Szó-szövő 246.

MEGADOTT SZAVAK:

BÁMUL,VIDÉK, MEGHALT, PARTON, VILÁGNAK, ÉRZELMES, TÜNDÖKLŐ, RUHÁT

1. Petres Katalin: Reggeli készítés

Bámul hajnali világnak csendje.
Meghalt álmok tündöklő sejtelme
valós ruhát kap kávé illattól.
A család szendereg túlsó parton.
Alakot ölt a kert és a vidék,
érzelmes békét ünnepel a lét.

2. Mukli Ágnes: Észrevétlenül

Szél tekereg a kietlen parton,
tavat pásztáz a tündöklő napfény.
Kezed félénken kezemhez ér,
mintha mesteri lant zenélne távol,
kezem kezedbe éppen belefér.
Távol a horizont, világnak része…
szívemben derű, pillantásod ver.
Bámulnak dombok, irdatlan nádasok,
a vidék ölében titkos csend hever.
Érzelmes vágyódás platánok tövében,
meghalt szürkületben éledt ébredés.
Észrevétlen ruhát cserél álmunk…
Ölelj, ölelj, hogy lelkemben
mindig csend legyen.

3. Bihary Emőke: Látszatvilág

tündöklő nász
ruhát gyöngyöz
Alföldre a Tél
Zord Január menyasszonya
az egész Vidék
Tisza parton
ámul bámul
érzelmes szívem
ám rám – rám támadó széllel
óvó hang üzen
ne higgy a látszat – világnak
a szűz hó itt  fenn
meghalt
latyak sár dühöngő árvíz
lehet odalent

4. Buday Anikó: Szép volt akkor a nyár

Tündöklő
napfény vesz körül,
bámulom az elsuhanó tájat,
ez a vidék, gyönyörű része a világnak.
Jártam már erre egyszer, régen,
érzelmes emléket ébreszt e táj bennem.

Egykor, a parton állva, fehér nyári ruhát viselve,
a vizet fürkésztem gondolataimba merülve.
Csónak jött a part felé,
 benne egy csapat ifjú legény.
Viccelődve csapták nekem a szelet,
de, csak egy volt, ki igazán tetszett.
Szerelem volt első látásra.
Pedig, úgy hittem,a szerelem már 
rég meghalt, elveszett bennem.

Szép volt a vízparti nyár,
miénk volt a part, a víz, és
az egész világ.
Aztán az emlék elsuhant úgy,
ahogyan jött hírtelen.
Nem maradt más, csak a
egy könnycsepp a szememben.

5. Petres Katalin: Lenyűgözve

A téli táj tündöklő tüll ruhát öltött.
Meghalt világnak tűnt a végtelen vidék.
A túlsó parton érzelmes táncot lejtett
a múltba hulló hófehér, szép messzeség.
Éreztem, engem bámul az ismeretlen,
nyirkos, ködös, sejtelmes, semmi, szürke ég,
titkok tejfehér csodája csak csábított:
keljek útra, vár az örök felfedezés.

6. Mayer Zsó: Változás

parton dermedt csönd,
Tündöklő ruhát öltött
Magára az alkony varázsa.

Érzelmes csókkal várta
Az éj kapujában a világnak
Megannyi búját, fénytelen csillagát.

Bámul a hold, meghalt a rútság,
Körülötte néma a vidék zaja
Egy szebb hajnal békés utat mutat.

7. Varga Katalin: Tavasz – várás

Tél tábornok bámul, hóvirágot látott a kertben.
Hófödte még a vidék, mégis kibújt, incselkedve.
Mintha valami meghalt volna, üzeni a tavasz.
Már a parton is látni, a kósza szél jeget szakaszt 
Tavasz tündér is nyújtózkodik, üzen a világnak,
Érzelmes napok jönnek minden embernek, állatnak.
Fák, növények öltöznek színes tündöklő pompába.
Várjuk a tavaszt, mint új ruhát kikelet szavára. 

