- Klotz Mária: Képeslap-fantázia
A vén Duna vízalatti titkokat
rejteget,
folyása sodrában régi álmokat
fejteget.
A Fekete-erdő mély torkolatából
folydogál,
a Parlament előtt lágy hullámokban
csordogál.
Beszívja magába a házban zajló galád
csatákat,
elborítja habbal a vagdalódzó hatalmi
játszmákat.
Tavasz közeledtével vize egyre tükör-
fényesebb,
színe a pislákoló napsugártól újra
ékesebb.
A Duna lassan hordja hordalékait
előre,
akármilyen szelek fújnak, kitartás árad
belőle.
„Azért a víz az úr!” – mint már Petőfitől
tudjuk,
veszélyes is lehet, még ha nem is igen
akarjuk.
Amíg a vén folyó mozgásban országokat
átszel,
addig a Parlament előtt a vízben gőzhajó
vesztegel.
Hogy mit keres ott? Senki sem sejti, nem
tudja,
indulásra várva múlt emlékeit pöfékelve
fújja.
Gőzös régi dalok szállnak a tiszta fővárosi
égbe,
koromszikrái belerontanak az égi
kékbe.
A Duna néha árad is, a gőzös köpködve
szennyez,
számos okoskodó természetbarát megint
elemez.
A természet tudja küldetését, érti a
dolgát.
egy hajótársaság cserélgeti sejtelmes
rakományát.
A parton kandikál tavasz hírnökeként,
a hóvirág,
reményt, hitet sugallva, erőre kap
a világ.
- Dudás Judit: Hol a hiba?
Klára asszony elgondolkodva nézte az imént kinyomtatott képet, miközben keresztben melle alá simult jobbjára támasztotta bal könyökét, bal kezével pedig szórakozottan babrálta nyaklánca medálját. Aztán felvonta szemöldökét, sóhajtott egyet, megrázta a fejét és határozott léptekkel a konyha felé indult. Ideje a délutáni teának. Zsóka hamarosan telefonál, addigra elkortyolgatja a darjilinget. Tivadar mennyire szerette! Mióta elment, ő is rákapott az ízére, talán kegyeletből. Minden esetre már négy éve délután fél ötkor teázással hódol az emlékeknek…
Bekapcsolta a kis kupolás vízforralót, még László hozta neki az egyiptomi útjáról tavaly. Most is Egyiptomba utaztak Rékával, micsoda meggondolatlanság, ezekben a vészterhes időkben! De hát László mindig is romantikus lélek volt, most 20 éve, hogy megismerte a feleségét egy ásatáson, ünnepelnek a piramisok tövében. Pár évre rá összeházasodtak, aztán 15 éve megszületett Déneske… angyali gyermek! Azokkal a hatalmas mélybarna szemekkel, a göndör fürtjeivel… Klára vágott egy fintort és megvonta a vállát. Sajnos azt nem mondhatja, hogy az okos buksijával, mert Déneske minden volt, csak nem okos. És még lusta is. De hát el lett kapatva, Réka még most is úgy gügyög neki, mint pelenkás korában.
Klára asszony forró vizet öntött a szűrőben lévő teafűre, kis meisseni porcelán csészéjét óvatosan fogva visszaballagott a nappaliba. Egy pillanatra beletekintett a tükörbe és megnyugodva konstatálta, hogy még nem kell fodrászhoz mennie, ez az új fazon nagyszerűen tart, fiatalos, dinamikus. Eleinte tartott tőle, hogy ez a nyakban felnyírt mód már nem való egy 77-ik évét taposó nagymamához, de Zsóka meggyőzte, hogy jól fog állni. Sűrű, vastag szálú ősz haja remekül tartotta a frizurát.
Éppen belekortyolt a teába, amikor megcsörrent a mobil. Nahát, Zsóka kicsit várhatott volna, ki fog hűlni a tea mire befejezik a beszélgetést.
