Virágzó fák
Emlékszem egy fára,
erős törzsére,
égig érő ágára,
és arra a rengeteg
illatos virágra,
amit rajta szellő lengetett,
a nap fénye meg dajkált.
A szirmok bársonyán
áttetszőn csordogált
a lenge tavasz,
kócokat babrált porzók
szálaiba egy döngicsélő
szárnyas munkás mohón,
s rügyek bontakoztak,
pattanva nyiladoztak
egyik a másik után.
Virágból növesztett
lombot egyetlen délután
a lágymeleg tavasz a fán.
Emlékszem, miként duzzadt
pihés erezetében az élet,
rezzent, fodrozódott a szélben,
és édes illatát szórta,
mint szirom molekulát,
hogy hírül adja mindenkinek,
aki csak arra járt,
ha jól figyel – lélekkel -,
nagyon szépet lát.
Holnapig. Csak holnapig.
Aztán barnán rozsdálva
foltokban elvérzik
a selymes vászon,
foghíjakat tép a virágokba
az a komisz szél,
s azt a gyönyörűt
– ami volt tegnap még -,
szertehordja, szerteszét,
szerelmes tavaszi
sóhajának halk neszét.
Emlékszem egy fára.
Arra az erős törzsre,
arra a vaskos ágra,
a szirmok illatára.
Emlékszem egy nyárra.
Szerelemre, ifjúságra,
csókok ízére, a lázra,
a forró éjszakákra.
A letépett virágra.
Emlékszem a szépre,
a kósza hervadásra, és terád.
Mert te voltál a virágokból
szőtt lomb szívem tavaszán.