TE és ÉN 09.

TÉMA: SEBEZHETŐSÉG

1, Varga Katalin: Könnyes fellépés

Marcsi

Meghívást kaptunk a Főiskolából. Ott fogjuk előadni kis fellépésünket.
Jó látni a kipirult, izgatott gyerekek arcát. Igaz,ismert a jelenet, hiszen már előadtuk.
Katát tolókocsival viszik fel a fiúk a liftig. De annyira lelkes. Na és tehetséges is Hogyan fog szerepelni ?
Mi a műsor második részében szerepelünk. Már mindenki fent van a színpadon.
Rámpa viszont nincsen. Gyors döntést kell hozni. Azt javasolom Katának, legyen ő most csak néző.
Nincs időm magyarázkodni. Hiába jönne segítség, már a jelenet zenéje szól.
Magával ragad a szereplés.
A jelenet után a Song Office- társulattal együtt énekelünk. Egymás kezét fogva.
Akkor látom meg lent Katát. Folynak a könnyei.
Rájövök, mégis csak itt lett volna a helye a színpadon, a többiekkel.
De ezt már nem lehet helyre hozni.
Egyszerűen nincs erőm magyarázkodni. Nagyon kellemetlenül érzem magam.
Lent Kata sírva reklamál Andikának.
– Nem vagyok ruhatáros. Miért dobtad oda fellépés előtt a botodat, meg a kabátodat, hogy vigyázzak rájuk ?
A választ nem hallom, mert egy újságírónő riportot készít velem.
Remélem, még helyrehozható lesz ez a rossz döntésem

Kata

Ma a Főiskolában lépünk fel a napközis társaimmal.
Már játszott, kedves jelenetet adunk elő.
Milyen kedvesek, ezek a segítő fiúk. Tolókocsistól visznek fel a lépcsőkön,, a liftig.
Fent ki  akarok szállni. De Marcsi azt mondja, várjak. Nincsen rámpa. Szervezkedni kell.
A műsor második részében lépünk fel. Azon gondolkodom, a pehely súlyomat tolókocsi nélkül is fel lehet emelni.
Jön Marcsi és közli, most csak néző leszek, mert nem tudnak felvinni.
Alig hiszek a fülemnek.
Erre jön Andika, s odacsapja az ölembe a botját és a kabátját, szó nélkül..
Már el is kezdődött a jelenet. Nélkülem.
Bár türtőztetem magam, mégis elerednek a könnyeim.
Főleg, amikor a jelenet végén a Song Office tagjaival együtt énekelnek, kézen fogva a társaim.
Régen éreztem magam ilyen sebezhetőnek. S
főleg, hogy a szerepemet Andika vette át.
Meg is jegyzem neki, hogy nem vagyok ruhatáros.
– Te úgyis itt len ültél – ennyi volt a válasza.
Marcsi nem néz rám.
Tudja vajon, mit érzek ?
Annyit tudok csak, kár volt eljönnöm.

2, Szabó Eszter Helka: Sváb bálban

Éva

Szól a sramli. A bodajki asztalon móri bor.
Üresen tátognak a poharak, mint mélytengeri halak.
Alattomos percek kígyói kúsznak. Ádám sehol.
Hétre ígérte magát. Már fél nyolc is elmúlt.
Szól a sramli. Jutka halkan suttogta: még nem jött.
Ma bál, holnap eljegyzés. Hol a leendő vőlegényem?
Sohasem csókolt még így senki! Mit keres itt Ferkó?
Nem szokott bálba járni. Nem, nem táncolok, uram!
Szól a sramli. Anyja félig sváb, vagy tán egészen az.
Ádám kedvéért a bálba is eljöttem, bár ne jöttem volna!
Ferkó, alig láttuk egymást, mégis, mit képzel?
Nem táncolok, nem kísérhet haza, nem akarok semmit!
Szól a sramli. Jutka, miért mondod, hogy tudtad?
Miért mondod, hogy vak vagyok? Ádám szeret!
Nem értem. Nincs itt. Nem üzen. Nincs levegő.
Ferkó, tűnjön el! Jutka, te is, ha csak papolni tudsz!
Szól a sramli… Szól a sramli… Szól a sramli…