– Drága Zsókám, szervusz! Szervusz! Beszéljük meg a dolgokat, van nálad papír, toll, hogy lejegyezd? – csilingelt bele a telefonba.
– Jaj, Klárikám annyira hálás vagyok, amiért segítesz! Azt se tudom, hol áll a fejem, aztán meg még ez is! Komolyan mondom, megőrült ez az oktatási rendszer, ilyen hülyeségeket adnak fel házi feladatnak, most mond!
Klára asszony eltartotta a fülétől a telefont, szokás szerint Zsóka visított, mint egy választási malac.
– Édesem nyugodj meg, azért vagyok itt a vonal végén, hogy segítsek. Várj, kihangosítlak, épp teázom.
Megérintette a telefont, majd letette a kis dohányzóasztalra. Elégedetten a teáért nyúlt és elhelyezkedett a fotelben a könyvespolcra függesztett képpel szemben.
– Nos, mondjad drága Zsókám, pontosítsuk ezt a házi feladatot.
– Déneske azt mondta, hogy értekezést kell írniuk…
– Értekezést? – hüledezett Klára.
– Hát…igen, olyan fogalmazást, hogy mit látnak a képen, mit indít el bennük, milyen gondolatok fogalmazódnak meg a fejükben. –hadarta Zsóka.
– hüm…na és Déneske mit mondott?
– Jaj hát lecsapta a képet, azt mondta hogy neki ilyen baromságokra nincs ideje, ez a kép egy HIBA, az egész kép egy hiba, ő leszarja…bocsánat Klárikám, de így mondta. Szóval leszarja magasról, ő inkább a holnapi matekdogára készül.
Klára összevonta a szemöldökét. Matek. Arra készülni kell, fontos tantárgy, Déneske mégse olyan hülye, mint aminek mutatja magát.
– Nyugodj meg Zsóka. Majd én elmesélem, belőlem mit vált ki a kép, te lejegyzed, Déneske meg leírja szépen egy fogalmazásba.
– Jaj, édes Klárikám, annyira hálás vagyok! Tudod, nem akarom, hogy félre érts, nagyon imádom Déneskét, hiszen az unokánk, de hát el vagyunk mi szokva a fiataloktól, a kamaszoktól meg pláne! Réka nagyon könyörgött, hogy vállaljuk el a gyereket erre a tíz napra, nem lesz vele gond. Tudom, mehetett volna hozzád is, hiszen te is a nagyanyja vagy, de Réka azt mondta, mi fiatalabbak vagyunk, már megbocsáss drága Klárikám, szóval hogy velünk jobban kijön majd. Hát nem is tudom, Frigyes csak mormog az orra alatt, hogy idióta zajokat hallgat a gyerek, zene címén, meg hogy folyton piszkos zoknikat talál szerte a lakásban. És Déneske az ő foteljából nézi este a meccset, hát hogy jön ez a gyerek ahhoz, hogy elfoglalja a nagyapja helyét! De szólni nem szól, csak nekem dünnyög itt, és…
Klára felpattant. Még a tea is kilöttyent az asztalra, ahogy lecsapta a csészét. Úgy érezte el kell vágni a szóáradat fonalát, Zsóka megint bele lovallja magát egy mondvacsinált problémába, így szokta, ideje hát leállítani. Idegesen járkálni kezdett a szobában.
– Zsóka drága értelek, ne folytasd. Nem értem Rékát, a gyerek hozzám is jöhetett volna, azért, mert te 57 vagy, én meg 77… tényleg nem értem. Frigyes viszont annyi idős, mint én, gondolhatott volna az apjára. Mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg a kép. Ott van előtted? Mert akkor mondom, amit gondoltam, te pedig elmondod a véleményedet.
– Jó, jó, Klárikám. Mondjad. Már írom is…budapesti rakparton…
– Állj, állj, állj! Honnan veszed, hogy Budapest?
– Hát ott az országház…
– Zsóka! Szerinted milyen évszámot lehetne mondani, ha letakarod az országházat és csak a hajókat nézed?