8. Ságiné Szűcs Klára Mária: Emlékezem

A folyó parton állok, várlak szüntelen. A vidék olyan csendes, halk, mintha minden meghalt volna körülöttem. Tudom, hogy már többé nem jöhetsz, hisz itt vesztél el örökre. A világnak e szegletében rád gondolva mégis boldog vagyok. A ruhát, mit viseltél, megtalálták, őrzöm gyűrűdet is. Fentről a tündöklő Nap bámul rám, erőt ad, átmelegíti érzelmes szívem.

Megnyugodtam, hazaballagok. Otthon kettőnk fotója mellett egy fehér gyertyát ismét meggyújtok. Emlékezem…

9. Buday Anikó: Utazás                                  

Nem vagyok egy érzelmes alkat,
de szeretem a szép ruhákat, utazást
sok országába a világnak.
Bámulom a tündöklő napfényt,
a tengerparton az esti csillagokat,
a lemenő napot, a világ nyújtotta szép tájat.
meghalt, elmúlt korok itt hagyott,
általuk megalkotott csodákat.

10. Szabó Eszter Helka: Csábítás ellen

Bámul engem egy turistacsalogató vidék.   
Már régen nem kísért a pillanat, mikor
tündöklő ruhát ölt a tó. Meghalt bennem
minden nyaram, még a legérzelmesebb
játékaink is, amikor fuldoklót élesztettünk
újra a parton, emlékszel? Legszívesebben
megüzenném a szelekkel, fújjanak egy
madártollra, hogy legyen vége a világnak,
amit nem kívánok látni sem egyedül, sem
veled. Felleltározom az emlékeimet, aztán
mindet kihajigálom a rácsos kiságyamból.    

11. Dobó Georgina: Nélküled

Bámul a vidék és a táj.
Kérdezi, mi oka,
Hogy szerelmünk
Meghalt, mely tán
Nem is létezett.
Bámul a táj és a vidék.
A parton döglött harcsák jelzik
Érzelmes életünk végét,
Széttépázott képét a világnak,
Boldogságunk tündöklő fényének 
Utolsó sugarát a fagyos télben.
Holnap új ruhát veszek.
Hisz a régit vissza már nem kapom.

12. Kutasi Horváth Katalin: Meghaltam volna?

Mindenki bámul,
mintha meghaltam volna.
Értetlenül merednek rám.
Nem értik, mit keresek itt,
világnak ezen a rideg szegletén.
Ez az élők birodalma,
s mégis oly barátságtalan vidék!
Azt hiszik, Kharón a parton
semmiképp nem rájuk vár,
s hogy csak unalmában gyújtott rá,
hogy titokzatos füstbe burkolja a mát,
mikor a ködbe vesző múlt
már sejtelmesebben kísért, mint a jövő,
s a túlvilág tündöklő, nem a jelen;
s az egykor oly érzelmes lélek
közömbössé válik,
beleolvad a seszínű vágytalanságba,
s ez már csak annak fáj,
ki még felnéz magából…
S ez oly ritka, mint az önzetlenség,
mely botladozva elhasal
átesve az erényen, mely rég kidőlt,
bár feltámasztanám,
s kiakasztanám száradni,
mint a könnyáztatta ruhát,
melyet édesanyám sírt tele,
mikor rájött, milyen világra szült,
de már megkésett aggodalmával.
Mindenki bámul,
azt hiszik, én haltam meg
a világ számára,
miközben én próbálok
nem tudomást venni a közönyéről,
hogy élhessek benne a magam módján…