Ádám

Szól a sramli. Forgok a móri bálban Anival.
Csípője ring. Szoknyája is bőrömet perzseli.
Elvált nő. Mindent tud a szerelemről, az életről.
Kit érdekel Éva, szívem? Elvan a bálban Bodajkon.
Szól a sramli. Azt hazudta Éva, hogy Candida.
Orvoshoz is mentem miatta. Gyógyszert is adtak.
Lóvá tett engem az a kurva! Mással hált, azért beteg.
Ferkó, a főnöke is keringett fölötte, vagy rárepült?
Szól a sramli. Most enyeleghet azzal a Ferkóval!
Minek vennék el egy szingli ribancot? Kolonc az!
Akivel kikezdett a Ferkó, nincs tartása annak.
Nem hívom fel Évát. Vérig sértett a Candidával.
Szól a sramli. Szívem, csak a csillár világít élesen.
Azért nem néztem most a szemedbe, hidd már el!
Szeretlek, igen, csak téged! Miért lennék sértődött?
Szól a sramli… Szól a sramli… Szól a sramli…

3, Holéczi Zsuzsa: Tom és Kate

Tom:

Végre találtam egy megfelelő parkolóhelyet, és épp lezártam a kocsit, amikor a bokrok felől rohanó nőalakra lettem figyelmes. Fiatal lány volt futószerelésben, és látszott rajta, hogy teljes erőből fut, ahogyan csak bír, utána pedig két tagbaszakadt alak lihegett, akik láthatótan utol akarták érni a lányt. A lábdobogáson túl az egyik üldöző ordibálása is visszhangzott a házak falán:

– Ha utolérlek, széttéplek Te büdös k…va! Ne hidd, hogy engem csak úgy, büntetlenül rugdoshatsz!

Láthatóan a lány bírta jobban a futást, de azután megbotlott a füves részen, és elveszette egyensúlyát. A két férfi utolérte, és az, amelyik üvöltözött utána, a földre kényszerítette. A lány megpróbált kikászálódni a karmaikból. Mindent bedobott, ami erejéből telt, de láttam, hogy nem fog neki sikerülni, ezek ketten túlerőben voltak.

Eddig a döbbenettől bénán álltam, de végre felfogtam, hogy segítenem kell. Egyetlen ugrással a füvön voltam, és a következő pillanatban sikerült lerángatnom az ordítozót a lányról.

– Mégis mit képzelsz? Mit vétett nektek ez a lány, hogy így nekiestetek? – kérdeztem – miközben megpróbáltam kivédeni a másik támadását.
– Tökön rúgott ez a szemét, amikor csak meg akartam simogatni – válaszolta a gusztustalanabb alak, akinek az imént egy jókora pofont sikerült kiosztanom.
– Hát hogyne rúgtalak volna – válaszolta a lány, aki időközben talpra állt – mikor futás közben el akartál kapni! Gondolod azért futok, hogy közben hozzád hasonló alakokkal ismerkedjek??  
– Hát így állunk? Megtámadtátok futás közben, mert azt hittétek ez jó hecc? Na húzzatok el innen, mert ha rendőrt hívok, abban nem lesz köszönet!

Az egyik láthatóan elgondolkodott, hogy merre induljon, de a magasabb újra támadni akart, kénytelen voltam állon vágni.

– Na húzzatok el, mert akit lecsapok, azért rendőr fog jönni, és a fogdában ébred! – mondtam, és erre a köpcös elkezdte húzni magával az állon vágott haverját az út felé.

Hallottam, amint hangosan szitkozódnak, de nem törődtem vele, inkább a lányt vettem szemügyre, aki még mindig pihegett az imént átéltek miatt.

– Hogy vagy? Jó hogy eltűntek, ugye?
– Kösz. Rendes srác vagy. A városban senki sincs, akitől segítséget kérhetnék. Mondták a haverok otthon, hogy egyedül ne menjek futni, de nem gondoltam, hogy ilyen durva lenne. Ki akartam engedni a gőzt, eléggé felhúzott a becses család az imént mobilon. Nem jött össze, most még idegesebb vagyok!