– Hát… tudod, ilyen hajókat az Onedin család sorozatban láttam! Emlékszel? Talán az 1800-as évek közepe, eleje…
– Na látod! És hol van a Budai vár?
– Ott baloldalt, a… te jó ég, ez nem is az!
Klára elégedetten bólintott. Onedin család. Végre kezdi látni a lényeget ez a hibbant nőszemély.
– Na ugye! Szóval az országház egy hiba a képen. Aztán a hajó is támpont, mert ilyen hajók tényleg az 1800-as évek elején, közepén közlekedtek, amikor az országház még csak elképzelés sem volt. A magyar kétkéményes gőzhajókat, amelyek ugyan nem voltak ekkorák, de hasonlóak voltak, szóval azokat is csak 1893-ban kezdték gyártani, a magyar termesgőzösöket. Namármost…
– Hogy te miket tudsz Klári! Honnan szeded ezeket?
– Tudod, hogy Tivadar a szerelmese volt a hajózás történetének, rengeteget mesélt. Meg amúgy utána is néztem, a pontos évszámok miatt. Az első volt 1893-ban az I. Ferecz József… de nem ez a lényeg! A lényeg, hogy a képet tekintve emiatt sem lehet Budapest.
– De hát az Országház…
Klára türelmetlenül lezuttyant a fotelba és felcsattant.
– Zsóka! Ezt már egyszer megbeszéltük, nem? Nem illik oda, ez egy hiba! Különben is az országházat 1885-ben kezdték építeni és 1902-ben adták át, ezt minden iskolában tanítják!
A vonal másik végén gyanús volt a csend. Klára mélyet lélegzett, nyelt egyet, majd nyugodt hangon folytatta.
– Zsóka drágám, nálatok, a nővérképzőn ezt nem biztos, hogy tanították, emiatt ne legyenek rossz érzéseid. Folytatom, ha nem haragszol. Tehát ott tartottunk, hogy nincs Budai Vár a képen. Másik vár van, lényegtelen milyen. Lényegtelen, melyik országban. Amit tudunk, hogy 1800 utáni a hangulata a képnek. A távolban hegyeket láthatsz, igaz?
– Igen, a Duna pesti oldalán is a hegyek…
– Zsóka megőrjítesz! Felejtsd már el, hogy Budapest, és Duna! Ez bármelyik folyó lehet, aminek a két partján hegyek állnak, de nem a Duna pesti szakasza! Szóval… hol is tartottam?
– Hogy az országház…
– HIBAAAA! Hiba az országház! Hiba a feltevés, hogy ez Budapest, csak az országház és a tetején lebegő magyar zászló látványa csalja meg a szemed! Már ha az a zászló tényleg magyar zászló, nagyon elmosódott, bármelyik trikolor is lehet, amiben van piros, fehér és zöld szín. És amit te Dunának nézel, élesen elkanyarodik, nézz már a képre! Mit látsz?
Zsóka motyogása elvékonyodott.
-… hóvirágokat…
Klára a mennyezetre pillantott. Nyugalom. Még a végén megüti a guta.
– Helyes. Hóvirágokat. És a folyó elkanyarodását, nemde?
– Igen, igen… látom. Szóval egy nem magyar városban, valamikor januárban hajó köt ki…
Klára asszony úgy érezte, ha nem ihat most egy konyakot, akkor megtébolyodik ennyi oktondiság hallatán. Felpattant a fotelból és a bárszekrény felé vágtatott, közben vicsorogva mosolygott, hogy hangja kellőképpen kedélyes legyen.
– Zsókám, az 1800-as években más időjárás volt, mint most. Nem volt ez a globális felmelegedés! A nyár NYÁR volt, a tavasz az TAVASZ, a tél pedig hosszú és hideg. Hó is volt. Sok, sok, fehér hó… a francba!
A konyak a padlóra loccsant. Zsóka hangja szipogó lett.
– Kérlek, drága Klárika ne beszélj így velem, igazán nem érdemlem meg…
Klára asszony megpróbálta összerendezni szétzilált idegeit, megnyugtató hangon szólt a telefonhoz.