13. Klotz Mária: tóparti játék

a vidék a környéken csodás
a tó és világa pompás
parton üldögélő ember
bámul
szeme rándul
amikor meglát
egy lenge ruhát viselő
nőt
a szépség főkötőt visel
tündöklő mint mindig
de magából kikel
amikor hirtelen beejti
karkötőjét a vízbe
pendül az ékszerért keringve
de hiába
a férfi ugrik egyből
felpattan az ülőhelyről
segítségét ajánlja
a hölgy várja
mikor kapja vissza
féltett kincsét
őrzött dicsőségét
karláncát
meglebbenti báját
a férfi érzelmes lesz
rögtön hódításba kezd
beugrik a vízbe
már ott is van kezében
a csillogó kincs
másnak ilyen nincs
érzelmes hangokkal
becéző szavakkal
átadja a hölgynek
azt hiszi győznek
de mégsem
a dáma hidegen megköszöni
világnak üzeni
ő kemény
nincs eredmény
főhősünk lelkében
meghalt a remény

14. Győri Nagy Attila: Új életre kelve

békés világnak küldtem meghívót
földi létem hajnalán
még csak a parton álltam
s néztem ahogy bámul a táj
egy még emlékmentes vidék
várta érzelmes csókjaim
s a tündöklő égbolt alatt
önzetlenül szórt bókjaim

életem derekán újra álmodok
lemosva sok tisztátalan dolgot
új ruhát adok a meztelenre
megkérdezve tőle mi a fontos
és bár jóval nehezebb minden
mert meghalt az ártatlanság
szürke árnyak kísértenek
a világban megjelent a vadság

de ami már általam alkotott
célirányosan megtervezett
komfortos formába öntött
otthonossá teremtetett
abba tudatosan bírok hinni
mindennapjait értékelve
csodáit átélve s megteremtve
most már új életre kelve

15. Holéczi Zsuzsa: Az a nyári nap

A június végi délelőtt könyörtelenül ontotta melegét. A levegő vibrált, a vidék szinte meghalt a nagy forróság miatt. Egy teremtett lélek sem volt rajtunk kívül az úton. A húgommal a vízpartra bandukoltunk, nálunk volt egy pléd és a piknik kosár. Anyu telepakolta szendviccsel és gyümölccsel. Azt mondta keressünk egy jó hűvös helyet a parton, a fűzfák alatt, és majd ebéd után ők is kijönnek apuval és a kicsivel, és estig a folyóban megülő homokpadok között, a lagúnák finom langyos vizében időzünk. A dűlőút mellett vastag, aranyszínű
párnaként terült el a tündöklő aranysárga búza. A kalászosok szélében virító pipacsok tűzpiros ruhát viseltek, vidám csoportjuk végigkísérte utunkat egészen az ártéri elágazás mellett magasodó gátig. Némán kaptattunk fel az összetömörödött homokon a fűvel borított gáttetőre, és megkönnyebbülve fordultunk be a folyóhoz vezető széles földút lombokkal ölelt, árnyas kanyarjába: itt már nem volt olyan rekkenő a hőség. Alig hogy felértünk, a nyárfákkal és füzekkel szegélyezett széles ösvényen zömök férfialak jött szembe. Fején szalmakalap, a hosszúszárú, kopott farmerjébe fakult pólót tűrve, hátán egy nagy málhazsák félével, gondolataiba merülve ért mellénk és haladt tovább. A gyomrom felől apró szúró érzések emelkedtek fel, egészen a torkomig. Nem először láttam őt a faluban, és hallottam, hogy anyuék azt beszélték: attól a csavargótól félteni kell a gyerekeket, ki tudja, a világnak mely sarkából szalasztották. Az is lehet, hogy börtönből szabadult, ki tudja milyen szándék vezette ebbe az eldugott kis faluba. Gondolataimat nem akartam Ancsa húgommal megosztani, inkább sürgetni kezdtem, hogy ne bámulja már tovább a kis kék pillangók táncát, hanem siessen utánam, kanyarodjunk le a töltés oldalában oda a fűzfabokrok mögé. Arra gondoltam: jó lenne eltűnni a fák közt, ha esetleg visszanéz az idegen, már meg se lásson bennünket.

