TE és ÉN 04.

TÉMA: MENEKÜLÉS

1, Kutasi Horváth Katalin: Remeteként

1.Dániel

Birtokos nemesi családból származom. Valahogy soha nem fértem meg jól a bőrömben, mindig is menekültem. Először anyámhoz apám elől. Apám és én talán túl egyformák voltunk: kemények, csökönyösek, szenvedélyesek, öntörvényűek. Meg kell adni, voltak neki dolgai! Sokáig erőtlennek tartott, nem küldött iskolába, csak mikor testileg megerősödtem. Ami igaz, az igaz, jól ismerte, olvasta a latin történetírókat, de a költészetet például kifejezetten léhaságnak tartotta. Mikor észrevette a latin klasszikusokhoz való vonzódásomat, velem együtt olvasgatta a prózaírókat, de a költőktől óvott. Attól tartott valószínűleg, hogy amúgy is heves képzeletemet a versek csak tovább fokozzák… És mit csináltam én? Természetesen megszereztem a tiltott szerzők munkáit, és éjjelente, lopva olvastam őket. Csak azért is!

Anyám mindig is villámhárító volt köztünk. Mikor meghalt, végképp elviselhetetlenné vált apámmal való kapcsolatom. Addig sem volt könnyű… Mikor túlkorosságom miatt nehezen tudtam alkalmazkodni az iskola rendjéhez, s gyakran ellentmondtam a szokásoknak, sokszor az óráimra sem mentem be, már elvárta volna, hogy helytálljak. Erre mit tettem? Megszöktem. 17 éves voltam. Katonáékhoz menekültem. Cseberből vederbe… Ott volt ám még rend! Persze már ki is találtad: innen is továbbálltam. Haza nem mehettem, féltem apám haragjától, így inkább nagybátyámnál húztam meg magam Niklán.

Mikor hosszú idő után hazakényszerültem Hetyére, megpróbáltam a lányokhoz menekülni. Ott volt Lolli, Lilli, Phyllis, Daphné, Dudi… Nemesi családok sarjai. Olyan mindegy, hogy ki mögött ki rejlik! Ideig-óráig menedéket jelentettek számomra. Nem vehettem el a lelkész lányát, mert rangon aluli lett volna apám szerint? Hát akkor elvettem a még gyereklány Zsuzsit, a másod-unokatestvéremet! Bevallom, menekülésemhez használtam: 23 évesen el kellett végre hagynom ambícióimat tilalmazó atyám házát.

Bár feleségem szorgos háziasszonynak, példás élettársnak mondható, semmiképp nem válhatott szellemi társammá! Igaz, én akartam meghagyni tudatlanságában… Nincs okom elítélni. Négy gyerekkel ajándékozott meg, ügyesen vezeti a birtok ügyeit távollétemben. Persze fogalma sincs arról, mi lakozik a lelkem mélyén. Nem véletlen, hogy sokáig próbáltam eltitkolni, hogy írok. Egyáltalán nem érti, mit firkálgatok, korhol érte eleget, arról nem is beszélve, hogy mindig szid: nem szereti, ha a gyertyát pazarlom, miközben írok. Műveletlen, azt sem tudja, hogy a latint meg a németet eszik-e vagy isszák… De általa Sömjénben új életet kezdhettem, majd itt, Niklán végleg révbe érhettem.

Igaz, magányos vagyok mellette, ezért még inkább az elmélkedésbe menekülök. (Talán unokatestvérünk, Judit oldalán minden másképp alakult volna! Ám ő túl későn született…) De jó ez így. Hisz amúgy is csöndre vágyom. Legszívesebben teljesen kizárnám a világot, hogy megnyugodhassak. Csak épp lelkem alkalmatlan, nyughatatlan, túlságosan indulatos ehhez. A múlt kísért. Meg aztán hiába lelkesített fel Kazinczy, utána csúnyán kiszolgáltatott Kölcsey kritikájának… Azóta is a védekezés és a gyűlölet vezérel…

2. Zsuzsanna

Mikor elvett Dani, mindössze 16 éves voltam. Ráadásul Kazinczynak kettővel kevesebbet mondott, hogy az még inkább megbotránkozzon. Hogy még inkább kijöjjön az ellentét az ő kis művelt Sophie-ja és köztem… Tehetek én arról, hogy a gyereklányokkal más volt mifelénk a cél? Hogy csak a fiúkat taníttatták? Nem lehetett válogatni a szerepekben! Amire szükségem lehetett feleségként, azt mindent megtanultam. Jó anya vagyok. Háztartásom vezetésébe nem köthet bele senki a legnagyobb rosszindulattal sem!

