Szólások/Közmondások 06.

MINDEN KÖVET MEGMOZGAT

01.

Dobrosi Andrea: Szenvedély 

Egy ékszerboltban volt egy bécsi bácsi,
ki nem volt nagyravágyó, csak kíváncsi,
hát minden követ megmozgatott,
gyémántot, rubint és smaragdot,
azokkal kellett dutyiba zárni.

02.

Kutasi Horváth Katalin: Game over

Mentem, mentem, mendegéltem,
mígnem egy nagy rétre értem.
Kutakodva körbenéztem,
közben vígan fütyürésztem.
Felvertem a füvek csendjét,
a természet békés rendjét,
néhány pitypangot is téptem,
közben egy túrásba léptem,
ám vakondot mégsem láttam,
így hát magam megsajnáltam…
Hiába is nézelődtem,
legfeljebb csak képzelődtem!
Kerestem én gyíkot, vadat,
békát, kit sodor a patak,
de ilyesmit biz nem láttam,
pedig szemem nagyra tártam!
Pókot akartam, hogy szőjön,
ne csak bolondgomba nőjön,
levél alatt keresgéltem,
bogaraktól úgysem féltem,
de egy légy sem szállt most oda,
mérgelődtem, én, ostoba!
Megmozgattam minden követ,
hátha lesz ott élő szövet,
de arra még hangya sem járt,
az időm meg lassan lejárt,
benéztem a fák odvába,
minden harkálytanodába,
de biz madarat sem láttam,
s elég haragossá váltam.
Hova tűnt a szél zúgása?
vadgalambnak szép búgása?
Ekkor kapcsoltam hát végre,
hiába nézek az égre,
legfeljebb csak gép hasítja,
az embert meg elámítja:
virtuális térben vagyok,
kutatásommal felhagyok,
mindent egy program szimulál,
bennem bánatot stimulál,
nem gondolt rám a készítő,
de a gyorsaság szédítő,
ellenfeled nem bottal ver,
csak kiírja, hogy game over…

03.

Jószay Magdolna: Nem rajtam múlt…

Jó rég történt, az időben
nem volt mobiltelefon,
sőt, hát azt is elmondanám,
vezetékes sem nagyon.

Megismerkedtem egy sráccal,
megbeszéltük a talit,
ám amikor menni kellett,
tehettem én akármit…

Merthogy a busz jól kimaradt,
egyféle járt mifelénk,
félóra a következő,
kizárt, hogy odaérnék.

Elindultam így hát gyalog,
rizikós, hogy felérek,
láttam is, hogy ez erővel
akár hazatérhetek.

Szokásomtól eltérően
megpróbáltam stoppolni,
ámde aki végre felvett,
elment félre, tankolni.

Kiszálltam és próbálkoztam
bárki mást is megkérni,
egy biciklis úgy gondolta,
tud rajtam segíteni.

Mikor öt perc híja volt még
a megbeszélt talinak,
defektet kapott a járgány,
ez bizony nem mázlinap!

Utam további részénél
megpróbáltam rohanni,
amikor a cipőm sarka
elkezdett, biz’ lötyögni…

Ki is tört az pár lépésre,
így milyen már “fellépni”?
Úgy döntöttem, ennyi elég,
nincs már miről beszélni.

Minden követ megmozgattam,
igazán nem mondható,
lustaság vagy feledés volt
e szerencsétlen akció.

04.

Dobrosi Andrea: A gátfutó

    Heti háromszor volt edzése. Az utóbbi egy évben minden egyes alkalommal ugyanaz volt műsoron: versenyre készült. Kemény menet volt ez, de megszokta. Régebben még úgy gondolta, az edzője egy hajcsár, vagy legalább is egy szivacsnak nézi, amit nem csavartak ki eléggé; de aztán maga is rájött, mindig van benne egy kis nedvesség.

Hogy miért? Mert a mindennapokat élte, ahol ugyanolyan gátakat rakott elé az élet, mint a pályán. Az a nagybetűs is a versenyre készítette fel, ahol minden egyes akadály ledöntésével szárazabbra préselhette önmagát, lehetett szó az aktuális iskolai házi feladatról, egy osztálytárs gúnyos beszólásáról, vagy egy szülői “naénmegmondtam” reakcióról.

Mindezekből ugyanúgy tanult, mint azokból a bukásokból, amiket edzés közben, netán egy versenyen produkált. Maximalista lett, önmaga menedzsere. Így hasznosította nap mint nap a gátfutásba vetett energiát, és ezért minden követ megmozgatott. A siker érdekében bevállalta a kudarcokat. Valamit, valamiért.