Ahogy a fűzfák takarásába értünk, gyorsan leterítettem a pokrócot, ráültettem a húgyomat, és kinyitottam a kosarat, amibe a szendvicsek voltak. Mondtam neki: egyen meg pár almát, az majd oltja a szomját – én pedig elindultam a bokrok mellett óvatosan visszafelé az útig: meg akartam lesni mit csinál az idegen. Alig tettem meg 15-20 lépést, amikor legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak előttem állt a szalmakalapos. Úgy tűnik, meggondolta magét és visszafordult, talán meg akarta lesni, hová és miért megyünk. Rettenetesen megijedtem, és hátrálni kezdtem, de ő kedves, érzelmes hangon megszólalt:

– Ne félj tőlem, kislány! Nem akarlak benneteket bántani, ne higgyetek a felnőtteknek, akik féltenek tőlem. Odahaza nekem is van két ilyen szép kislányom mint ti, de a háború miatt el kellett szöknöm, lassan egy éve már hogy nem láthattam őket. Csak azért nézek meg a faluban minden kislányt, mert nagyon-nagyon vágyakozom a gyermekeim után – mondta sóhajtva.

Engem ezzel nem hatott meg, de Ancsa rögtön megkérte, meséljen a lányairól, és arról, hogyan élnek ők ott a határ túloldalán, és miért nem hozta magával őket? Az idegen pedig letelepedett a pokrócunk mellé, és miközben tekintete vágyakozva nézte a kosárban sorakozó akkurátusan becsomagolt szendvicseket, mesélni kezdett Danicáról és Angéláról, akik valamivel még kisebbek is, mint mi és nagyon szeretik egymás. Elmagyarázta a húgomnak, hogy neki katonának kellett volna bevonulnia, és harcolni a szomszéd bosnyák faluban élő emberek ellen, akik neki sohasem vétettek, és hogy ő ez elől menekült el, de nem hozhatta magával a családját, mert együtt sokkal kisebb esélyük lett volna a menekülésre. Miközben beszélt, kioldotta a málhazsákjának a száját, és kivett belőle egy rajztömböt, a farzsebéből pedig egy ceruzát, és azt kérdezte:

– Megengednétek, hogy lerajzoljalak benneteket? Olyan szépek vagytok így együtt,  menjetek nyugodtan fürödni, én majd nézlek benneteket és amikor a legszebben játszotok azt a pillanatot fogom megrajzolni. Aztán a rajzot odaadhatjátok anyukátoknak. Ne féljetek, biztos nagyon fog neki örülni.

Én még mindig nem bíztam benne, fülembe csengett a falubeliek pusmogása, az intések otthonról, hogy idegennel soha ne álljunk szóba, ezért így válaszoltam:

– Még nem akarunk rögtön fürödni, előbb megebédelünk, és eszünk gyümölcsöt is… lehet, hogy majd csak akkor fürdünk, ha ideérnek a szüleink – mondtam, és a kosárból egy szendvicset Ancsának nyújtottam.

Kérsz te is? – kérdezte a húgom a szalmakalapostól, és még mielőtt rászólhattam volna, kiemelt a kosárból még egy szendvicset és az idegennek adta.

A férfi mohón kapott az étel után, látszott, hogy éhes, és gyorsan megköszönte a feléje nyújtott kenyeret. Gyorsan evett, majd elővett a hátizsákjából egy üveget, mely félig volt borral, és meghúzta. Mohón ivott, bizonyára melege volt neki is. Miután a flaskát visszacsúsztatta a zsákjába, újfent elővette a mappáját, és azt kérdezte:

– KöszönömJól értettem, hogy hamarosan kijönnek a szüleitek is a partra? No, akkor gyorsan rajzoljunk, hagy legyen készen, mire ideérnek!

