MEGADOTT SZAVAK:
TŰZRE, RINGATJA, VÉR, ÖNTÖZI, MÉHEK, GYÜMÖLCSÉT, FORRÓ, DÍSZEI
1.
Vermes – Szeles György: Kiskertemben
Forró szél ringatja szép fáim gyümölcsét,
Vérem óvja díszeit, kecses méhecskét,
Öntözni kell a gyümölcsöst,
Tűzre vetni a göcsörtös
Rossz ágakat, hagyni élni a kertecskét!
2.
Lénárt Anna: bizsergés
tűzre dobtam szakadt subámat
álmos vágyam szellő ringatja
tavasz arcomat simogatja
vérrel öntözi magányomat
barackfán méhek döngicsélnek
napsugár érleli gyümölcsét
nekem szánta forró ketrecét
virágok díszei a fénynek
3.
Kutasi Horváth Katalin: Méhek tánca
Feltettem a tűzre a mézet, s vele együtt átmelegedett természetszerető szívem is. Még lágyabb lett viaszos tabula rasám, s még könnyebben íródtak rá futó benyomásaim, miközben kissé egymásba is mosódtak megélt és vágyott, megtapasztalt vagy csak elképzelt ingereim.
Forrók a könnyek, a szúró fájdalmak is mások. Nem ezerszer, hanem 50-60 ezerszer repülnek ki kaptárjaikból a szünet nélkül munkálkodók, egy jól szervezett kis társadalom tagjai. Mindenkinek megvan a maga feladata, mely vitán felül áll. Egy fenntartható államforma keretei között élvezik viszonylagos szabadságukat.
Ám ezzel a hosszas, kitartó tevékenységgel még csak egyetlen kiló mézhez való anyagot hordtak össze… Nekünk… Legalábbis mi így értelmezzük. És ez a szorgos röpködés jellemzi őket 40 napon át. Csak húsz? Köszönöm szépen! Csupán ennyit tesznek, nekünk oly rövid, számukra viszont hosszú, véget nem érő időn át, de mindössze ezáltal is beteljesítik rabszolga-végzetüket.
Nem ringatják magukat ábrándokba, és ha mégis egy kis kényeztetésre vágynak, pár pillanatra ott felejtkeznek a bólogató virágok porzóin, s versenyt hintáznak a széllel. Nem hullajtanak vért és verítéket, elfogadják sorsukat, teszik, amit kell. Amihez hozzádörgölődznek, azok mind a kertek, a rétek díszeivé válnak, pláne, ha még az eső, a harmat is besegít, s jókedvében megöntözi az illatozó, csábosan kéjelgő vagy elegánsan, netán peckesen fölegyenesedő növényeket.
A méhek sosem panaszkodnak. Teleszívják gyomrukat az édes virágnektárral. Nincsenek görcseik, hamar eltelnek, nem nélkülöznek. Épp oly teljes az életük, mint a méhkirálynőnek, vagy mint nekünk.
Ha ezek a kis rovarok jól végezték dolgukat, megtermi majd a fa is a gyümölcsét.
4.
Jószay Magdolna: Virágsors
A tavaszi fák magukra öltötték
a rájuk szabott menyasszonyi ruhát,
méhek döngicsélik körül díszeiket,
üdvözlik az ünneplő fák minden virágát.
Esők öntözik, hűs szellők ringatják
hosszú heteken és hónapokon át,
érik cudar viharok, melyek megszaggatják…
a végtelen, forró napokat a kicsiny terméseknek
zokszó nélkül kellene, hogy bírják…
Nehéz napok érlelik majd gyümölccsé
e most látott kis virágokat, de ha nem érné
időben eső, tűzre lobbantja őket a nyár,
s aki nem túlélő, arra vértanúhalál vár.
5.
Diana Soto – Fullánkkorszorú
(A mesterszonett tartalmazza a kijelölt szavakat)
1.
Az élet nedvét öntözi a magány,
Az érző szív lesz örök, hontalan,
S mikor azt hinné, hogy végre vége van,
A bölcs is egy nagyot kacag magán.
Egyszer világa is véget ér talán,
Emléke is elmúlik nyomtalan,
Sárból sosem lesz fényűző arany.
El nem múló harcra kél a lét hadán.
Csendben pislant mellettem annyi élő,
Hogy szuszogásuk párájában félek.
Felsír mellettem az épp elvetélő.
