TE és ÉN 07.

TÉMA: KÍVÁNCSISÁG

1, Kutasi Horváth Katalin: Félrelibbent az angyalhaj

1.Panka

Panka kimérten, elgondolkodva ment nagyanyja felé, ugyanis rájött valamire, amit kénytelen volt magában tisztáznia, és muszáj volt megosztania, hogy tovább tudjon lépni.

 – Mama, elvesztettem valamit! – mondta szokatlanul csendesen, elkámpicsorodott arccal a kislány.
– Biztos előkerül hamar. Mi az, amit keresünk, Pankám?
 – De hisz! Ugyan… Reménytelen!
 – Nem ismerek az én kis unokámra…
 – Tudod, mama, volt valami mesés varázs, valami várakozásteli, furcsa izgalom, ami most elszállt.
 – Húha, itt valami nagyon komoly dologról van szó! Mi történt? – kérdezte meglepett kíváncsisággal nagyanyó. – Azt hittem, valóságos csoda, ahogy évről évre ott áll egy gyönyörűségesen feldíszített karácsonyfa: csupa titok lengi körbe, mintha varázslatos légáram mozgatná meg a sok fényes angyalhajat, mintha valami földöntúli muzsikára táncolnának a szaloncukrok!

 Nagyi már kezdte sejteni, mire akar kilyukadni a kislány, de nem akarta félbeszakítani, úgy érezte, jobb, ha kibeszéli magából a kislány, ami benne van.

 – Nagyi, hát nem szólsz semmit?
– Hallgatlak, kicsim. Mi bánt pontosan?
 – Azt hittem, különleges tündérkezek vannak a dologban, s hogy az ajándékok is valamiféle jutalomvarázslat segítségével kerülnek a fa alá…
 – Szóval leselkedtél, kíváncsiskodtál, most meg csalódott vagy…
 – Egy világ dőlt össze bennem, mikor a kulcslyukon át megláttam nagyapót, ahogy felállítja a fenyőfát!
 – Azt hittük, elindultál a boltba!
 – Aztán el is szaladtam.  Mikor visszajöttem, akkor meg elmentem előbb hátra, és bekukucskáltam az ablakon. Láttam, ahogy díszíted a fát!
 – Szóval hiába csalt egyből a jószágokhoz nagyapád, mikor megérkeztél…
 – Olyan szép volt, és most összeomlott minden! Kilestem a papát, ahogy a kamrában az ajándékokkal matat. Azt hitte, hozzád jövök, hogy egyedül maradt, de a kíváncsiság sehogy sem hagyott békén. – Sajnálom, kicsim!
 – Nem is próbálsz meggyőzni, hogy rosszul láttam, hogy tévedek?

 Nagyanyja csak kedvesen megsimogatta, és annyit mondott:

 – Nem, Pankám… Hát a végén itt felnősz nekem?!
 – Most már mindegy! Én rontottam el – ölelte át szeretettel nagyanyját a lányka. – Jövőre díszíthetem veled a karácsonyfát?
 – Eljöhetsz kiválasztani is – buggyant ki a felszabadult örömkönny nagymama szeméből.

2. Nagypapa

Julcsi mikor meglátta az urát, szomorkásan jegyezte meg:

– Nem voltunk elég óvatosak, Pistám!
– Mire gondolsz, Julcsikám?
– A mi kis Pankánk hirtelen felnőtt, mindent kiderített a karácsonyfa titkáról…
– Hogy a manóba fordulhatott ez elő?
– Hát, ma is vannak még kulcslyukak, ablakok és éberen figyelő, kíváncsi, lopakodó kisgyermekek…
– Értem. De talán jobb is így! Bár olyan jó volt elbűvölni, csodálkozni látni Pankát! Hogy meg tudott lepődni! Még rám is átragadt a varázs, ami megszállta, körbevette őt!
– Milyen jó dolog is a gyermeki hit, a fantázia, a várakozás nyugtalan öröme! Emlékszel még, papa?

Igen, Pista még emlékezett, ő hogy élte meg annak idején azt, amin most Panka átmegy, de valami hasonló varázslat a mai napig is mindig megszállja készülődéskor: ez egyfajta megmagyarázhatatlan béke, jóleső elégedettség, meghitt öröm. Jó volt gyermekének, unokájának is megteremteni ezt a leírhatatlan, örömteli érzést, és jobb embernek érezte magát mindig, amikor szívében és lelkében felkészült, mikor közeledett a karácsony…

– Mérges volt? Dühöngött? – kérdezte még feleségétől, de szerencsére azt a választ kapta, amit remélt.
– Szelíd, szomorú csalódottsággal mesélte el, hogy szembesült az igazsággal, de nem vádaskodott. Jövőre komoly segítségem lesz ám a fa feldíszítésénél! – mosolyodott el nagyanyó, és ez a mosoly átragadt nagypapára is. Mikor belépett Panka, olyan jóleső érzés kerítette hatalmába, ahogy rájuk nézett!
– Mikor jönnek meg anyáék? Megrázhatom majd én a kiscsengőt? Mikor nézzük meg az ajándékokat? Nagyon szépen becsomagoltátok őket!