Ancsának nem kellett kétszer mondani: szinte azonnal levetette a kis pántos ruhát, és egy szál bugyiban megállt a pokróc szélén:

– Jössz fürödni Klári? Biztos jó a víz, és anyu nem mondta, hogy addig nem úszkálhatunk, amíg ide nem érnek.

Legszívesebben nemet mondtam volna, de azt se akartam, hogy a húgom ott álldogáljon az idegen előtt egy szál semmiben, ezért kelletlenül bár, de kibújtam a ruhámból. Áldottam az eszem, hogy indulás előtt felvettem alá a fürdőruhát – a világ minden kincséért se lettem volna hajlandó átöltözni itt a fák alatt, a szalmakalapos szeme láttára. Kézen fogtam hát a húgomat és futottunk vele a víz felé. A szemem sarkából még láttam, hogy a férfi egy ideig követ a tekintetével bennünket, majd a rajzmappájába mélyed. Egy pillanatra megálltunk a folyó partján, figyeltem, ahogy a kacsák úszkáltak a nádas szélében – a víz csendesen fodrozódott a madarak keltette örvényben – majd beugrottunk a vízbe, és fröcskölni kezdtük egymást. Láttam, hogy a férfi feláll, és tekintetével a vizet pásztázza, figyeli, ahogy játszunk, és engem megint elfogott az a rossz, szorító érzés, amit akkor éreztem először, amikor megpillantottam.  Tudtam, hogy a szüleim engem fognak megszidni, amiért levetkőztünk előtte, de fogalmam sem volt, mit csinálhattam volna, hogyan küldhettem volna el őt. Hiszen még csak tíz éves voltam, a húgom meg hét – nem is értettem, mi az, amitől a szüleink féltenek. A férfi közelebb jött a parthoz, leplezetlenül bámult bennünket, és időnként rajzolt is valamit. Én igyekeztem a húgomat bentebb csalni – bár tudtam azt is, hogy anyáék a lelkemre kötötték, hogy csak a víz szélében úszkáljunk – de az akartam, hogy mielőbb a nádas takarásába kerüljünk előle. Közben imádkoztam magamban, hogy az öcsénk gyorsan kialudja magát, és a szüleim minél előbb lejöjjenek a partra. A víz a nádason túl gyorsan mélyült, és meglehetősen hideg volt. Valószínű, hogy Ancsának görcsöt kapott a lába a hideg vízben, mert egyszerre csak felkiáltott, hogy ő mindjárt elsüllyed, és éktelen kapálózásba kezdett, majd felsikított, hogy valami fogja a lábát, és lehúzza őt. Nagyon megijedtem, és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Nem voltam rossz úszó, de arról, hogy hogyan kell egy kapálózó, fuldokló gyereket a vízből kimenteni, fogalmam sem volt. Igyekeztem hozzá közel úszni, de ekkor belém csimpaszkodott, és érzetem, hogy le fog rántani. A kiáltást persze a férfi is meghallotta, és valószínűleg azonnal ledobálta a ruháit. Én csak a hatalmas csobbanásra lettem figyelmes, amint vízbe vetette magát, és odaúszott hozzánk és kiemelte Ancsát a vízből. A húgom kétségbeesett zokogással csimpaszkodott a nyakába, és egész testében reszketett. A férfi karjába vette, és próbálta vigasztalni.

Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott a partról, és én azonnal felismertem az apám dühödt hangját:

– Ki maga és mit csinál a lányaimmal?
– Éppen megmentem őket a vízbe fulladástól – felelte az idegen.
– Azonnal engedje el őket! Ti meg gyertek rögtön ki a vízből!

A férfi közben kiért vele a mélyvízből, így elengedte Ancsát, aki az átélt sokk hatására őrült tempóban rohanni kezdett kifelé, és reszketve bújt anyámhoz. Apám a parton állt, kezében a faragott botjával, melyet a balesete óta hordott magával, és fenyegetően az idegen felé lépett:

– Mit keres maga az én gyerekeim közelében? És hogy került ide egyáltalán?