Messzire hajítják testét szegénynek,
Virágot nyújt feléje a remélő.
Fülembe zúgnak savanyún a méhek.
2.
Fülembe zúgnak savanyún a méhek,
Elhessentem, oh, veszélyes gondolat.
Szívem felé száguldó tüzes fogat,
Igazságot elfedő hazug tények.
Harmatgőzzé váló nemes erények,
Gömbölyűséggel szenvedő csontozat,
Őket elérő néma kárhozat.
Hol vagytok igaz asszonyok, legények?
Életünknek van választott királya,
Része vagyunk egy önálló egésznek,
Bűneinknek van végelszámolása.
Felejtjük, hogy lesznek következmények,
Bús halomban ég már az ősi máglya.
Tűzre vetett testek mind reám néznek.
3.
Tűzre vetett testek mind reám néznek,
Hamujától fuldoklik a város,
Beleszippant az ártatlan napszámos,
A csecsemőben felsírnak az évek.
Kik lesznek azok, kik mindent túlélnek?
Ki az, kit nem győz le az örök harcos,
Ki a lépteiben is biztonságos?
Ki játszotta ki a döntő mérleget?
Zúgó zivatar és morajló tenger,
Előttem a nyújtózkodó akadály.
A segítséged azonban már nem kell.
Hozzád kiáltok messze nyúló hazám.
Lám Lépteiben veszik el az ember
A vétkeseknek omladozó falán.
4.
A vétkeseknek omladozó falán,
Nyomába lépve egyé válik minden,
A jövő, és amiben régen hittem.
Ha itt lennél, neked megtanítanám.
Nem olyan nehéz a tündértalány,
Mert tényleg ki lehet jutni innen,
Csak hagyd, hogy a szavaim tovább hintsem,
És ne toporogj az élet válaszán.
Nézd csak, minden válasz lassan elfajul,
Habzó szájú farkasait küldi rám,
Igaz kérdéseimre gyors válaszul.
Ő az ellenség, elvesztettem csatám,
Épp a barát viselkedik állatul.
Haladnak előre át a vér szagán.
5.
Haladnak előre át a vér szagán,
A düh, ami tovább vezeti őket.
Bolonddá teszi a nagy vezetőket,
Mint a történelmi kristályéjszakán.
Népünk tovább lépked a fény hajnalán,
Szebbé akarja tenni jövőnket
Elfelejtve a sok ezer lelőttet,
Kiknek nem marad más csak a magány.
Nem létezünk mi, csak a te, meg az én,
Mert elválasztanak minket fényévek
Az életünk zajos Tejútrendszerén.
Merre vagytok apró cukortündérek?
Talán elolvasztotta létük a fény,
Álomba ringatja őket a méreg.
6.
Álomba ringatja őket a méreg,
Mint tengeren táncoló békés hajó.
Vérében forrongó táltos lázadó,
Tettek, melyekből hiányzik a lélek.
Csatámban vajon hova húz az érdek,
Kardom hű, s teszi, mit mond Agamemnón?
Engem is megtéveszt a büszke faló,
Harcolok, míg ellenségim elérnek.
Oh, engem is megvezetett a szajha,
Elszáguldottak mellettem az évek.
Eszem a szívem balgaságát hagyta.
Nevettem, kik körülöttem megtértek,
Bólintok, mikor jelenem eladja.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek.
7.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek,
Hegytetőn állok az őrült viharban.
Csak akkor ugrom le, mikor feladtam,
Hátat fordítok a süvöltő szélnek.
Kezeim a vágy tüzében égnek,
Sorsomat földbe vetem szilajan.
Farkasszemet nézünk, míg vége van,
Bolondnak tartanak, kik lent henyélnek.
Tekintetem mégis távolra tekint,
Szívem biztos, hogy a szívedhez talál,
Bár a tömeg a szavaimra legyint.
Tévedtem. Az időm nekem is lejár,
És bosszús sürgetését érzem megint.
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?
8.
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?
Tán elrejtőztél harmatos kertedben,
Mit gyermekként annyira szerettem.
Hol napvilágot lát a sok-sok vidám
Rozmaring, nefelejcs, piros tulipán.
Hol a sugarakkal együtt felkeltem,
Hol nem kellett muszájból nevetnem.
Te voltál, vagy s leszel szeretett hazám.
Ott leszek, s érted mindig kiállok én,
Nem tűröm érintésit a nyomornak,
Te, értékes, és oly törékeny edény.