Még igazán ráértem volna egy kicsit férjhez menni. Kinek volt olyan sürgős? Vagy a hozományom volt oly csábító? Amúgy meg jó fejem van, könnyen tanulok! Ha az a gond, hogy nem vagyok eléggé kifinomult szellem, érzékeny lélek, akkor csak neki kellett volna állni tanítgatni, formálgatni, bevonni a világ dolgainak a megvitatásába, könyveket adni a kezembe útmutatásokkal, beszélgetni az olvasmányélményekről… Megalapozni a feltételeket, még mielőtt sorban jöttek volna a gyerekek! De úgy látszik, Daninak az volt a célja, vagy az érdeke, hogy analfabéta háziasszonynak tartson meg…

Valószínű, hogy unokatestvérünk, Judit méltóbb társa lett volna a férjemnek, mert őt szülei gondos nevelésben részesítették annak ellenére, hogy lánynak született. (Majdnem húsz évvel később, mint férjuram.) Egyébként ő is firkálgatott valamiféle költeményeket, még valami Helikon-ünnepélyre is meghívták, de ahogy férjhez ment, őt is beszippantotta a háztartás és a gyereknevelés gondja, neki is született négy gyereke, aztán második házasságából még kettő…

Na, mindegy! Nincs miért haragudni! Nyilván voltak elegen, akiknek férjem csapta a szelet előttem. Judit egészen apró gyerek volt, mikor Danihoz hozzámentem. Odaadtam fiatalságomat egy embernek, aki sokszor mogorva, eléggé magának való, társaságkerülő, elzárkózó figura, aki meggondolatlanul pocsékolta mindig is a gyertyát, miközben verseire elpazarolta azt a rengeteg papírt… Aki remeteként elvonul a világ elől, aki csökönyös, és bizony felettébb öntörvényű. Temperamentumos, aztán meg mégis milyen érzékeny! Mennyi idő telt már el, aztán mégsem képes megemészteni, ami Kölcseyék által érte! Ugye, megmondtam, hogy kár egy gondolatot is az úgynevezett irodalomra pazarolni…

Tőlem aztán elmenekülhet Dani a maga kis világába, van itt elég feladat, mindig találok valami tennivalót, igazán nem unatkozom. Nyilván van nála jóval nehezebb természetű ember is. Nem panaszkodom!

2, Varga Katalin: Cikizés

Zsebike

Ez egy virtuális világ , nyugtatom magam. Nickek mögött emberek vannak.De olyan jól el lehet így bújni . Írni meg mindent lehet.
Néha úgy érzem, mit nekem a chates szobában eltöltött , tizen valahány év, abbahagyom. Nem megyek be többé.
Van egy szoba alapító. Zavaros körülötte minden. Ő valóban chat- függő. Legyenek csak minél többen. Engem imádjon mmindenki.
Mintha ott sem lennék, Figyelem, miket írnak. Aztán beszólok. Ezt gondolja Zsuzsa, alias nyuszkóka.
Mennek a csöpögős, puszik, szívecskék.
Azért elviselem őt is, de főleg a többi szoba-lakót. Társaságban vagyok legalább.
Igaz, visszahallottam, hogy nyuszkóka féltékeny rám- Nem hiszi el, hogy mozgássérült vagyok.Szerinte csak elhagyom magam.
Operatőrként ott kell lenni a szobában. De az embernek van magánélete is.
Nem lehetek ott minden percben. De jön a szokásos szöveg. Mert nem figyelek.
Elegem van. Ha reklamálok, az persze nem tetszik. Csak a cikizés megy. Ha gond van a géppel, én nyomkodok össze,vissza. Neki informatikus végzettsége van. Segíthetne nekem. De egyszerűbb beszólni, megsérteni.
Múltkor már mondtam, vagyis írtam. Nem jövök többet.Van nekem saját szobám is.

Nyuszkóka
Ez az én szobám. Igaz két nickkel is bent vagyok, de ezt csak páran tudják. Szinte éjjel nappal itt lennék a szobában, ha tehetném. Igen is, helyettesítsenek az” Opok” Kutya kötelességük ott lenni.
Nem úgy mint zsebike. Bár bejön minden délután, de elmászkál. Enni,. barátnő jön, kutyát sétáltat.Na meg a Facebook.
Régóta hív. De én csak ígérgetek. Olyan naív, el is hiszi. Elég egy szívecske. Egy kis hamis hízelgés.
De őt aztán ne szívecskézze egyik hódolóm se . Hozzá aztán egy pasi se menjen.
Egy mozgássérülthöz ?
Mit kínlódik a gépével is. Szerencsétlen.
Mégis népszerű. Igaz, ha sokat cikizem, beszól. De itt van. Kellenek az állandó operátorok.
Talán nem kellene folyton szekálni ,? Mert azért erős nő. Jól boldogul egyedül is.
De akkor is. Hogy jön ő ahhoz, hogy azt írja :Nem jövök többet. Van saját szobám  is.
Ezt nem hagyhatom .

3, Győri Nagy Attila: Menekülés a Paradicsomból

 Miután Éva beleharapott a tiltott gyümölcsbe, Isten haragja azonnal lecsapott: -Megszegtétek egyetlen parancsomat, kiűzetlek titeket az édenből!
Hirtelen megremegett alattuk a föld, sötét felhők gyülekeztek és villámok tucatjai csaptak le melléjük. Menekülésre kényszerültek, minél messzebbre. Órák óta szaladtak, alig kaptak már levegőt, mire lecsendesedett körülöttük a világ. Ekkor tudtak először körbenézni. A táj kietlen volt, itt-ott egy bokor, magányos fák, állat sehol. Lépteik lelassultak, szinte már vonszolták lábaikat, mikor megpillantottak egy férfit, aki őket figyelte.