   Le akarta győzni a fájdalmait, egyre világosabb lett a számára, hogy nem bukhat el, mert ahogy egy gát felborításával is időt veszít, úgy emésztik fel őt a megoldhatatlannak hitt akadályok. Elismerte a sikertelenséget, de nem volt hajlandó boldogtalanságnak aposztrofálni azt. Felállt, ahogy egy gátfutóhoz illik, és a célig meg sem állt.

    Célja meg mindig volt. Nem tűzte ki az Élet faliújságára, de mindig aszerint élt, cselekedett. Egyszerűen önmagára hallgatott. Legalább is ez volt az i-n a pont, hogy maga legyen, maga, aki tudja, hogy akadályokat gördít elé a lét, amit végső soron neki kell megoldania. Pont úgy, ahogy az edzésen, heti háromszor. Ott is ő dönti el, megfogadja-e az edzője tanácsát…

   Persze tisztában volt vele, ha valami másképp sikerült, mint ahogy megoldódhatott volna, de nem kezdett el töprengeni a miérten, mert önkéntelenül is tudta, tovább kell lépnie. Az akadályok már csak ilyenek. Észre sem vette, de idővel önmaga trénere lett.

    Fokozatosan szaggatta át azt a célszalagot, mind a versenyeken, mind képletesen. Erőfeszítései által egyre följebb és följebb került az elismerés ranglétráján, az edzője igazán elégedett lehetett vele, mert jól teljesített, ahogy akarta. Sikert sikerre halmozott.

    Mindemellett ezután sem róla szólt a Híradó, az megmaradt a bulvárnak és a szenzációnak. De nem is ez volt a lényeg.

    Már abbahagyta a versenyszerű sportot. Legalább is fizikálisan. Kiöregedett? Nem, nem érezte úgy. Lélekben most is ugyanaz a gátfutó maradt, aki hajdanán. Csak másféle versenyszellem inspirálta. Már nem az érmekért hajtott, egyszerűen azt akarta, nyugodtan állhasson a tükör elé, mikor számot vet önmagával.

    A legnagyobb elégedettséget számára az okozta, mikor gyermekét hisztizni látta. Nem egyszer, nem kétszer, de hányszor a szemére vetette, hogy „apa, te nem lehetsz beteg”, meg „nem túlórázhatsz, nekem edzésre kell menni” vagy „anya bezzeg tudja, melyik a kedvenc fehér zoknim, mindig azt teszi a táskámba.”

   Igen, exportálta az elszántságot.

Rájött, a fiának is szivacsnak kell lennie, mert az Élet kis Spongya Bobokat nevel, s az maga a legnagyobb gátfutás.

05.

Petres Katalin: Döbbenet és rettenet

Minden követ megmozgattam.

Visszahullottak a szívemre,

agyon nyomnak.

Mindkettőnk menthetetlen. 

06.

Varga Katalin: Nem adom fel

Nem adom még fel, mondta a csiga,tovább csúszva.
Randevúm lesz szép csiga lánnyal,fel hát az útra.
Ha hajnalban indulok,időben odaérek.
Minden követ megmozgatok,turbó sebességgel.

07.

Tátos Gyöngyi: „Minden követ megmozgat”         

Második éve, hogy a nagy tavaszi gimnáziumok közötti sport versenyek napjaiban a Ludovika sport pályáján hangos kiáltások, tapsok sora és buzdítások, sikolyok ereje töri meg a csendet.

Mikor minden sportversenyemet teljesítettem lazán elnyúlva feküdtem a pálya végén a kis puha pázsiton. Becsukott szemmel élveztem a napsütést, amikor a tornatanárnőm hangját hallottam magam fölött, miközben eltakarta a napot előlem.

–  Na, végre hogy megtaláltalak! Tűvé tettem érted mindent.

Hirtelen felültem és karomat a szeme elé tettem, hogy jobban lássam.

– Értem? Miért? Minden versenyt megcsináltam én kész vagyok.
– Az a helyzet, hogy még volna egy versenyed – mondta egy kissé bizonytalanul.
– Nekem?
– Neked fiam!
– De hát már semmilyen sport nincsen, amiben én tudnék indulni.
– Még van egy, az utolsó versenyszám a gátfutás. Az a probléma, hogy minden követ megmozgattunk, hogy még egy gátfutót találjunk. Fontos, mert a mi iskolánkban a negyedikes lány esélyes az éremre, de hiányzik egy tag a felállásból és akkor nem indítanak futamot, ha nem teljes a létszám. Arra gondoltam, hogy te beugorhatnál.
– Na neeee! Vilma néni ezt nem vállalom. A múltkor az úszás, ahol majdnem megfulladtam, most meg ez? Életemben nem futottam gátat.
–  Jaj, gyermekem! Jó futó vagy és magasugró neked meg sem kottyan egy kis ugrás. Nem kell elsőnek lenned. Sőt az összes gátat felrúghatod. Neked csak el kell indulnod és beérned. Az idő nem fontos.
– Tudom! Ez volt a múltkor is és ott volt a szégyenem, hogy egy utolsó balfékként másztam ki a medencéből prüszkölve, fuldokolva.
– Igen, de megnyertük? Ha te nem vagy akkor nincs érem.