Szívedbe belefér egy egész korszak,
S mikor magamra hagysz majd a lét egén,
Lehullnak bűvös díszei a pornak.
9.
Lehullnak bűvös díszei a pornak,
Megérintik a fáradó lelkem,
Mibe testem is szinte belerezzen.
Díszek. Hirtelen mégis hiányoznak.
Kívánom, hogy nekik is hiányozzak,
Mert most, hogy lement a Nap, beteg lettem.
Kitaszítottak tőlük, kirekedtem,
Vonyítva várom, hogy mit hoz a holnap.
A sötétben pislákoló fénynyaláb
Az én bágyadt, és haldokló csillagom.
Egy örökmozgó, értetlen félvilág.
Hol némán magam is meghunyászkodom,
Ajkam felsóhajt egy rebbenő imát.
Szikrát lobbant lángra forró homlokom.
10.
Szikrát lobbant lángra forró homlokom.
Hűsítő patak, menedéket érek,
Tavirózsái közt el nem érnek.
Hínár kezét hálásan csókolom.
De belém hasít keserű fájdalom,
Rozsdás ízét érzem számban a vérnek,
Álmaim átnyújtom a feledésnek,
Tetteimet pedig büszkén vállalom.
Aranyhalak suttogják halkan nevem,
Békalencsét nyújtva át a nagyoknak.
Szavaikból kiveszett az értelem.
Lassan emléküket veszik a holtak,
Félek, hogy magam is közéjük veszem.
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak.
11.
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak,
Ketrecbe zárnák az idő madarát.
De sólyomszárnya felettük halad át,
S nem engedelmeskedik a hangomnak.
Követik, s testére vashálót dobnak,
Porfelhőben úszik légi kavalkád,
S harcukat ellene ők is feladják.
Be kell látniuk, hogy lassúak voltak.
Elvesztegettek vele annyi évet,
Követték nyomát vízen és szárazon,
Ahogy a gazdagok, úgy a szegények.
Egyedül segítségük nem várhatom,
Mégis ellenük mindmáig fellépek.
A hitszegőknek én nem hajbókolom.
12.
A hitszegőknek én nem hajbókolom.
Hiába törik ketté mindkét térdem,
Hiába esik feléjük az érem,
Mindig nem lesz nekik a válaszom.
Testem búval benőtt gazos, vad orom.
Tetejéről a mélybe kell lenéznem,
Hol régen én is biztonságban éltem,
S miért napjaim magamban átkozom.
Hallom a távolban ringó furulyát,
Elfelejtem, mellettem, hogy hazudnak.
Hallgatom a dallamot egy éjen át.
Csendben hálát adok nappal az Úrnak,
Mert megvetette a lába zsámolyát,
Bár a játékmesterek már vadulnak.
13.
Bár a játékmesterek már vadulnak,
Csápjaikat kivetik a mélybe,
Megmérgezik, kik felnéznek az égre,
Mint tengerben settengő medúza.
Szívükben színtelenek, kifakulnak,
Szemükre vakok, nem veszik észre,
Lelkiismeretük zsebükbe férne,
S apróbbá lesz, mikor újra hazudnak.
Bandukol az ismeretlen koron át,
Vak, bár ott áll a világítótorony,
Aranyból készít magának koronát.
Szikrájában pislákol a fájdalom,
Megperzseli hitét, égi vagyonát.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.
14.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.
Mert porból lettél, és porrá leszel,
De számít, hogy az életben, mit teszel,
Mert látszik szelleme a harcoson.
Beteljesedik majd mindazokon,
Kiket a mai rendszer átnevel,
Kiknek szemében te nem is létezel.
Népek hatalma akkora, mint Triton.
Nem létező lények… Tenni mit tudna?
Mint gyorsan véget érő zongoraszám,
Mije nincsen, ő arról is hazudna.
Nem marad reménye, csak biztos halál,
És míg álmait békésen aludta,
Az élet nedvét öntözi a magány.
15.
Az élet nedvét öntözi a magány,
Fülembe zúgnak savanyún a méhek.
Tűzre vetett testek mind reám néznek,
A vétkeseknek omladozó falán.
Haladnak előre a vér szagán,
Álomba ringatja őket a méreg.
Bolond vagyok, mert gyümölcséből kérek,
Búcsúznom kell. Hol talállak meg anyám?