Ádám

“Az ott csak nem egy férfi, mint én? Erről nem volt szó, hiszem Isten azt mondta, én vagyok az egyetlen. Hogyan került ez ide? Hol van az a sok jó, amit a kígyó ígért? Én csak egy kis változatosságra, izgalomra vágytam. Azt sziszegte, nem bánom meg, életem legjobb döntése lesz otthagyni a paradicsomot. Itt fázom, már éhes is vagyok. Fájnak a lábaim és annyira sivár itt minden. Ki ez a férfi? Észrevett vajon minket? Mit csináljak? Éva vajon észrevette? Ezentúl ő is parancsolni fog neki? Mi lesz, ha ő mellé áll? Az kizárt, mégiscsak belőlem teremtődött. Gyorsan elkanyarodok vele, hátha nem látta meg. “

Éva

“Az ott csak nem egy férfi, mint Ádám? Hát mégiscsak igaza volt a kígyónak, sok új és izgalmas dolog vár itt ránk. Érdemes volt hallgatnom rá és az alma is finom volt. Miért tiltotta tőlünk Isten? Most már két férfi lesz velem vagy választanom kell közülük? lehet, megtartom mindkettőt, úgy mégis csak változatosabb lesz és Ádám se fog annyira parancsolgatni. Sok ilyen kellemes dolog vár még itt ránk? Nagyon izgatott lettem. Miért nem ettem előbb abból a gyümölcsből? Ki gondolta volna,hogy ilyen jó dolgok vannak a paradicsomon kívül. Ádám vajon észrevette? Ő mit szól hozzá? Lehet, van itt nő is. Ha férfi van, nőnek is kell lennie. Most miért ráncigálja a kezem? Rossz irányba vezet!”

4, Dél Tamás: Szavannán

Impala

Fogjam menekülőre?
De miért is félnék tőle?
Miért pont engem választott ki
a dőre?
Talán szükségem van
adrenalinszint növelőre?
Hogy meglegyen
a reggeli torna mára;
újabb világcsúcsot
verjek rá a 100-ra!
Hogy az impala,
imponáljon;
s az izmaiban
feszülő erőre dobbantva
szinte szálljon.

Gepárd

Régen cikáztam,
mint a villám.
De most a kölykök
a tejjel
az erőmet is elszívják.
Mikor még oly biztos volt
a vágta,
hogy időmérő futást tartottam
az impalákra.
De mára?
Én rohanok utánuk
inam szakadtába.
Én futok versenyt
most a halállal;
hogy fiaimat
jutalmazzák meg,
posztumusz díj
átadással.

5, Szabó Eszter Helka: Amikor minden új

Juli

   Ennél már nem lehet lejjebb, gondolta Juli, amikor a jobb oldalára fordult a kórházi vaságyon. Óvatosan, nehogy eltörje a hőmérőt, mint a múltkor tévézés közben, amikor azt az idétlen sorozatot nézték. Legalább röhögtek a sztorin, aztán meg őrajta a szobatársai. Pokolian unja már ezt a kivizsgálást, lassan egy hónapja, hogy bent van magas lázzal, de csak gyűlnek a negatív leletek halomba. Mégis igaza lehet Áronnak. A fiatal, jóképű srác egy hete jött ebbe a kórházba gyakorlatra, ez az utolsó éve az orvosin. Tegnap azt magyarázta neki, hogy tuti, idegi alapon van ez ez egész magas láz. Áron azt mondta, hagyja ott ezt a kórházat, keressen valami könnyű, fizikai munkát, aztán majd meglátja, olyan gyorsan elmúlik ez az egész, amilyen hirtelen jött. Minden itt töltött nap csak menekülés.

   Juli érezte, hogy lehet valami abban, amit Áron mondott, elvégre szakított Istvánnal, az is megviselte, de talán még annál is jobban, hogy a tanév végén behívatta az igazgató, majd közölte vele, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését. Juli imádta az osztályát, teljes erőbedobással dolgozott, ráadásul a kolléganőktől is azt hallotta vissza, hogy jó pedagógusnak tartják. Világéletében tanítani szeretett volna. Igaz, ez a falusi iskola volt a legelső munkahelye, mégsem gondolta volna, hogy három év, majd mindennek vége.

   Nem elmélkedhetett sokáig, mert már jött is a nővér a hőmérőért. Utálta ezt a pléhpofájú, kontyos nőt. Talán harmincas lehetett. Úgy mozgott a kórteremben, mint egy robot. Juli semmi emberi vonást nem látott rajta. Vajon hol lehet rajta a kapcsológomb?

– Holnap főorvosi nagyvizit lesz – mondta a pléhpofájú. Úgy hangzott, mint egy megálló bemondása a villamoson. Juli összeszedte magát, aztán kisétált a kórház parkjába. Saját magán is csodálkozott, hogy még sosem volt a parkban. Bezzeg a szobatársa, a 80 éves Gizi néni még gyalogtúrára is elment! Igaz, kificamodott a bokája, jól lecseszték az orvosok, de akkor is nagy dolog egy öregasszonytól. Ő meg folyton holtfáradtnak érzi magát.

   A kórházban összefolynak a napok. Julinak gőze sem volt, milyen nap lehet, de a nagyviziten bejelentette, hogy végleg hazamegy.

– Alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy a saját felelősségére – mondta a főorvos, majd hozzátette – Megbánja maga még ezt, majd meglátja! Valamilyen gyulladás lehet a szervezetében, azért lázas. Kórházunk lelkiismeretesen kivizsgálta volna Önt, ha Ön ezt megengedte volna. Legyen úgy, ahogy Ön óhajtja, de figyelmeztetem, hogy nagyon rosszul döntött! – mondta a főorvos, azzal kisietett a kórteremből. Gizi néni ágya üres volt, tegnap hazament, a másik szobatárs, Manyika viszont rosszallóan méregette. Törődik is ő vele! Még ma hazautazik a szüleihez, hiába laknak száz kilométerre ettől az átkozott kórháztól!

   Gyorsan összepakolt, majd a degeszre tömött sporttáskájával betanyázott a nővérszobába. Hol ezt, hol azt hozott be a nővére meg a szülei. Egyszer a barátnője is meglátogatta. Ő legalább bonbont hozott, az el is fogyott még aznap. Csak lenne már készen az a nyilatkozat! Maga sem hitte volna, milyen jó érzés aláírni. Árontól illett volna elbúcsúznia, de biztos dolga akadt valahol a fiúnak. Ő ugyan nem keresgéli! A folyosón összeakadt Vicával, aki elpletykálta, hogy Áron még mindig nem tudja eldönteni, merje-e otthagyni Pestet a salgótarjáni háziorvosi praxisért, vagy inkább pályázza meg a sebészetet a Jahn Ferenc Kórházban? Lett volna még a János Kórházban is üres hely, de Áron szerint oda protekcióval tesznek be valakit. Na, szóval az a fiú is keresi az állást, legalább nem ő lesz az egyedüli álláskereső!

   Mobilon odaszólt a szüleinek, hogy minden rendben, hazaengedték. Majd bolond lesz bevallani az igazat, meg különben is, csak idegeskednének miatta. Az anyja a legapróbb dolgokon is felhúzza magát. Hogy lehet így élni? Az apja jobb természetű. Ritkán hozzák ki a sodrából. A bátyja sem alapított még családot, de bizonyára örül majd a testvérének. Közlöny is kerül a faluházban, majd pályázgatni fog. A főiskolás évfolyamtársainak feltétlenül szól, hátha tudnak valamilyen üresedésről. Naná, hogy nem takarít, ahogy az az agyament Áron elképzelte! Tanítani fog továbbra is.

Áron

   A fiú végre benyitott a legutolsó kórterembe is. Lassan már egy hónapja van itt gyakorlaton, mégis úgy érzi, van ebben a kórházban valami bizarr. Mintha túl kevés lenne az „igazi beteg”. A többség talán azért van itt, mert menekül valaki vagy valami elől, mint ez a Juli is, akivel most fog újra találkozni. Elhatározta, hogy végre megmondja neki a tutit: szedje össze magát, ne képzeljen be magának mindenféle nyavalyát, amit ki kell vizsgáltatni, mert valójában csak annyi baja van, hogy lezárult az életében egy szakasz, ami után el kellene kezdeni valami újat, valami mást.

   Miért nyavalyog ez a lány, hogy kirúgták az iskolából? Na és? Talán nincs másik iskola? Nincs másféle munka? Hiszen még csak huszonhat éves, előtte az élet! Na, őelőtte is ott van, ez az utolsó gyakorlata. Nem merte a múltkor elmondani Julinak, hogy ő is betegségtüneteket produkált, annyira félt elsős orvostanhallgatóként a vizsgáitól. A szülei nem orvosok, nem tudtak neki segíteni. Pechjére az a salgótarjáni gimnázium sem volt a Fazekashoz vagy a Fasorihoz mérhető, ahonnan a társai jöttek. Sok volt a hátránya, nem bírta. A veséje majdnem leállt. Járta a kórházakat, egyiket a másik után. Olyan orvossal is találkozott, aki azt mondta rá, hogy rákos.

   A barátjának, Csabának köszönhet mindent. Ő öntött lelket belé. István prof. magyarázatait is csak úgy értette meg, ha együtt olvasták el Csaba jegyzeteit, aztán közösen próbálták értelmezni. Jegyzetelni is Csaba tanította meg. Áron elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy vitte a diktafont, felvette a prof. előadásait, aztán otthon leírta. A tanulás csak utána következett. Csaba nélkül nem tudta volna magát a négyesek közé felküzdeni, arról meg álmodni sem mert volna, hogy ebbe az elitnek számító kórházba jöhet majd gyakorolni. Csaba nélkül talán már az első évben elmenekült volna az egyetemről. Kellett ez a jó barát, de úgy érezte, legalább annyira fontos volt az ő kitartása, akaratereje is. Leküzdötte azt a nyavalyás vesebetegséget, amiről felnőttként már tudja, hogy a stressz okozta.

