Közelkép: Könyves Tóth Enikő – 2012

Gősi Vali: Alkotói közelkép
KÖNYVES TÓTH ENIKŐ

Hálás feladatnak teszek eleget, amikor alkotói közelképet készíthetek Könyves Tóth Enikőről, akihez régóta szoros, személyes barátság fűz. 

Könyves Tóth Enikő

– A legfontosabb kérdés, ami bizonyára az olvasókat is érdekli: hogyan és mikor éledt fel benned a művészetek szeretete, amely később önálló alkotásra, írásra késztetett?

A művészetek szeretete végigkíséri életemet.
A kortárs magyar irodalomban szerzőként és szerkesztőként is részt veszek. Antológiákban jelennek meg verseim és prózáim. Az alkotás és az ihlet találkozása páratlan öröm, az írás számomra lelki megtisztulás, szeretet és hit.

– Említenék néhányat a számomra legkedvesebb és szellemiségedre – szerintem − legjellemzőbb műveid közül, amelyeken át − érezhetően − a lelkedből is adsz az olvasónak. Hogyan születtek ezek az írások? 

A Chaumont – egyik legkülönlegesebb írásod – lélegzetvételnyi áhítat és szépség, az olvasó számára is.  Prózai műfaj, ám igazi líra.

A „Chamount” írása az egyik legszebb élmény. A transzcendens világ elragadtatott érzése, ami összekapcsolta az érzelmek és a világ harmóniáját, de a múltba tekintve vágyakozás a szeretett lelkek találkozására. A kegyelem ritka privilégiuma az élettől. Ahogy egy kritikusom kifejezte: „Érzékeny vers abból a fajtából, ami érzékennyé tud tenni a szépre, az emelkedett tisztánlátásra. Első olvasatnál még soknak találtam a pátoszt, most, harmadszorra, semmi pátoszt nem érzek benne. Mint egy szárnyas oltár aranyozása a beemelt „örök” témába, hogy mi valójában az ember. Íme, ez, amit láttat.” 

Itt választ adhatok a kérdésedre, munkáim születésére, amelynek kiváltó oka legtöbbször katarzis-élmény, lebegés álom és valóság között, ezért tűnhet elvontnak és vizuális látásmódúnak.

– Itt van az Északi zarándok. Szeretném, ha mesélnél arról, hol, milyen hangulatban, körülmények között született ez a gyönyörű versed, amely – jellemzően – szintén lélegzetvételnyi csoda, megható érintés az olvasónak. 

Az „Északi zarándok” látomás a testvéremhez, egy civilizált világban, ahol az elidegenedés mindennapos küzdelmében – lelkében zaklatottan, a múltba vágyva, – mégis emberségének tisztasága és jósága elevenedik meg, az élete továbbra is megváltoztathatatlan, szelleme világít.

– Szívem szerint egyenként, valamennyi írásodról lesimogatnám a könnyű, finom leplet – a titkokat, de a beszélgetésünk hossza sajnos kötött. Úgy tudom, igazán a prózai műfajokban éled át az alkotás gyönyörűségét. Mesélnél röviden az Igézetről? Hol történt az a rendkívüli lélekérintés, ami megérlelte benned ezt a különlegesen szép novellát?

Az „Igézet” 2005-ben született, kedvenc városom, Nazareth világa. 
A templom, ahol Gabriel arkangyal üzent, a belső falakon gyönyörű mozaikok áldoznak e szentségnek, s végre a magyar jelkép büszkeséggel tölthetett el.  Jézus itt nőtt fel, itt nyilatkoztatta Messiás voltát, és itt tagadtatott meg. A 90-es évek elején még csendes, ma már mozgalmas, zajos város, az egyik legnagyobb arabok lakta terület. Ez a zaj nem zavaró, mert a légkör és a természet üdesége simogatja a lelket.
A történet szereplői Aaron és Leila találkozása fiatalságuk szépségével a szerelem vágyával, a megélt érzelem és lelki szenvedély – mélyen alárendelt hittel – a beteljesülhetetlen, de meghatározó. Leilában a remény, Aaronban a hit az általa szabott szabályokkal. De az Ige örök.

– Már egészen fiatalon megérintettek a művészetek. Van-e családi kötődés, szellemi örökség, ahonnét – a lelki adottságokon túl – meríthettél még értéket különös-különleges életutadhoz, művészetedhez?

Az életem nagyon szerencsés és tragikus. Dimenziókban élek. Édesanyám halála, korai árvaságom miatt – máig emlékszem – kisiskolás koromban a vele való mágikus beszélgetések is versek voltak az egyetlen és örök vigasz: az olvasás és írás. Ezt a magányt követte egy halhatatlan boldogság, s közel harmincéves egyetemi elszigeteltség, ami szintén a művészetek örökké csobogó kútja volt. Nagy találkozások a legnagyobb művészekkel, írókkal, közvetlenségük és tanításuk, emberségük hatásai, szellemi erejük: pecsétlenyomat. Művészcsaládomban élénk szellemi élet volt: irodalom, festészet, zene, balett is inspirált. Majd a több mint tízévi szentföldi életnek akkor még kevesek számára megadatott élményei és érzésvilága, az erkölcsi és emberi hatások: ez is a legnagyobb kegyelem. Őseim karizmatikus személyiségek, a nevem kötelezett, az ezzel járó kitaszítottság és belső harc is nehezebbé tették az alkotást – mert hiába naprakész tudás –, elbizonytalanított a sokféle hatás, de maradandó élményekkel gazdagított, ha megoszthattam munkáimat.

– Szerinted mi a legfontosabb az alkotó lélek emelkedettségének megőrzéséhez? Mesélnél a terveidről? Tudom, hogy számtalan antológiában megjelentél, és szívvel-lélekkel segíted képzőművészek megjelenéseit, kiállításait is. Biztat-e, segít-e Téged is viszont, valaki? 

Az alkotás számomra közösségi érzés, ezért valóban szívesen közreműködtem külföldről – de soha nem személyemet előtérbe helyezve, hanem értékelve költőtársaimat. A nyomtatott, virtuális, akár hangos megjelenés számomra az elismerésen túl az értéket képviselő adás öröme.
Az Íróakadémia kezdetekor igyekeztem nagy elmaradásomat pótolni a jelenlegi kortárs irodalomban, ami megerősített, segített újra hinni a művészetben. Az elmúlt időszakban, hazámban, ebben a morális válságban néha csak ámulok, összeszorult torokkal, hangtalan csenddé válva. Amiről írok, az a fiókban marad, mert nem aktuális. Determinál az emberek és a saját élethelyzetem – akaratomon kívül – lázadó lelkemmel.
De őseimtől tanulva megpróbálom méltósággal viselni, és íme, e találkozás Veletek – és a szeretetbe vetett hitem – soha nem csal meg. Igyekszem tapasztalatomat továbbadni, és ha sikerül, nagyon hálás vagyok.

Köszönöm ezt a megtiszteltetést.

(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)