Lehullnak bűvös díszei a pornak,
Szikrát lobbant lángra forró homlokom,
Hűs vércseppjeim borús táncba fognak.
A hitszegőknek én nem hajbókolom,
Bár a játékmesterek már vadulnak.
Tűz vagyunk, s mi marad? Fekete korom.
6.
Dobrosi Andrea: Indulás előtt
Mint kis méhek, épp úgy zsong a gyerekhad;
a pályaudvar kaptár is lehetne,
hol a hátizsákos lurkók a díszek,
a vonatok, akár sok kis harang-bibe.
Mind a május ringatásában állnak,
várják az iskolai kirándulást,
hol az eső hiába settenkedik,
csak nem lesz megöntözve falomb s a ház.
A forró teát hirdető januárt
már elfeledték, fagyi várja őket,
az öröm bennük féktelen, mint a vér,
mikor testben szalad. Ők most pihennek,
ahogy gyümölcs az érésig lóg a fán –
de tűzről pattant közülük valahány.
7.
Petres Katalin: Tavaszi figyelmeztetés
Fény öntözi bőrödet,
sejt-kútjaid forrók,
zúg a vér ereidben,
a lét díszeit ringatja
az örök remény dala:
zümmögő méhek raja.
Küzdj! Ne hagyd tűzre
jutni a sok csoda
gyümölcsét soha!
8.
Tátos Gyöngyi: A zord tavasz
Hűvös szél zörgeti a zsengelomú fákat
Nap tüze helyett hideg eső öntözi a tájat.
Hol van a május ringató karja
Mi fám apró cseresznye díszeit dajkálja?
Még szerencse, hogy volt forró nap is az égen
Sugarai melegséggel hívták munkára a sok méhet,
Hogy vér vörös, ízes gömböcskék teremjenek
Cseresznyefám gyümölcséből idén is ehessek.
9.
Gősi Vali: Vérvirágok
Ahogy a tisztást langy’ eső és
harmat öntözi, buzgó méhek hordják
virágok kelyhébe az óarany életcsodát,
és ringatja egyre a szél az időtlenség
hímporát, mint gyermeküket dajkáló,
halhatatlan anyák, akiknek ékei
– az öröklét méhükben fogant díszei –
tüzes vágyukból bomló, forró szerelmük
hamvas gyümölcsei; szép gyermekeik,
ébredő tavaszok harsány hirnökei,
virágos ágakon vöröslő
vér-virágok.
10.
Varga Katalin: Tavaszi idill
Lágy szellő ringatja a rügyező fák ágait.
Tavaszi zápor öntözi bársonyos barkáit..
Csípős még az este, rakni kell a tűzre ismét..
Forró vérem is érzi a tavasz közeledtét
Szorgos méhek porozzák szép kertünk virágait.
Ragyogó gyümölcsökkel díszítik, az álmaink.
11.
Bubrik Zseraldina: VÉR nélkül él
Ágait lehajtja a
szomorúfűz,
de FORRÓK lesznek,
ha a Nap odatűz.
Szélben újra és
újra elkezdi lassúját,
de soha nem fogja
ropni tüzes táncát.
A kérge növése
során, a zöldről
vöröszöldre vált,
de kívánni se lehetne
nála szebb arát.
DÍSZEI a barkák, lehetnek
fehérek és zöldek,
ezek mindkét
színben a hölgyek.
A porzós füzérek
sárgák és pirosak,
nem keverik össze,
amik épp tilosak.
ÖNTÖZI GYÜMÖLCSÉT TŰZRE
pattant MÉHEK hada,
élvezik, ahogyan a
fát, a szél RINGATJA.
12.
Megújhodás shf-Istvan Hanyecz
Virágzó kertek
Májusnak szép díszei,
hiv megújhodás
virágba borult
kertemben nagy a nyüzsgés
méhek zsonganak
a felkelö Nap
friss harmattal öntözi
szomjas kertemet
elsö gyümölcsét,
kertemnek földieprét,
kosárba szedem
Tavasz csókjai,
lopva, égetön forrók,
újszerelemben
piros vér buggyant
heves csóktól ajkadon,
május estéjén
virág illatát
lágy, friss szellő ringatja
május estéjén
Lemenö Nappal ,
Tűzre lobbant horizont
hegyeknek csúcsán
13.