Nagyszülei megkönnyebbülten felnevettek Panka fokozódó izgatottságát látva, mert kíváncsiságát a jelek szerint nem veszítette el, sőt: csak még hálásabb szeretettel bővült.

2,  Holéczi Zsuzsa:  Éjszakai
telefonhívás                                                                         

Kornél:

Az egyetemi évek alatt kénytelen voltam munkát vállalni – mert az ösztöndíjból semmiképp se tudtam az étkezésemet, az albérletet és a hazautazás költségeit kifizetni. Szüleimtől nem kérhettem segítséget, hiszen rajtam kívül három gyereket iskoláztattak. Mivel az egyetemen pszichológiát is hallgattam, adva volt a lehetőség, hogy egy kis gyakorlatot is szerezzek a munka során. Diáktársaimmal egymás között csak „lelki gyakorlatnak” neveztük: egy telefonos segélyszolgálatnál helyezkedtünk ugyanis el, ahol kétnaponként este nyolctól reggel hatig fogadtuk a hívásokat.

Az irodánk szűkös – jóformán egy cella – de nem is kell nagyobb: az asztalon telefonkészülék, jegyzettömb, golyóstoll, és egy pohár melyből a kólát ittam, ha már kezdtem elálmosodni. A feladat: meghallgatni, de nem beleavatkozni. Nem kérünk nevet, életkort – de nyilvántartást azért vezetünk: hívásidőpont szerint, férfi – nő bontásban. Volt persze segédletünk is: előre megírt, sablonos mondatok – ha végképp elakadna a szavunk, talán ez segít – de amennyire emlékszem ezeket nem használtam: igyekeztem minden társalgást egyedivé, személyessé tenni. Beszélgetés, ami bármikor kezdeményezhető, bármikor megszakítható – mások vagyunk így, hogy nem látjuk egymást: talán őszintébbek, gátlástalanabbak.

Az éjszakai szolgálat során sokkal több a hívás, mint nappal – ezért is alkalmaznak ilyenkor bennünket, diákokat. Nappal el vannak az emberek foglalva a gondjaikkal: munka – család – hivatali ügyek, de este vagy a hajnali órákban, álmatlanul forgolódva sokszor úgy érzik, meg kell osztaniuk a bánatot valakivel. És erre vagyunk mi – ott a vonal túloldalán. Vannak, akik csak kis, közömbös dolgokkal kezdik, de azután ahogy nő a bizalom, egyszer csak kiszakad belőlük a nagy, súlyos bánat, melyet jóformán még önmagukban se mertek eddig megfogalmazni. Volt már öngyilkos jelölt apa is, akitől elperelték a gyermeke láthatását, és elhagyott tini is, ki első csalódása után a vasúti hídról akart leugrani. A kollégám két órán át győzködte. Hogy mi lett vele? Nem tudjuk, de az elkövetkező napokban figyeltük a híreket, és sehol sem mondták be, hogy eltűnt volna valaki – bízzunk hát benne, hogy sikerült meggyőzni őt.

Éjfél után sokszor hívtak bennünket fiatal lányok, és én olykor megpróbáltam elképzelni, milyen korú, karcsú-e vagy duci, és vajon milyenek a szemei? És hogy vajon mi lehet az oka, hogy nem boldogul a szüleivel vagy a szerelmével? Kérdezgetni persze tilos volt, nem lehetett kíváncsiskodni, személyeskedni – de legtöbbször nem is kellett: megnyíltak ők ott, az éjszakában egy számukra ismeretlen embernek sokkal jobban, mintha ”face to face” ott ültek volna velem a szobában azon a késői órán. Különös történetek: csalás, hazugság, válás, olykor erőszak, vagy csak az elhagyottság érzése – nincs két egyforma történet.

