- Horváth-Tóth Éva: Mentőcsónak
Egyedül álltam
a viharban
abban
amely maga alá
temetett
fuldokoltam
tanultam úszni
de nem mondta
senki
hogy bele lehet
halni az életbe
észrevétlen
eltemet
elevenen.
Egyedül álltam
a viharban
mindig magam
hullámsír volt
előttem
a holnap
a tegnap habjai
alatt recsegett
roppant roskatag
vállam szívemben
hitetlen harag
zúgta hol van
hát hol van
az aki segíthet
a gyermeken
az enyémen.
Egyedül álltam
a viharban
és megjelent
aranyló fény
helyett csend
ölelt és csak bent
reszketett a láng
még félve de
biztosan
hogy rendben lesz
minden
mentőcsónakba
tettem lelkemet
néhány másik mellé
mert azt súgta
az Isten nekem
hogy ha én nem is
de ő mindig
hisz majd bennem.
- Kalocsa Zsuzsa: Élet hajója
Evezek az élet hajóján,
merülök, ha nincs segítő társ,
aki felém nyújtja a kezét,
hullámok közt csak gonosz zenél
feldühödve, csapkodva táncol,
s mindent elvisz, mint nyári zápor.
Viharos álmokból vad szeszély
gyöngyként gurul a csöppnyi remény.
Szívemből a sóhaj messze száll,
elkerül csendben a régvolt’ vágy.
Fura, ördögi világban élek,
üres szavak, s olcsó ígéret.
Ezek után vaj’ mit reméljek,
ha életünk hajója süllyed?
- Dobrosi Andrea: Az Oscar-gála elmarad
– Szorítsatok helyet, még beférek! – megtörtént. A mentőcsónak végében ült rövidnadrágban, felhúzott lábakkal. A nővére mellette.
A túlzsúfolt lélekmentő kitartóan hánykolódott a tengeren. Mindenki magányos volt és fáradt.
Hajójuk zátonyra futott. Ketté tört. Szerencsére még időben be tudtak szállni. A hullámok hatalmasak voltak, időnként be-beloccsant egy kis víz, de nem azzal foglalkoztak.
Hallani lehetett a sok heves, de megkönnyebbült szívdobogást, hiszen senki sem erre számított, hanem egy kellemes, karibi körutazásra, ahol integetnek a pálmafák, és a tenger habjain csillámok táncolnak.
Aztán valahol mégis partot értek. Még mindig felhúzott lábakkal ült. Nem akarta elhinni, hogy túlélte.
– Rémesen nézel ki, – mondta a nővére – ha hazaérünk, gyantáztatnod kell! - Kristófné Vidók Margit: Küzdelem
Olyan magasan vagy Uram,
elér-e hozzád az imám
mielőtt a mélybe zuhan?
Zúg a tenger, megannyi árny
üldöz. Segíts!- mert elveszünk,
tört álmok fájó sikolyán,
csalfa szirénként tévelygünk.
Nézd Uram, nézd a gyermeket,
kinek szemében rettegés,
halld, az anyát ki esdekel,
lásd, mind küzdünk az életért.
Megment-e a csónak embert,
hitet, és összetört reményt,
megmarad-e a víz felett,
páracseppként a szellemlét.
Milyen parányi az ember,
a harcban mégis hatalmas,
hozzád száll fohásza csendben,
emeld fel őt, a magasba.
- Gáthy Emőke: Az én mentőcsónakom
Huszonkét évesen a menybe készültem Viharos tenger lett nagy hamar belőle Ma már nem is tudom hogyan történhetett Megtépve de túlélve kerültem felszínre Ellenszenv gyűlölet örvénye forgatta segítségre vágyó fuldokló küzdésem Mentőcsónakom negyvenöt évesen egy kép lett Egy asztrológiai képlet gubancos emberi viszonyaim papíralapú térképe hozzá sok jó tanács mit hova ki-be-le-át elektromos kapcsolótábla tervezet néhány óra alatt minden érthető lett De a kivitelezéshez két évtized kellett Így is megérte A renoválásnak még nincs vége
Meddig ? Ki tudja Gondolom míg utam tart S lehet sosem lesz már befejezve „Ami elromolhat, az el is romlik”. * Helyrehozni kétszer annyi idő szükséges
*Edward Murphy, amerikai mérnök szállóigéje.
6. Győri Nagy Attila: Mentőcsónak
Elvesztél a mindennapok lélekőrlő csatáiban,
lábad elgyengült, s ingatag hited megerősítésért kiállt.
Már nem mosolyog a reggel, nem vidít fel a
bárányfelhők közül kibújó éltető napsugár.