Nézze meg a rajzom, – mutatott a férfi a parton heverő rajztömbre – csak meg akartam örökíteni őket fürdőzés közben – mondta, és gyors tempóban öltözni kezdett, mit sem törődve azzal, hogy vizes a teste, és igyekezett összeszedni a holmiját.

Apám látta a földön a félig kész rajzot, fölvette, és kitépte a rajztömbből, majd összegyűrte:

– Különben feljelentem! Mit képzel? Naiv kislányokat leszólítani és levetkőztetni? Hogy képzeli?Maga csak ne rajzolgassa az én gyerekeimet, és tűnjön el a környékünkről, mert

Éreztem, hogy apám most igazságtalan, hiszen ha nincs itt a szalmakalapos, talán a vízbe fulladtunk volna. De nem mertem megszólalni. A férfi pedig védekezés és magyarázkodás helyett sarkon fordult, és köszönés nélkül elkullogott. Hamarosan felért a töltés tetejére, és távoldó alakja pillanatokon belül eltűnt a szemünk elől. Soha többet nem láttuk őt, és soha nem tudtuk meg az igazságot, hogy valóban csak egy szerencsétlen menekült volt-e, aki sóvárgott a családja után, és rajzolással próbálta megkeresni az élelemre valót, vagy egy olyan ember, akitől a szülők méltán féltik a gyermekeiket.

16. Ságiné Szűcs Klára Mária: Hőségben

Rám bámul hatalmas meleg szemeivel a tündöklő Nap. Leveszem magamról az összes felesleges ruhát. Elindulok a hűs vízhez, fel kell frissülnöm mihamarább. Elcsodálkozom, mert a parton minden szokatlanul csendes, a vidék olyan mintha minden meghalt volna. Csak néhány ember pancsol a vízben, ketten-hárman napoznak a homokon. Ez elgondolkodtat, de lelkem nem sejt rosszat. Hol vagytok fürdőzők? Hová tűntetek ebben a tikkasztó hőségben? – kérdezem magamban. Választ nem kapok, nem értem, merre lehetnek a forróságban az emberek. 

Kicsit később a távolból hangokat hallok. Arra nézek. Érzelmes lelkem megnyugszik. Elmosolyodom. Világnak csodájára, mindenki a sörös és fagylaltos bódéknál sorakozik…

17. Buday Anikó: Az utolsó tánc

Bámulom a szürke, kopott,
meghalt vidéket, régmúlt történtek
képei suhannak el előttem.
Érzelmes, lágy zene szólal meg szívemben,
szomorú, meghalt emlékek
törnek föl bennem.
-„ A parton állva, tündöklő ezüst
ruhát viselve, lábam körül a lágy selymet,
tavaszi szellő fújja.
Könnycsepp hullik búcsúzó kezedre,
tudtam akkor, ez az utolsó tánc volt,
utolsó ölelés Tőled örökre.
A szerelmem Veled hajózik, messze,
távoli szigetre, örökre búcsúznom kell tőle.-„

Bámulom a kopott vidéket, melynek
szépsége meghalt akkor Veled.
Állok a parton, nézem a fehér tajtékot,
a szürke vizet, a mély tengert, mellyen
elhajóztál réges, régen.
Azóta szívem halott, csak a csóknak,
a tündöklő ruhának, és az utolsó táncnak
emléke maradt velem.

18. Dobó Georgina: A Balaton partján

Bámul a vidék,
Meghalt a táj.
A Balaton télen
Csak kettőnkre vár.
A parton majd öleljük,
s csókoljuk egymást.
Érzelmes perceink
Elviszik a harcsák.
Ruhát cserélek, 
Mégsem illek Hozzád.
Tündöklő dámát keresel:
Kevés vagyok, mondják.
Hiába szeretlek,
Elhagysz, hiába kesergek,
másé vagy, nem fordítasz
Rám több figyelmet,
Csak a harcsák.