Idegesen nézett a karórájára és kapkodta a fejét a hangosbemondó felé fülelt.

– Gyere légy szíves, ne kéresd magad. Ne hagyd cserben az iskolád.

Kelletlenül álltam fel.

– Nem azért mondom, de igazán nem volna más, aki igazán tud futni? Szerintem nagyon béna leszek. Elsősegély van? Mert szerintem el fogom törni a lábam – morogtam miközben együtt elsétáltunk a futópálya startjához, ahol már felállították a gátakat.

A tanárnő a vállamra tette a kezét és megpaskolta. Fiam, ha nem volnának utolsók, elsők sem lehetnének. Te sokkal többet tettél a múltkor is, mint bárki más.

– Szívesen kihagynám – húztam el a számat miközben megigazítottam a tornacipőmet.
– Hajrá, feliratlak. Mindent bele. Kapsz egy ötöst tornából, és egy dicséretet.

S már is futva ment a bizottsághoz a nevem bediktálni.

Na, felálltunk. Ráadásul a külső pályára osztottak. Valahogy soha sem szerettem kívül futni. Rám nézve nem volt olyan biztató a felállás. Jóval erősebb hosszabblábú izmos lányok voltak az ellenfeleim. Elhangzott a rajt. Nekilódultam, és jé, az első akadályt átugrottam, mint a szöcske, mint a vadnyúl támadtam meg a másodikat. Abba bele akadt a lábfejem és eldőlt. De az iramom meg volt. A harmadiknál olyan rosszul jött ki a lépésem, hogy úgy mentem neki a gátnak, mint a dúvad, aki falat akar törni. Na meg is lett az eredménye. Mind a két lábam beleakadt a dűlt gátba és én akkorát nyaltam a murván, hogy minden követ megmozgatva, mint mágnes vonzottam magamhoz az éles köveket. Mikor feltápászkodtam hullottak le rólam, mint a kutyáról a bolhák, mikor megrázza magát. Futottam tovább még nem éreztem úgy a fájdalmat a többi gát már nem érdekelt. Volt, amit kikerültem, volt amit, ugrottam, döntöttem. Szerintem esés közben megkergültem. Csak a cél józanított ki és Vilma néni, aki közben látva az esésem ugrasztotta a vöröskereszteseket, hogy nyissák ki a szobát és kiadta a parancsot, hogy csipeszt, benzint, gézt, tapaszt elő. Két térdem és végig a sípcsontom eleje a két alkarom tenyértől a könyékig és még a szép kerek állam is kapott a kőcsókból. Valahol a nyúzott bőrdarabjaim a pálya kövein élvezték a meleg napsütést. Én meg államtól a lábfejig tapaszosan sétáltam haza a nagy versenyről.

– Tudtam, tudtam, hogy nem fog sikerülni – sziszegtem mint egy megtermett mérges kígyó miközben a tanárnőm tisztította a sebeimet.
– Honnan veszed, hogy nem sikerült, Hiszem Tarjáni Éva megnyerte a futamot. Tátoskám minden sikerült köszönöm.

08.

Diana Soto: Tenni vagy nem tenni

Tenni.
Nem tenni.
Lenni.
Nem lenni.
Az élet benne kérdésekkel,
Sárkányok harcolnak vitézekkel.
Mert olyan könnyű feledni,
Mint a tengerek felett tovaevezni.
Hányan zengik egyként dalom
Esedezve bocsánatáért, mikor én is feladom?
Hiába mozgattunk meg minden követ,
Ha parazsunkat ellopták, s megölték a tüzet.
Beprogramoztak minket.
Beprogramozták szeretteinket.
Születésünkkor egybegyűjtöttek,
S belénk táplálták a parancsot,
Hogy gyűlölet.

09.

Diana Soto: Felejtés 

Újborba belehulló édesítő ének,
Mustból szálló angyal, gyermekremények.
Mikor nem tudtuk elfogadni a nemet,
Mikor csaholtunk, akár küzdő vérebek.
Hol van most ez a lobbanó szikra?
Hova tűnt, ki lelkünket szívéből kinyitja?
Elvesztünk a világban, elvesztünk a ködben,
Sírtunk bánatunkban, sírtunk az örömben.
Elfelejtettük, hogy gyermeki szívünk mit rejtett,
S lelkünk már harcolni is elfelejtett. 