Volt egyszer egy kedves női hang – sokszor beszéltem vele, sokszor már vártam a hívását, amely egy idő után mindennapossá vált. Beleszerettem a hangjába, és úgy érzetem ő is az enyémbe. Szerettem volna tudni ki ő, hogy lehet, hogy minden éjjel ráér beszélgetni? Hát nincs mellette senki, hogy álomba ringatná? Aztán egyszer csak megszegtem a szabályt, és amikor felhívott, megkérdeztem: találkozhatnánk-e? Mondtam, hogy kíváncsivá tett, hogy szeretném látni: megismerni őt, hogy ne csak a hangját halljam, mert úgy érzem több ő számomra, mint egy átlagos ügyfél. Meg is ígérte, hogy szombat délután eljön Budára az Ágnes presszóba – de hiába vártam. Nem jött el, és nem is hívott többé.

Nagyon mellbe vágott – azt hiszem akkor és ott nekem is szükségem lett volna a lelki segélyszolgálatra – de hát mégse hívhattam fel a kollégákat, mert megismerték volna a hangomat. Az eset után még kb. két hónapig dolgoztam ott, de eljöttem, mert már nem tudtam hittel csinálni. Máig sem tudom, mi történt, de valahogy hitehagyott lettem: már nem bíztam benne, hogy tényleg tudok segíteni az embereknek – hiszen annak az egynek se tudtam, akinek igazán szerettem volna.

Laura:

Amint gurultam lefelé a kerekes székemmel az Ágnes presszótól a Margit híd felé, komolyan gondolkodtam, hogy ha most kiengedném a féket, a szék jó eséllyel épp a 6-os villamos előtt landolna. De aztán eszembe jutott, hogy az a szegény villamos vezető – akit talán 2-3 gyerek vár otthon – nem érdemelné meg azt a lelki terhet, hogy elütött egy nyomorékot: hisz nem Ő tehet róla, hogy én most legszívesebben meghalnék.

Csak magamat okolhatom, hogy idáig jutottam, miért is mondtam „igent” amikor Kornél megkérdezte, hogy találkozzunk-e? Akkor igent mondtam, de rájöttem, hogy ennek semmi értelme: valószínű, hogy ő egy magas, hibátlan szőke vagy barna lányt várt, egy kedves kis fruskát, akivel az utcákat róhatja, vagy táncolni megy… igen, valaki mást: nem egy haldoklót, egy nyomorékot akivé engem tett a betegség. Nem egy bénát, akinek már csak az az egy kedves hang volt a támasza éjszakánként, amikor a fájdalomtól nem tudott aludni.

Magam se tudom, mi késztetett arra, hogy eljöjjek megnézni őt. A kíváncsiság? Talán abba reménykedtem, hogy neki is van valami testi hibája – mert különben miért ilyen helyen dolgozik egy épkézláb fiatalember – és jobban elfogad engem ilyennek, amilyen vagyok? Korán indultam, így előbb értem, mint ő, és az ajtóhoz legközelebb eső aszalnál helyezkedtem el, hogy lássam: ki az, aki kezében az általam kért egy cserép kaktusszal érkezik a presszóba. Szívrepesve vártam, hogy jöjjön, de amikor megláttam, hogy a kaktusszal érkező srác magas és jóképű, már tudtam: én csak vesztese lehetnék egy ilyen kapcsolatnak – és azonnal távoztam, a kerekes székkel kis híján fellökve a pincért.

3, Kutasi Horváth Katalin: A Fekete-tengernél

Egy tizenkilenc éves lány

 Első főiskolai évünk után, mielőtt megkezdtük volna a másodikat, jó messzire utaztunk otthonunktól. Kíváncsi voltam a nagy vízre, hisz még sohasem láttam a tengert. Meg akartam nézni, mennyire sötét a vize vagy üledéke, ellenőrizni akartam nevének etimológiáját… Hat hétre érkeztünk meg Odesszába, részképzésre. Rögtön az első nap meg szerettem volna mártózni a Fekete-tengerben, mivel addig még nem volt alkalmam sós vízben úszkálni, és érdekelt, amit róla regélnek. Meg akartam személyesen tapasztalni, hogy valóban könnyebbnek érzem-e a testem, s hogy kevésbé fárasztó-e így fent maradni a vízfelszínen.