Monoton mozdulatok unott szürkeségében
keresed a kapaszkodót, egy elérhető mentőövet.
Észre se veszed a parton álló csónakot, pedig
korlátlan hellyel, jegy nélküli utasként is használható.
Csak be kell szállnod, a szeretet fogad,
nem kérdi majd honnan jöttél, ki vagy.
Megszenvedett érted a keresztfán, lemosva bűneid
önzetlenül nyitott ajtót szívednek.
Lépj be, könnyű mozdulat, s cserébe az ajándék hatalmas.
Örök életre szóló mentőcsónakod lesz,
feltétel nélküli szeretete újra mosolyt csal.
Az arcodra, szíved, lelked összes bajára.
Minden nehéz pillanatban ott lesz a remény,
egy örök társ, egy állandó vigasz, egy mosoly.
Az arcodra, szíved, lelked összes bajára.
- Klotz Mária: mentőcsónak
amikor kesergő lelki válságban sínylődsz,
senki nem gondol rád, magadban őrlődsz,
nem kopog be zárt ajtódon egy lélek sem,
akkor hívj fel, vagy küldj üzenetet nekem.
ha fáj a rothadó múlt, a sebek széttépnek,
szétszaggatják testedet a gyötrő emlékek,
felvillannak a kilátástalanság rom-tényei,
akkor jövök, felvillannak a remény fényei.
hogyha sötét, viharos tengeren vergődsz,
nincs tovább, világvége-létben tengődsz,
kesergésedben elhiszed, nincs többé kiút,
akkor mentőcsónakban érkezik a jövő-út.
evezem a segítség-ladikot sebesen hozzád,
kimentve a gyógyír lélekmelódiát dalolnád,
küldetésed idevonz, soha nem adhatod fel,
acél akaraterőd a világmindenségbe emel.
- Kisznyér Ibolya: Mentőcsónakban
Viharos szél űz sötét felhőket,
hullámok alkotnak víz-hegyeket,
rettegés a szívekben, szemekben,
ima könyörög tekintetekben.
Parányi az ember a csónakban,
a víz ereje dúl a viharban,
a tenger dobálja reccsen, roppan,
keresztet tart a kéz, kitartóan.
Anya védi testével gyermekét,
más maga elé néz, megtört, döbbent,
mind más, ám egyként rebeg fohásza,
félelem szűköl, végzet drámája.
A mentőcsónak küzd, hánykolódik,
az ember lelke csodában bízik,
tán Isten csillapítja a tengert,
talán megmenti a gyarló embert.
- Jószay Magdolna: Vihar a tengeren
Istenünk, talán végső
óráinkat éljük,
félünk és rettegünk,
tekints reánk, kérünk!
A Sors úgyis vert már,
alázattal tűrtük,
levezekeltük rég,
mi bűnt elkövettünk!
Miért kell még ez is?
Mi lesz családunkkal?
Szükség lenne még ránk,
szánj meg irgalommal!
Egyszerű emberekként
könyörgünk most feléd,
küldd el fejünk felől
e vihart, s győz a te igéd!
- Keczely Gaby: Menekülés
Ott láthatjuk, süllyed a szép hajó.
Menekülünk egyre messzebb tőle.
Félünk. A tenger véres, háborgó
hullámai magasak, vetődnek.
Imáink az Istenhez vezetnek.
Ő megment minket a rút haláltól!
Csónakkal haladunk egyre messzebb.
Ments minket a tenger haragjától,
vezess a földhöz s mi szerencsésen
kezdünk egy új életet merészen!
Mentsd meg Isten a fiamat, kérlek,
hisz csak hálni jár belé a lélek.
Mentsd meg kicsinyem! Neki élni kell!
S a kapaszkodó férfi is éljen.
A vad tengerben el ne veszítsem,
hozzánk tartozik, drága Istenem!
Hánykolódunk e tajtékzó vízen…
Vajon meddig? Vége lesz, hiszem!
Öregek imái mindig hatnak:
elemi csodára most várhatnak.
Talán még nincs vége az életnek,
mindenki földi létet élvezhet.
A csónakból nem látszott a csapás,
mit átéltünk a hajón, süllyedve.
Jött a rémes, végtelen zuhanás,
úsztunk életünkért, mit sem sejtve,
féltünk rettegve, de reménykedve.
A megmentő csónakot elérve már –,
döntött a SORS! Lehiggadtunk végre.
Ha földhöz érünk lesz jövőnk immár…
Ki az, ki tudja előre persze…
De hitünk örökké segít benne.