   Fellélegzett, mikor végre kijött ebből a kórteremből. Úgy érezte, Juli odafigyelt arra, amit mondott neki. Talán vette a lapot. Most úgy érezte, fennhéjázónak, nagyképűnek tartja majd a lány amiatt, hogy őszintén megmondta neki: semmi keresnivalója ebben a kórházban! Neki sincs, mert letelik a gyakorlati idő. Hogyan tovább? A szíve mélyén a János Kórházba pályázna, de mindig is félt a protekciósoktól, a törtetőktől. márpedig ott olyanok lesznek! Legyen inkább háziorvos? Az sem könnyű, mert magára lesz utalva: ott aztán senki sem segít! Sokkal nagyobb rizikó, mint egy kórházban. Áron nem szerette a magányt, márpedig egy háziorvos csak magára számíthat. Menekülnék az egyedülléttől? – tette fel magának a kérdést. Talán igen. Ha viszont így van, akkor talán a sebészet lesz a legjobb választás a Jahn Ferenc Kórházban.

   Mindig szerette a sebészetet, mert ott azonnal látszik a gyógyítás eredménye. Belegondolt abba, mennyivel nehezebb dolga van egy belgyógyásznak, akinek olyan bonyolult esetekkel kell szembenéznie, mint a Juli stressz okozta betegsége. Na, ő inkább menekül az ilyen esetektől, mert nagyon nehéz elkülöníteni ezeket a kórképeket. Megvan! Elsőként a Jahn Ferenc Kórház sebészetével próbálkozik. Háziorvosból egyre nagyobb hiány lesz, ott majd később is akadhat állás, ha ez nem jönne össze.

6, Szabó Eszter Helka: Évára ráfogták a revolvert

Éva

   Aznap fél tízkor mentem haza a moziból. Egész jó volt Peter Greenaway Számokba fojtva című filmje. Még mindig az a három, különböző életkorú nő kavarog a fejemben. Kinyírták a férjüket: ki ezért, ki azért. Miért tolong az a sok ember az aluljáróban mind a bal oldali lépcső felé? Mi ez a tömeg itt ilyenkor? A buszom az út jobb oldaláról indul a Ferenciek terén, nekem ebbe az irányba kell mennem. Miért nem jön erre senki?

   Most látom, hogy a lépcsősor tetején egy kövérkés, szemüveges fiatalember áll … Jézusom, egy revolver van a kezében! Nem fordulhatok vissza, mert akkor azt hiszi, gyáva vagyok. Rögtön a hátamba lő. Ez lenne életem utolsó pár perce? Úristen, micsoda rövid volt! Nem nézhetek a szemébe, az nagyon fontos. Az ilyen őrültek mindenre képesek. Miket kiabál ez? Hogy kinyírlak benneteket? Jé, a lépcső alján ott egy fiatal pár! Akkor nem kell félnem, mehetek tovább, azt a kettőt akarja kinyírni. De mi lesz, ha mégis engem talál el a golyó?

   Felmentem a lépcsőn, a lehető legtávolabb húzódva a kövér revolverestől. Az is megfordult a fejemben, hogy csak „revolvernek látszó tárgy”. Apropó, miért nem láttam egy szál rendőrt sem? Olyan fáradtságot éreztem a lábamban, sőt, az egész testemben, amilyet még soha. Beestem a legelső nyilvános telefonfülkébe, mert hiába kotorásztam a táskámban a mobilom után, nem találtam. Biztosan ez is az idegtől van. Padot, virágtartót, korlátot vagy akármit, ahová leülhetnék, bezzeg nem látok sehol! A fülke legalább erre is jó lesz. A készülék alatt van egy keskeny deszka. Felhívom a rendőrséget, muszáj.

   Bemutatkozom a telefonban, megadom a rendőrnek a helyszínt, a személyleírást. Erre csak ezt a választ kapom:

– Fekete Norbert törzsőrmester vagyok. Tudunk róla – majd letette a telefont. Pánikszerűen rohantam ki a fülkéből, mielőtt a rendőrség tényleg megjelent volna. Felszálltam a gyorsjáratra. A buszban azon agyaltam, hogy ha tényleg „tudtak róla”, miért nem láttam a helyszínen egyetlen rendőrt sem? Miért nem arra rohantam én is, mint a tömeg? Miért menekülök éppen az egyenruhások elől, amikor ők éppen azért vannak, hogy engem a revolverestől megvédjenek? Mi lett volna, ha meghalok?

Norbert

   Elegem van már a mai napból! Szeretem a munkámat, de ez már mégis sok! Már vagy két órája hazamehettem volna, de szólt a főtörzs, hogy az a kábszeres banda már megint ott balhézik a Ferenciek terén, ezért tovább itt kell maradnunk. Ati már kiment Lackóval, hát őket sem irigylem. Keríteniük kell egy rakás tanút. Ha haláleset lesz, helyszínelnek. Azt mondta a főtörzs, én maradjak itt a telefonnál, vegyem a híreket, dolgozzam fel az infókat. Milyen jó lenne most Verával, a barátnőmmel lenni! Még szerencse, hogy elég jól tűri a csaj a túlóráimat, csak az a kérdés, hogy meddig?

   Az a kövér, szemüveges pasas, bizonyos Z. Olivér balhézik ott, már volt előzetesben, de elengedték. A barátai is jófélék, egy szerelmespár, H. Nikolett és P. Levente. Olivér adja el nekik a drogot, bizonyára tartozhatnak a lóvéval, amit most revolveres fenyegetéssel próbál behajtani. Bár az is lehet, hogy csak játékpisztoly van nála. Ez is éppen elég, hogy a nép beszarjon. Azt se tudják, merre meneküljenek. Mi legalább sejtjük, hogy Z. Olivér, mert egy férfi már adott róla egy ritka jó személyleírást. Ati szerintem túl gyáva hozzá, hogy behozza az őrsre. Mindenesetre kiment.