 Csoporttársaim is mindenáron meg akarták látogatni a tengerpartot. Volt, aki azért, mert még ő sem látta, volt, aki meg azért, mert visszavágyta. Kísérőtanáraink jó előre tisztáztak velünk néhány dolgot. Ezek egyike az volt, hogy sötétedés után mindenképp kerüljük el a kikötőt, de amúgy se járkáljunk nélkülük még fényes nappal se arra. Elfogadó, a józan szóra hallgató lánykák voltunk, eszünk ágában sem volt megszegni a kérést. De hisz mi fürdőzni indultunk a homokos partra! Azt mondták, csupán tíz percre van a kollégiumtól. Felkaptuk a fürdőruhánkat, hogy azzal már ne kelljen vesződni, felöltöztünk, s nekiindultunk. Mindenki nagyon készséges volt, akit megkérdeztünk, hol találjuk a tengert. Újra és újra útbaigazítottak, megnyugtattak minket, hogy jó irányba haladunk, de sehogy sem bukkantak elő a tenger habjai, pedig lassan már fél óra is eltelt. Egyre gyanúsabb lett a dolog, de kénytelenek voltunk a helyiek kedves és egybehangzó útmutatását követni.

 Kíváncsiságunk, makacs kitartásunk végül eljuttatott minket a tengerhez. A Patyomkin-lépcsőről megpillantottuk a hatalmas darukat és teherhajókat. Összenéztünk, s megindultunk lefelé a hosszú lépcsősoron a víz felé. Furcsállottuk, hogy lesz ebből egyhamar fürdés, de valahogy még mindig nem kapcsoltunk. Mire leértünk, a nap már nyugodni készült, gyönyörű volt a kikötő a naplementében! Milyen radikálisan új élmény! Soha nem láttam még ekkora hajókat! Ki is volt írva, de amúgy is sikerült végre rájönnünk, hová kalauzoltak minket a készséges odesszaiak. Talán mi nem voltunk elég egyértelműek, mikor a legelsőt megkérdeztük közülük, merre induljunk?

 Lenyűgözött minket a látvány, egyszerre volt csodálatos és riasztó, de egyben nagyon izgalmas mindaz, amit megtapasztaltunk. Még mindig élénk volt a környék, nem tűnt úgy, hogy hamarosan elcsendesedne a nyüzsgés, megszűnnének a kirakodás csattogó zajai vagy egy-egy hajó kürtszava. De kíváncsiságunkat lassacskán legyőzte józan eszünk, megszólalt bennünk a figyelmeztető jelzés: ideje visszasietni a kollégiumba. Hisz ott van az a hosszú lépcsősor, amivel felfelé nyilvánvalóan nehezebben fogunk megküzdeni, és akkor még sehol nem vagyunk…

 (Másnap az egyetemi órák után a kollégiumból tíz percen belül a parton voltunk, s egymás kezét fogva futottunk neki a Fekete-tenger hullámainak.)

Egy negyvenkilenc éves nő

 Igaz, hogy 1988-ban még nem volt internet, de egyáltalán sehol nem néztek utána ezek a lányok, hova is mennek. Könyvtár azért akkor is volt, és talán még várostérképet is szerezhettek volna. (Ha máshol nem, hát odakint, az első napokban. Addig meg nem kellett volna felelőtlenül nekiindulniuk egy idegen városban, pláne azzal a nyelvismerettel, amivel rendelkeztek.) Az is igaz, hogy a fölöttük járó diáktársaik sokat meséltek nekik odesszai ott tartózkodásukról, az ottani lehetőségekről, és elég sok jótanáccsal látták el őket odautazásuk előtt, ami úgy látszik, teljesen kielégítette kíváncsiságukat.

 Nem arra gondolok, hogy utánajárhattak volna Richelieu kormányzóságának, vagy részletesen tudniuk kellett volna, mi volt a szerepe 1905-ben a Patyomkin cirkáló legénységének az ottani munkásfelkelésben; és az sem baj, hogy nem tudták, hogy odesszai volt Iszaak Babel, Ilf és Petrov, Katajev vagy Szvjatoszlav Richter.

 Megelégedtek a villamossal, busszal, trolival. Arra kíváncsiak voltak például, mikor elunták a gyaloglást, hogy honnan tudják a helyiek, hol áll majd meg a busz, mert kiépített megállót sehol nem láttak, de később rájöttek, hogy a házfalakon ott vannak a járatok táblái. De azt egyáltalán nem furcsállották, hogy nincs földalatti közlekedés. Nem voltak rá kíváncsiak, hogy azért nem épült ki a vasúthálózat a föld alatt, mert a város alóli mészkőkitermelés miatt ott szövevényes, feltérképezetlen labirintusrendszer van. Tulajdonképpen jobb is volt így, mert még föl akarták volna tárni az aknákat, s úgy elkeveredtek volna, hogy sose kerülnek elő!

 Mégiscsak jobb, hogy Ukrajna legnagyobb kikötőjében találták magukat első nap – és nem egyből az odesszai katakombákban… Nem bírtak kíváncsi természetükkel! Épp hogy megérkeztek, alig pakoltak ki – tulajdonképpen csak a fürdőruhájuk miatt nyitották ki csomagjaikat –, s már indultak is a tengerhez!