10.

Ordas Andrea: Minden követ

Lassan úszott a föld felé a nap,
A vörösre festett felhők mögött,
Ám könnyeim árja el nem apadt,
Mint túlcsordult patak, a kövek között.

A csillagok fényeként fogtad a kezem,
A telihold fénye színezte arcomat,
Az éj lassan ellepte, lehunyta szemem,
Már csak belülről sejtettem hangodat.

Félelmem levegőért sikoltva zihált,
elhagyva testem, lassan véget ért e lét,
De meghallva hangod, látva szíved vígaszát
Véled minden követ megmozgat a remény.

Vörösen kúszott a hajnalpír,
Fülembe sugttogtad lágyan,
Szerelmed értem mindent kibír,
Csak maradjak örökre társad.

11.

Diana Soto: Fánk

A páradús reggelen csokoládégőzű kávémat szürcsölgettem. Elmerengtem a semmi párkányán, s képzeletben szárnyaimat nyújtóztattam a hűvös levegőben. Talán tovább képzelegtem volna, ha egy ismeretlen zaj be nem kopogott volna az engem a világtól elszakító ablakon.

Tőlem nem messze egy kisgyermek toporzékolt, talán egy fiúcska lehetett azokkal a hatalmas szemekkel, amik csak egy gyermeknek lehetnek. Amilyen elbűvölő volt, annál elviselhetetlenebbé vált a viselkedése, és sajnos elrondította.

–  Azt akarom! Azt akarom!
– Majd otthon kaphatsz.

A gőzölgő fánkok megbabonázták a gyermeki elmét, és követelték a hiszti gomolyfelhőit. Ez a vulkán innen nézve éppen kitörni látszott.

– Én most akarom!
– Nem!
– Most akarom! Akarom! Akarom!

Már nem csak hangoskodott, hanem egy törpe katonának tűnt, amely parancsok nélkül is toporzékolni kezdett a saját parancsnoka előtt.

– Azt mondtam, hogy nem!

Az anya végre kezébe vette a gyeplőt, és úgy tűnt, hogy átveszi az irányítást az elszabadult kocsi felett. Ám tévedtem. Mind tévedtünk, akik a színház ingyenes műsorát néztük. A kisember ugyanis levetette magát a földre, és egyre hangosabban hajtogatta a saját akaratát, azt a bizonyos fánkot.

­– Jól van! Csak hagyd abba!

Az anya elvörösödni látszott, óvatosan körülnézett. Látszott rajta, hogy zavarban van. Mikor kimondta a varázsszavakat, a szezám ajtaja kitárult, és a gyermeki száj elhallgatott. Az anyuka a pénztárhoz lépett és megvette a fánkot, mire a gyermek boldogan tápászkodott fel a földről, és cukormáztól ragadó boldog arccal ment anyjával tovább.

Már éppen korholni kezdtem volna magamban az anyát, amikor rájöttem egy nagy igazságra. Az őszinte gyermeki szív nem ismeri a nemet. Minden követ megmozgat, hogy elérje azt, amire tényleg vágyik, mégis mi kiöljük belőlük ezt a tüzet, ezt a küzdeni akarást. A végére nem marad műs, csak egy üres felnőtt. Egy felnőtt, aki nemhogy nem küzd az álmaiért, de egy egyszerű kérdést is fél feltenni.

Ennek a gondolatnak tudatában én is vettem egy fánkot, hátha abban bújt el valami kis lázító szellem, feltápászkodtam és elindultam a rettegett munkahelyem felé. Igen, ma megteszem. Ma kikérem a nekem járó szabadságot.

12.

Radmila Marković: Már régóta

Már rég óta figyelem,
le sem veszem róla
a szemem,  valahogy
minden mozdulata  ismerős,
mintha valahol már láttam volna,
mintha valahol együtt lettünk volna,
mintha minden mozdulata a
valóság lenne, valahol mélyen
megérintene…
Még mindég figyelem, csak figyelem
alacsony termetét, formás lábával,
éveket cipelő  lelkét, és halkan
amikor kimondja: ez sem az igazi, te
sem vagy semmire se jó, a hangja az,
amitől ráébred, kutat, keres,  de nem
tudja mit, mert önmagát figyeli,
önmagát figyeli, mozgathat
kavicsot, követ és hegyet,
önmagában kutassa a rejtett kincseket.