   Unom már ezeket a betelefonálásokat. Most ez a D. Éva telefonált, hát röviden elintéztem. Nem is értem, miért adott olyan pontos személyleírást. A nép menekül, mint a birka, se balra, se jobbra nem néz. Gondolom, már javában áll a bál. Nem mertem ettől az Évától tovább kérdezni, mert ha be kell idéznem, akkor az életben nem jutok haza! A hangja is olyan erőteljes volt. Nem az a beszari tanú, az biztos! Félek, hogy rossz véleménye lesz miattam a rendőrségről, de Ati és Lackó tényleg kiment. Lehet, hogy Éva nem látta a rendőröket. Talán nagy csetepaté lehetett? Amikor lecsaptam azt a telefont, magam sem tudtam, hogy Évától félek-e jobban mint „túl okos” tanútól vagy a főtörzstől. Ha nem teljesítik Atiék az elfogatást, üvöltözni fog velünk, mint az állat. Mi van, ha Atiék megsebesülnek? El tudnak egyáltalán menekülni? Mégis, hogy került az az Éva ilyen hamar a gyorsjárat előtti telefonfülkébe?

7, Holéczi Zsuza: Amerika messze van!

A feleség:

Lilianna valamilyen zajra ébredt. Nem tudta hirtelen, honnan jött a zaj, de mintha ajtó csapódást hallott volna. A hálóból kilépve bepillantott férje dolgozószobájába, és látta, hogy nincs a szobában, ahol az utóbbi hónapokban aludt, ha itthon volt. A földszint felé indult, de előtte még megnézte a fiúkat: mind a három békésen aludt – tehát ők nem okozhatták a zajt. A nappaliba érve felkapcsolta a villanyt, és szétnézett. Szinte azonnal észrevette az ebédlőasztalon a kocsi kulcs mellett azt a fehér cédulát, melynek tetején egy karikagyűrű feküdt. A cédulán csak ennyi ált: „Elhagylak”. Hát megtette! – hasított belé a fájdalmas felismerés. Gyorsan a bejárati ajtóhoz rohant – hátha az csapódott be az imént, és még meglátja a férjét – de az utcán nem volt senki.

Lelki szemei előtt megjelent az előző esti veszekedés képe, amikor ő a vita hevében  a dolgozószoba ajtajához lépett, és az  mondta: „na jó észszakát!”- és bevágta az ajtót maga mögött. Szeméből hullani kezdtek a könnyek, és hangosan ezt mondta:

-Nem gondoltam, hogy ezek lesznek hozzád az utolsó szavaim!

Most csak állt tehetetlenül és kétségbeesetten, kezében a cédulát szorongatva, aztán lerogyott az emeletre vezető lépcső legalsó fokára. Próbálta összeszedni a gondolatait, végiggondolni az utóbbi hónapok minden eseményét. Hiszen azt, hogy a férje Amerikába készül dolgozni már több mint két hónapja tudta – igaz akkor is csak úgy derült ki, hogy segítségét kért tőle egy nemzetköri utaláshoz – de arról volt szó, hogy csak az ikrek tízedik születésnapja után utazik el – vagyis kb. három hét múlva. Szörnyű lelkiismeret furdalást érzett, hiszen most már biztos volt benne, hogy ő üldözte el a tegnap esti veszekedéssel.

Zajt hallott az emeletről: a kicsi volt az, aki látva édesanyja könnyeit, maga is sírni kezdett. Lilianna kitárta felé a karját, és a kisfiú rohant le a lépcsőn, az ölébe helyezkedett, és kis kezeivel a mellét kereste, majd szopni kezdett. Ez a közelség mindkettőjüket megnyugtatta, az asszony letörölte a könnyeit, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mi tegyen? Kora reggel volt, az anyját nem akarta hívni – neki éppen külföldi vendégei voltak, jobb ha nem zavarja – így arra gondolt, fölkelti az ikreket és átmegy a gyerekekkel az anyósához. Titokban még abban reménykedett, hátha Bálint csak fogta a bőröndjét –amely már hetek óta összekészítve állt az ajtó mögött – és átment éjszakára az anyjához.

Lili még magának is nehezen vallotta be, de anyósával jobban meg merte osztani a gondjait, mint az anyjával. Hiába volt negyven éves, és háromgyerekes családanya, még mindig tartott az anyja szigorától. „Engem úthengerrel nevelt az anyám” mondta néha, de közben hagyta, hogy beleavatkozzon az ő életükbe is: először csak „besegített” az ikrek nevelésében, aztán szép lassan átvette az uralmat. Főleg, amikor megszületett a kicsi, és Lili azzal volt elfoglalva, hogy őt ellássa – ekkor jelentette ki az anyja, hogy majd ő elintézi az elit iskolát a fiúknak, meg a különórákat, amikre el is hordta őket, de utána késő estig velük maradt, és matekozott, meg nyelvet tanult, hiába kérlelték, hogy fáradtak vagy éhesek. Lilianna eleinte örült, hogy leveszi a terhet az anyja a válláról – és mindig megvédte, ha Bálint berzenkedett, hogy túl sokat van velük a mama, és nem hagyja őket a maguk módján élni. Nem érezte, hogy az anyja tulajdonképpen nem hagyja őt felnőni, és irányítani akarja az életüket. Folyton duruzsolt, hogy Bálint kereshetne többet, és hogy miért nem megy vidékre vagy külföldre, mint a többi férfi a több pénz után. Pedig ekkor már volt szép lakásuk, sőt a gyerekek nevére is vettek 1-1 garzont Pécsett, hogy majd az egyetemi évek alatt legyen hol lakniuk. Dolgoztak ők mind a ketten – még ő is vállalat korrepetálást a gyes alatt – gyűlt is a vagyon szépen, lett két autójuk meg szép lakásuk, csak éppen a szeretet, az veszett el útközben.