Ezután kezet nyújtott:

– Kate vagyok. Nem lenne kedved velem futni? – kérdezte, aztán végignézett rajtam és nevetni kezdett: Hát nem az a kimondott futószerkó, ami rajtad van. Talán majd inkább máskor.
– Tom vagyok – válaszoltam. Sajnos csak három napra érkeztem a városba, a főiskolán van dolgom holnap és pénteken, de közte, mondjuk csütörtök délután szívesen futnék pár kört veled. Most viszont inkább hazavinnélek, szerintem elég volt az izgalomból mára.
– Igen, igazad van. Nem is gondoltam, hogy az ember ilyen sebezhetővé válik egy nagyvárosban, ha egyedül van. Eddig falun éltem, ott minden este nyugodtan futottam, még az erdő mellett is.

Kinyitottam a kocsi ajtaját, elhelyezkedett mellettem, és ebben a pillanatban kitört belőle a sírás. Valószínűleg itt bent – ahol már biztonságban volt – döbbent rá, hogy nagy baj is lehetett volna, ha épp nem mellettem rohan el, nyomában az üldözőivel. Ezek a férfiak nem kegyelmeztek volna neki.

Beindítottam a motort, és hazáig fuvaroztam. Csak miután elköszönt, és eltűnt a lépcsőházban, akkor döbbentem rá, hogy nem cseréltünk telefonszámot – így a közös futásból nagy valószínűség szerint nem lesz semmi.

Kate:

Hihetetlen! Ha nincs Tom, most valószínűleg összeverve és megerőszakolva fekszem a bokrok alján a híres Common parkban… micsoda alakok vannak itt Bostonban! Kellett nekem ide jönnöm? Még a végén anyáméknak lesz igaza, hogy féltenek, pedig hogy felhúzott vele délután! Sose féltem eddig senkitől és semmitől, és nem is fogom hagyni, hogy megfélemlítsenek… Istenem, milyen sebezhetővé tud válni az ember egyik percről a másikra! De ezután minden más lesz. Keresek munkát, és majd biztos barátokat is fogok találni, és talán majd lesz kivel futnom… a holnapi napot kihagyom, aztán majd csütörtökön Tommal feltérképezzük merre érdemes kocogni, ahol nem ilyen alakok garázdálkodnak az úton. Mit is mondott? Csütörtök délután, de mikor? Szent ég, hiszen nem is állapodtunk meg semmiben, és telefonszámot se cseréltünk! Kár. Mellette igazán biztonságban éreztem magam. Lám, így ér véget egy barátság, ami még el sem kezdődött – gondolta szomorúan.

4, Kutasi Horváth Katalin: Dió kontra Diótörő

Dió

  Vak dióként dióban zárva lenni… Értem én, mire gondolsz, drága Mis! Nem tudom, mi van igazán odakint, rajtam kívül, és tényleg nem tudom, mi van valójában más csonthéj alatt. Vitathatatlan: megvéd ez a vastag védelmi burok, mi körém nőtt, nem véletlenül növesztettem, de bizony el is zár sok minden tapasztalástól. Feltételezem, hogy a dió magva, a lényeg ugyanaz: öröm, bánat, szeretet, csalódás, veszteség, élet, halál… A diószemek útja pedig – ha másképpen is, de – ugyanoda vezet.

   Félek saját magam feltörni védőburkomat, bár sokszor gondoltam, hogy muszáj kitörnöm magamból, hisz így csak a sötétség, a bizonytalanság emészt, nyugtalanító az a homályos kép, amit próbálok kivenni vagy képzeletemmel megalkotni. Ez a fajta vakság magas fokú bizonytalanságot szül, miközben felemészt a vágy, felőröl a magány. Látszólagos békém visszafogott, de csaknem féktelen békétlenség. Teremtett nyugalmam burkolt nyugtalanság.

   Talán arra várok, hogy kintről kíváncsian feltörjön valaki; szelíd, mégis kitartó ostrommal áthatoljon egyre jobban megerősített védelmi falamon; érintse, lássa meg bensőmet, de persze rettenetesen félek, hogy ez tényleg megtörténik… Hisz sebezhetővé, védtelenné válok csonthéjam nélkül! Mégis… Fel kell vállalnom a veszélyt, ki kell szolgáltatnom magam: húsom, vérem, lelkem; hogy bármit is megtapasztalhassak. Különben a határtalan szorongás, az értelem nélküli, felesleges vágyakozás csak a részem.