Lám Etelka: Sorsod
Álom és valóság
végig kisér élet utadon
Sorsod ifjukor hajnalán, teli
még csendes és szép reményekkel,
gondtalan vitorlázik az élet tengerén.
S a májusi szél esőcseppeket hoz,
forró Napnak aranyfénye melenget.
Lelkednek tiszta tudásfénye ragyog benned.
Érett gyümölcsök mézédes ízét izlelgeted.
Fiatal szíved tündérkertben lépeget, ahol a
szorgos méhek hada zümmög körülötted.
De jól vigyázz a valóság rögös útján,
sok csábító szirén szép álmokat,
hiú ábrándokat igérnek.
Vágynak heves tűze elemészti tested,
de jő a nyári zápor s lehüti izzó véred.
A csillogó kristálytükör varázsfénye meghasad s
kopott díszei elporladnak, mint a szintelen kavicsok.
Közben lehulló virágszirmokat ringat a friss tavaszi szél,
ahol májusi esőcseppek öntözik a szomjazó földet.
14.
Mukli Ágnes: Meggyfánk menyegzője
Borzas meggyfánk tavasz-üde mátka,
ékes dísze bozontos virága.
Csalogat nektára szorgos méhet,
sóvárgó forró csók, szép ígéret.
Ágán ringó hamvas selyem fátyol,
szerelem-tűz mint alkonyat lángol.
Csapodár csábul, virágpor illat,
szellő, szavával zümmögést ringat,
szirmokat röptet, hófehér pelyhek,
száműzötten, hosszú útra kelnek.
Öntözi zápor levelek áznak,
vére gyümölcse, piroslik nyárnak.
15.
Dittrich Panka: Utolsó kérdés
A magánya végtelen súlyát sem tudták vele feledtetni a kacér tavaszi felhők, pedig az azok közül kikandikáló napsugár a melegével lehajolt az ő vállára is, úgy, ahogy a fákra, bokrokra, virágokra, kavicsra és kőre, a rétre és a háztetőre. Sokszor arra gondolt, hogyan is lehetne egy megfásult lelket és egy rozoga testet csak úgy elhagyni… Ezerszer elképzelte, hogy lehetne… lebegni…
Mert minden illúzió, a maga hamis valójában. Csak az idő, az nem, hiszen a rabláncként szegül nyomába. Az egyre lassabban pergő percek azok hűségesek. Mégis hiába való fáradozás minden megtett lépés, ha céltalan, mert nincs kihez vezessék…
Akkor mi értelme akár egyetlen szívdobbanásnak is? Ha a csillagos esték sem ringatják szép álomba, hogy legalább a kín csapdájából kitörhetne, arra a pillanatra, ahol minden szép és jó a saját kedve szerint. Mert múló állapot a boldogság: ahogy a méhek rajzanak, virágport szórnak, a kinyíló szirmok idővel mégis porba hullnak, hiába igyekszik öntözni az eső… – így vélte, így látta.
Vérező szívében fagyossá dermedtek az egykor forró vágyak, az időtlen időtlenségek. Zűrzavaros világában az élete filmjén csak néhány színes képkocka fakó díszei ragaszkodnak még hozzá, más semmi egyéb. Díszek, amik akkor mégis bűnről bűnre vitték. Emberek akik szerették, majd elhagyták. Olyanná vált, mint a gyümölcs az ecetes lében…
Minek a tavasz? – kérdezte idén is magától.
Ha télen megint rőzsét kell lopnia, hogy legyen tűzrevalója…
16.
Dél Tamás: Virágének
– Faapó, közelebb hajlana?
– Egy éjszakás kalandra vágysz
a lányommal, mi?!
„Egy csók és más semmi…”
– Te Díszvirág,
három méter, és ennyi!
De, meglátni és megszeretni…
– Ifjú vér;
ez csak a külső,
a látszat.
Olyan forrófejű vagy még,
hogy égeted
magad alatt az ágat.
– Lágy eső!
Öntözd megy könnyeimmel
e zord Apát!
Hátha ettől
ölelésre nyúlnának karjai,
s lecsökkenne köztünk a táv.
– Bohó szellő!
Ringass közös álomba.
Egy ujjbegynyi
érintés elég.
Szaggass meg érte,
ha kell, tépj!
– Méhecske! Kicsi Ámor.
Vidd a csókom
nektár áron!
S így tiszta szerelmünk
mosolygó gyümölcsként
dobban majd az oldaladban.
Van hát még élet.