Most, ahogy ott ült a lépcsőn kezében az alvó kisgyerekkel, és végiggondolta, hogy mikor is voltak ők utoljára Bálinttal ketten együtt valahol, rá kellett jönnie, hogy több mint tíz éve már annak, hogy egymással tudtak törődni.  Hiszen amióta összekerültek, hol a lakásra gyűjtöttek, hol a kocsira, azután meg orvosokra, amikor nem tudott teherbe esni. És amikor végre megszülettek az ikrek? Onnantól mindig volt fontosabb dolga, mint Bálint lelkének az ápolása. Hiába, őt így nevelte az anyja: szeretetlenségben, szigorú szabályok között, neki csak ez a minta jutott. Az anyja nem sokkal az ő születése után elvált a férjétől, és onnantól neki jóformán látni sem volt szabad az apukáját. Már tudta, hogy amikor Bálint vita hevében azt kiabálta: „elmegyek Amerikába, mert nektek úgysem tudok eleget keresni”az anyjára meg rá gondolt, és valószínűleg igaza volt. Most – mintha csak itt lenne a közelében, beszélni kezdett a férjéhez:

-Nem akartam, hogy elmenj, mért nem próbáltál meg Te is változni? Ha otthagytad volna a pesti állást, itthon kerestél volna munkahelyet, és itt lettél volna velünk reggel – este, mint minden más apuka, akkor megmondhattuk volna anyunak, hogy majd mi ellátjuk a gyerekeket, nem kell folyton besegítenie. De Te sem mondtad, hogy ez nem jó így, hagytad, hogy közénk álljon, nem harcoltál értem, a családodért, inkább elmenekültél. Mi lesz velünk nélküled?

Könnyeivel küszködve felállt a lépcsőről és kezében az alvó kisfiúval felballagott az emeletre, és lefektette. Próbálta tárcsáznia férje mobilját, de az ki volt kapcsolva. Ezután – hirtelen ötlettel – tárcsázta a repülőtér számát, és megpróbált érdeklődni, hogy az október 20-i New Yorki 12:30-as járatról történt-e átfoglalás Kis Bálint néven tegnap este óta. Az információs előbb elzárkózott a tájékoztatástól, de kérlelni kezdte, hogy ő három gyermekkel maradt itthon, és tudnia kell, elutazott-e a férje, így végül megtudta, hogy Bálint már a lisszaboni gépen ül, amelynek tíz óra körül lesz csatlakozása New Yorkba.

Lassan letette a telefont és csak ennyit mondott: „Végleg elveszítettelek”.

A férj:

Bálint elhelyezkedett a repülőn, hátradől és lehunyta a szemét. Maga sem akarta elhinni, hogy itt van, hogy elindult, hogy búcsú nélkül elmenekült otthonról – de a gép motorjai felzúgtak, és ő már tudta, visszafordíthatatlanul elindult az új élete felé. A feleségére gondolt, és a fiaira, meg az özvegy édesanyjára, aki majd kétségbeesik, ha megtudja, hogy még a hagyatéki tárgyalást sem várta meg, és erős lelkiismeret furdalást érzett.

„Istenem, hogy tehettem ilyet?” – gondolta magában. Azután Liliannára gondolt, aki az este azt vágta, hogy „ha elmégy, isten látja lelkemet, elperelem tőled még a gyerekeke láthatását is”, és elborzadt a gondolattól hová jutott az ő házasságuk? Szegény apjának volt igaza, aki megismerve Lili anyját, és megtudva hogy már a nagymama is egyedül nevelte föl a két lányt, és az anyósa is, meg annak a húga is egyedülálló, arra figyelmeztette: „meglátod, ezeknek csak a pénzed kell, majd ha meglesz mindenetek, le is út, fel is út!” Akkor persze haragudott az apjára, hogy miért akarja őt lebeszélni erről a kapcsolatról – és a végén neki lett igaza.

Nem, nem ezt akartam! Én hajtottam, ahogy tudtam, a mérnöki iroda mellett esténként még otthon is terveztem, kivitelezést vállaltam, mentem a pénz után – mindig volt egy új igény: a második autó, a pénzes orvosok, a fizetős suli a fiúknak – de mit kaptam érte? Ha hazaértem főzhettem magamnak, ha főtt ételt akartam: az anyósom az emeleten a fiúkat gyötörte, a feleségem korrepetált és közbe ringatta a picit, és ha szerettem volna leülni egy közös vacsorához, hogy egy kicsit beszélgessünk, az volt a válasz „a fiúk már ettek, én meg fogyózok, hagyjál”! Nyaralás? Csak a legolcsóbb helyen, mert kell a pénz, és egyébként is:” jó az a kemping, hagy tanulják meg a fiúk, hogy ilyen is van”. És folyton a különórák meg a hétvégi programok a gyerekeknek! Magunkba sose lehettünk: vagy zsúrra mentek vagy zsúr volt nálunk, vagy anyósom parancsára „vigyük az 5 éves gyerekeket a szent koronát nézni, mert most ingyen van”. Mint egy versenyistálló! Az én kisfiaimnak nincs is gyerekkoruk.