 Tapasztalatlan, fiatal lányok messze idegenben, sötétedéskor, egy ki tudja, milyen alakoktól hemzsegő dokkban! Rossz belegondolni is… Mentek volna inkább az Operaházba!

(A lányok egyébként – akit érdekel, annak elmesélem, bár meglepő – voltak az egyik este az Operában, amúgy is nagyon tetszett nekik az épület kívül-belül, s még a balettre is kíváncsiak voltak, amit előadtak. Hogy mi volt ez a balett? Arra a történetmondó már nem emlékszik, hisz azért ugye közben eltelt harminc év…

4,  Varga Katalin  :Pasilista

Kata

Visz a mentő, ahogyan évek óta mindig. Győr Híd utcai kórház. Komplex kezelésre.
Most nagyon várom ezt Romlott az ízületeim állapota. Alig tudok menni.
Ugyan azok a kedves nővérek, ugyan az a kórterem.
Szokás szerint üres a szoba. Betegtársak kezelésen vannak.
A mellettem levő ágy érintetlen. Gondolom, ide is hamarosan megérkezik egy új beteg.
Kedvenc nővérkém segítségével hamar kipakolunk. Az itteni egyen szabadidő ruhában indulok EKG vizsgálatra és felvesz az osztályos doktornő.
Nem sok jóval kecsegtet. Röntgen vizsgálatot kér ,másnapra.
Hamarosan megkapom a kezelőlapomat, s most tolókocsival jutok el a kezelésekre.
Visszaérve vár az ebéd. 
Gyors bemutatkozás a betegtársaknak. 
Megérkezett az ágyszomszédom is. Egy kedves arcú hölgy. Mosolyától szinte kisüt a nap a szobában.
Bemutatkozik.Látom néhány plüss állata is van. Megpuszilja őket,a polcra kerültek.
Ránéz az én kutya kabalámra, s odasúgja  De jó, rokonlelkek vagyunk.
Este kikísér a Wc-re, indulunk pisitúrára, mondja.
Reggel csak megmozdulok, ő már ott is van az ágyamnál. Kávét hoz. Törődik velem.
Ebéd előtt bejön a doktornő a röntgen lelettel.Nem lepődök meg azon, amit mond. Csípő protézis műtét vár rám. Átvisznek majd az Ortopéd sebészetre
Egy professzor fog megműteni hamarosan.
Erzsike pedig mellém áll. Nagyon megszeretjük egymást. Csak úgy nevez : Kis túlsúlyosom.Hiszen, alig vagyok 32 kiló .
Sokat beszélgetünk. Megígéri jövőre már nem pisitúrára megyünk együtt, hanem pasitúrára.
Sosem felejtem el őt.
Amikor egy év múlva, túl a műtéten, meglátogat a férjével, alig hiszi el, hogy ilyen szépen megyek már.
Sajnos, azóta megszakadt a kapcsolatunk. Kíváncsi lennék, mi lehet vele ?

Erzsike

Ez van, amikor a hóhért akasztják. Nővérként dolgozom egy betegotthonban. De a sok emelgetés miatt , most én megyek kórházba. Oda van a derekam. De sebaj, rám fér a nagy generálás.
Vajon milyen betegtársaim lesznek ?
Öt ágyas szobába kerülök. Bemutatkozom hát.
Nyílik az ajtó, betolnak egy picike beteget. Az ágyszomszédomat. Biztosan övé az a kabalakutya, s a macis hálóing.
Alig tud mozogni mégis mosolyog, s nagy lelkierőt látok benne.
Ránéz a polcon lévő kabaláimra, össze is nézünk. Nevetünk, amikor azt súgom neki . De jó. lelki társak vagyunk.
Úgy érzem, törődnöm kell vele. Hősiesen tűri a fájdalmait. S annyira igyekszik, hogy legyőzze a korlátait.
Wc-re kísérem, pisitúrára megyünk.Takargatom, pátyolgatom.
Vigasztalom, amikor megtudja, protézis műtét vár rá.
Nagyon megszeretjük egymást. Mutatja az írásait, rajzait. Erőt merítek belőle .
Amikor haza megy, hiányzik.
Egy év múlva a férjemmel meglátogatom őt. Édesanyjával lakik Sopronban
Szinte rá sem ismerek.
Se bot, se járókeret, Kicsit meghízva, nevetve fogad.
Aztán elválnak űtjaink. De őt sosem felejtem el.
Kíváncsi vagyok, vajon mi lehet az én kis túlsúlyos betegtársnőmmel ?.