggel.
Vigyáztál a csendre,
Karod karomat fonta,
Megremegett erődtől
A sötétség foglya.
Pompa volt és reszketés.
Mártír éned győzött,
Zománcos ízét az életnek
Halálodig megőrzöd.
Belehajlik szárad,
Szirmaid lehullnak,
Feláldoztad éned
A legnagyobb úrnak.
Néztél rám merengve,
Szívem szíved rejti.
Csak te tudod titkát,
Mit jelent anyának lenni

12.

Lénárt Anna: tenyeredben rejtve van

nagyapám sóhajba fonta búját
szívverése látszott halántékán
merengve nézte a szoba falán
nagyanyám megsárgult fotóját

magát régen volt múltba álmodta…

mellette volt szeretett asszonya
ki mindig pörölte hajlott korát
zománcos kannából ha itta borát
ma is fülembe cseng intő szava

édes szülém ilyenkor azt mondta…

„hely öreg, nem lesz ennek jó vége
egyszer az ördög viszi higgye el
kend templomba járjon itt van közel
magával megyek ha gyónni van kedve”

vigyorral a bajszán válaszolta…

„oda menjen csak egyedül maga
oszt ha van kedve gyónhat helyettem
csak ne settenkedjen körülöttem
nem kell nékem az a nagy pompa”

nagyikám mosolyogva hallgatta…

jó öregnek volt egy féltett titka
virág-sziromból készített ágyat
megvalósítva a titkos vágyat
de be nem ismerte volna soha 

múltból a jelen riasztotta…

fénnyel szemében templomba indul
utolsó sorban talál egy helyet
jó Isten figyeli az idegent
toronyban a rézharang megkondul

13.

Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Hajnal
/petla-versek/

Szemedben még
éjszaka fonta álmok.
Gyűrött homlokodon
titkokkal teli zománcos
gondolatok hálója.
Elmerengve nézel bele
a mába. A nap hajszálon
függ a horizonton,
arcodra fénnyel teli
reményt vetít;
– íriszed barna pompában ég. –
Ettől és is sziromként
nyílok. Tenyerembe veszlek,
s úgy engedlek utadra,
mint szerelmetes madarat.
Elédbe magot szórok,
hogy visszatalálj.

14.

Jószay Magdolna: Tulipán

Tulipán szirma
zománcos pompa,
merengve nézem,
mi lehet titka?

Napnak sugara
fénnyel átfonta,
áttűnik kelyhén
csodás varázsa.

Kezed érinti,
hőjét átveszi,
tenyeredben
szeretik – hiszi.

15.

Kutasi Horváth Katalin: Anyám tenyerén

Tenyeredben tartottál,s tartasz ma is,ott hordoztál,ott formálódott a világról alkotott képem. Ha felém közeledett, megnyugvást éreztem, hisz gondoskodást jelentett, gyengéd szeretetről árulkodott kezed. Benne körvonalazódott először az élet, felém nyúltál, s én habzsolhattam drága tejed. Tenyered védelmében pihent csöpp kezem, az szorította meg tenyerem, ha elfelejtettem köszönni, vagy ha bátorítani kellett valamire, hogy megtegyem.

Az érintkezések, az elvárások titka vibrált benne, megértetted általa velem, mit gondolsz, mit érzel, mit kérsz, s folyamatos volt a visszajelzés. Sokszor néztem merengve hosszú ujjaid. Kecsesek, finomak, érzékiek. Nem tőled örököltem az enyéimet. Szép fénnyel csillant meg sötét szemed és barnásvörös hajad, miközben kék szemmel csodáltalak, s csodállak: Képes vagy megtartani, elbírsz, olyan vagyok neked, mintha csak egy szirom pihenne tenyereden.

Nemrég még copfjaimat fonta mára elnehezült, reumás kezed. Nálunk a szeretet volt mindig is a pompa, mely kincsként fénylett még akkor is a tányér felett, ha kezed alig bírta előteremteni a rátett kenyérszeletet, s az egyszerű zománcos vödörből merítetted hozzá az utcai kútról becipelt vizet…

16.

Varga Katalin: Szépségem

Megfejtem a titkodat,szépséges kis virágom.
Nap fonta koszorút teszek rád,szirmod nem álom.
Zománcos bögrén hasonmásod,fényt hoz el nekem.
Pompádon merengve tenyeredbe teszem szívem.

17.

Diana Soto – Remény

Gyöngyöző habfürdő a szikrázó FÉNNYEL ,
Vad tánc zuhatag ZOMÁNCOS reménnyel.
Kurta farkú malacok,  hetedhét országok,
Bolond szolgák, s a bölcs királyok.
Mesébe illő lassan MERENGŐ fantázia,
SZIRMOKBAN keringőző illatos dália.
Tündéri POMPA,  s büszkén lehulló csillagok,
Horizont tövében elbúvó szép napok.
Az élet TITKÁT suttogják a szélben,
Kezükkel FONTAK át pedig nem is kértem.
Mára talán félni is elfelejtettem,
S álomra hajtom szemem óvó TENYEREDBEN .

18.

Tátos Gyöngyi: Utolsó érintés

Ott ültél a teraszon mosolyogva, ahogy hozzád hajoltam.
Tested a bíborszínű este aranyló napsugara körbefonta.
Tenyeredben tapadt arcomnak szerető meleg simítása.
Lelkemben furcsa fájdalommal égett a búcsúzásban.
Merengve néztem a zománcosnak látszó szirmokat.
Ahogyan a lemenő nap bágyadt fényében kinyíltak.
Oly sok szeretettel gondozott virágaid színei,
Ezzel a pompával üzentek fájó jövőbelátó titkokat.
S másnap a sors a furcsa érzéseket feloldotta.
Lelkemből az aranyragyogást, színeket feketébe vonta.
Tenyeredben őrzött utolsó simításod elvitted örökre magaddal.

19.

Mukli Ágnes: Rábca

Zöld zománc a folyó tükre.
Parti fák közt, fénybe fonva,
lomhán ballag. Szél zokogta
titkot cipel, megkövülten.

Vízét harag árnyékolja,
szirmok szállják bodros fodrát,
hűs habjait megcsodálják,
pille könnyű virág- pompa.

Sarjad a fű rét tenyerén,
barka bolyha széllel pattan,
hárfahangú új tavaszban,
apró levél zizzen, zenél.

Merengő ég kékben ébred,
felhőt takar fehér fátyla.
Szép ígéret boldogsága,
zöldellő fűz újra éled.

20.

Petres Katalin: Tavaszi számvetés

Bár ütött-kopott szerelmünk zománcos edénye,
még mindig táplálja szívünket csodás- fénnyel.
A virág szirmait nem tépkedjük, kérdve: szeretsz-e?
Tenyerem örök nyugalommal simul tenyeredben:
vonalait vonalaival ezer gond, öröm összefonta.
Szavainkat nem tarkítja mézes-mázas pompa,
sokszor mérgezi hirtelen dühünk vad fullánkja,
lecsapva az unalomig ismert, keserves válaszra.
Döbbenten kérdezheted értetlenül merengve:
miért nem szakadunk el egymástól jó messze?
Nincs válasz. Mi a láthatatlan, varázs-fonal titka?
Minden sejtünk szeg-zugát csendben behálózta.