Eleinte úgy gondoltam, ha majd eleget keresek és mindenünk meglesz, mi is úgy fogunk élni mit más normális családok: együtt hozzuk – visszük a gyerekeket az iskolába, vagy ha akar, Lilike otthon maradhat a három gyerekkel, de ő erről hallani sem akart. Azt is megfizettem volna, ha bejárónő vagy bébiszitter járt volna hozzánk – de nem, „az én otthonomba senki idegen nem takarít meg kutakodik” … igen, az „ő” otthonába! Hát most már az lett, csak a te otthonod kedvesem. De én nem ezt akartam. Nem akartam elmenekülni, de nem lehetett ebből az ördögi körből kikerülni: a fővárosban jobban fizettek, de onnan szerte az országba vállaltunk munkát, és én nem tudtam naponta hazajárni. Igy aztán hogy mondhattam volna, hogy anyósom hagyjon békén bennünket, hiszen „csak segít, hogy bírnám nélküle a három gyerekkel?”, én meg ráhagytam, és gürcöltem meg ingáztam tovább. De most vége! Ha sikerül Amerikába jól beilleszkednem, talán keresek annyit, hogy itt is lesz lakásom, megteremtek mindent és eljöhetnek ide utánam… mert az nem lehet Lilikém, hogy végleg elveszítselek benneteket – gondolta még, majd a kimerültségtől elaludt, és álmában a fiúkkal játszott: valahol egy mezőn boldogan kergetőzött, és a felesége mosolyogva nézte őket.

8, Mukli Ágnes:

Én és Te

Előled futok,
reszketve menekülök,
hozzád érkezem.

Te és én

Ne siess, várj még,
hisz csillagom lehetnél
bársony éjszakán.

9, Kutasi Horváth Katalin: Műfaji besorolás


 Meglátta a lányt a folyosón, aki már nem tudott kitérni előle.
 – Úgy érzem, kerülsz.
 – Dehogy, csak…
 – Kár tagadni, udvariaskodni! Nem tetszem?
Egy pillanatra majdnem belefagyott Évába a szó, aztán összeszedte magát, hogy legalább ennyit elrebeghessen:
– Nem erről van szó. Épp, hogy nagyon is…
– Van valakid?
A lány csak szégyenlősen lesütötte a szemét. Beszédesebb volt az minden szónál.
 – Tehát még csak boldog sem vagy vele igazán…
Éva szemében ott volt a kérés, hogy ne legyen több kérdés, ne kelljen válaszolnia. Ádám bólintott, miközben mélyen elgondolkodva belépett irodájába.

1.Ádám

Végre találtam valakit, aki figyelmes szellemi társam lehetne. Már-már olyan szépen megnyílt volna ez az Éva, aztán meg mint a csiga, visszahúzta szarvacskáit. Sőt! Átvedlett sündisznóvá. Igaz, nem mondott semmit, a lényeget azonban kitaláltam. Most már tudom, vagyis inkább érzem, miért menekül előlem. Pedig igazán megérdemelné, hogy boldogabb legyen. Talán tehetnék ez ügyben. Mondhatnám, hogy ez az ő választása, de valószínű, hogy túl igazságtalan lennék. Lehet, hogy tényleg ez a sorsa? Az a fajta, aki akárhogy szenved, kitart. És azt hiszem, én sem kérhetem tőle az ellenkezőjét…

2. Éva

Érzem, vele, általa jobb lennék. Nemcsak nyugodtabb, valószínűleg boldogabb is. Nemcsak meghallgatna, talán meg is értene. Miért csak, és miért pont most sodorta felém a sors Ádámot? Ha egy picit szakmázunk, azt is rögtön árulásnak érzem Lacival szemben. Inkább kerülöm, hogy ne kedvelhessem meg még jobban, bár ez egy munkahelyen szinte lehetetlen. De hiányzik, ha nem váltunk legalább néhány szót. Ha csak egy pillanatra is erre gondolok, már ezt is megcsalásnak érzem. Pedig… Na mindegy! Inkább elterelem gondolataimat, beletemetkezem valami munkába. Ezernyi kötél tekeredik rám, nem tudok menekülni. Így az elől szaladok, aki felé szaladnék…

 Ádám és Éva különböző alakokban bukkan fel időutazásuk során, de mindig vonzalmat éreznek egymás iránt. Akkor is, ha Éva másnak a neje, vagy éppen a zárda vastag falai választják el kedvese vagy a világ elől.

 Egy új jelenetben persze felbukkanhatnak egymás oldalán. De ez a darab mindössze egy színből áll. A fordulat így – úgy néz ki – elmarad, hacsak nem sötét vígjáték az élet.