   De most tényleg ruházzam másra a felelősséget? Várjam, hogy más oldja fel ezt az ellentmondást? Más szabadítson ki saját börtönömből, amihez nekem is volna kulcsom? Más törje szét gátlásaimat, nevesítse félelmeimet, más vállalja fel a tévedés lehetőségét, a lelkifurdalás terhét, a csalódás fájdalmát, a meg nem értés nyűgjét? Vagy bízzam a véletlenre? Várjak, hogy elfáradva, jó nagyot koppanva kőre hulljak? Vagy a porba essek, hisz előbb-utóbb úgyis átgyalogolnak rajtam? Tán észre sem vesznek, és darabokra törve, földbe taposva végzem?

Diótörő

 Vannak igen vékony, papír héjú diók, akik akkor is elég jól érzékelik a külvilágot, ha rajtuk marad a csonthéj, de kívülről nélkülem is rendkívül könnyedén összeroppanthatóak. Drága Mis! A burok, amit őrizgetsz, s amit próbálsz néha vastagabbá tenni, könnyen felszámolható! Szavaid erejével is szétrobbanthatod. Hagyj pihenni! Elég dióbél tárult már fel előttem életem során, s mondhatom, nem sok különbség van közöttük. Lényegében mind egyforma. De talán az a baj, hogy én csak egy érzéketlen tárgy vagyok, és ne feledd: nem szabad akaratomból esek neki a csonthéjasoknak. De te ezt az egyformaságot nyilván másképp látod, hisz költő vagy, az pedig mindig sebezhetőbb. Így aztán szükséged lesz még arra a csonthéjra, ne válj meg tőle semmiképp!

Nem vagy gyáva, ha megtartod. Így is egész jól érzed a rezdüléseket, a vágysóhajokat, segélyszusszanásokat, ami a többi csontburok alól átszökken. Hatalmas szükséged van erre a kis önvédelemre, mert sérülékenyebb vagy, mint a többiek.

Tévedtél. Nemcsak vágyad nyila, de szavaid rezgése is átszökött törésre váró dióhéjadon. Sok vékony kis csonthéjon átütött, megértésre talált. Így is veszélyt vállaltál, még így is kiszolgáltattad magad. S persze maradt a tépelődés, a halk szorongás, a méla bánat, ráadásul burkod megteremtette mély bölcsességedet, felerősítette bűntudatodat.

Semmiképp nem kerülheted el a végzeted. De én nem feltétlenül kellek ahhoz, hogy az beteljesedjen!

5, Dél Tamás: Sebezhetően

Péter

Én is érzem,
milyen ha útként feszül lábam alatt
a tenger habja.
S mikor e fortyogó
mélység rémít;
Ő lecsendesíti, ha akarja.
Hogy a hit, nem mozdítja el a hegyeket?
– Lázár jöjj ki!
S legyen, élő cáfolat neked!
Szavára emlékezem,
hogy meggyalázzák
és megölik.
S én mégsem hiszem.
– Távozz tőlem Sátán!
Letorkolt, igen.
De miért az ő szavai
jutottak eszembe?
Hogy angyalokat állít rendbe;
S ők vigyáznak rá,
nehogy kőbe üsse lábát.
Hát ki állt mellette,
hogy túlélhette,
a csecsemők véres éjszakáját?
S Atyád gyászán,
most sötét lepel
borít el minket.
Hát tehetetlen fájdalom az,
mely képes
megrendíteni a földet?!
Mekkora erő!
Hát csodálkoztok,
hogy azt hittem,
sebezhetetlen Ő?

Jézus

Mi volt rólam megírva?
Az, hogy csodát teszek?
Lecsendesítem a tengert?
Gyógyítok?
Szaporítom az ételed?
Nem!
Az, hogy mások
vétkét hordozom,
arcul ütnek,
gyaláznak,
felszegeznek,
átszúrnak;
hogy az Ördög
megmar majd a
sarkamon.
S mikor ezt elmondom,
értetek?
Szemetekben a döbbenet.
Miért engeded?!
Mert sebezhetővé
tettem magam,
értetek.