– Bocsáss meg Zsóka, ez nem neked szólt, kiborítottam a ko… a teámat. Nyugodj meg édesem, távol áll tőlem, hogy téged bántsalak, aki voltál olyan édes, hogy befogadtad Déneskét és elviseled Frigyesed rigolyáit.
– Hát igen… Frigyes…
– Hagyjuk most Frigyest ott ahol van. Szóval ott tartottunk, hogy valahol, valamilyen országban 1800 után kétkéményes gőzös tart a part felé. Nyílnak a hóvirágok, egész rét van belőlük, ez némileg oldja a kép komor hangulatát. Nem tudni, a hajó utasokért jött-e, akik a csónakokban állnak, avagy embereket hozott valahonnan, akiknek érkezését ez a sok ember várja….ez már a szabad asszociációra bízható…
– Parancsolsz?
– Pfű… úgy értem ezt majd Déneske eldönti, mi a színpatikus neki.
Mormogás hallatszott háttérzajként a telefonban. Klára az órára nézett. Te jó ég, öt óra elmúlt, hamarosan indulnia kell készülődni, este színház. Zsóka értelmetlen sutyorgása hallatszott a telefonból.
– Lejegyezted Zsóka? Valami gond van?
– Nem, nincs, csak Frigyes kérdezi…
– Mit?
– Hogy mikor kap vacsorát…
Klára asszony lehunyta a szemét. Istenem, milyen áldottnak érzi magát, hogy Tivadar élemedett kora ellenére sem lett óriás csecsemő…
– Hát etesd meg…úgy értem, adj neki enni Zsóka, a megszokás nagy úr. Ha Frigyes ilyenkor vacsorázik, akkor ne várasd meg. Megbeszéltünk mindent drágám, lejegyezted a dolgokat ugye?
– Igen, igen….
Volt valami bizonytalan felhang ebben a két gyors igenben, de Klára csak legyintett. Zsóka úgysem látja, amint kócosan hever a fotelban, kezében üres konyakos poharat szorongatva.
– Tudod mit Zsóka? Hagyd a csudába a leírtakat. Annyit mondj Déneskének, hogy nagyon okos gyerek, mert ő már az elején látta, hogy ez a kép egy hiba, úgy ahogy van. Most leteszem, mert színházba megyek. Neked kitartást, Frigyesnek jó étvágyat. Szervusz drágám!
Azzal kinyomta a telefont. Zihálva vette a levegőt, ernyedten lógatta bal kezét a fotel mellett. Majd hirtelen felderült az arca, és felegyenesedett a fotelban a belé hasító felismerés hatására. Hiszen ez a gyerek okos! De még milyen okos! Mert ő is azonnal látta, mi a hiba képen! Hát az országház példának okáért…
Klára asszony egyenes derékkal állt fel a fotelból, büszke tartással, felemelt fejjel vonult el a hálóba átöltözni, és rendkívül elégedett volt, hogy az eddig tapasztaltak ellenére mégiscsak okos unokája van.
3. Horváth-Tóth Éva: Megadatik
Amíg az álmok súlyos
gőzhajója felhőket fest
az égre, apró tutajokon
hús-vérnek tűnő emberek
ringatóznak, és az égre
néz minden tekintet,
ott kutat, ott keres,
kerget vágyakat, pedig
odalent a víztükörben
megcsillan az igaz,
a való, ami kézzel fogható,
mégsem nézi senki sem,
talán mert félelmetes…
Hiszen az ember gyarló,
bűnre hajló, megbotlik,
elesik és felkel,
megy tovább, míg az élet
meg nem áll egyszer,
a bűnbocsánatért elég,
ha befelé néz a lélek,
bugyrait felkutatja
a bűnös és ajkán
az igaz hittel kéri
az Istent…
Megadatik.
Ehhez álmodni sem kell,
mert Ő ott van
hórihorgas hegyek
tetején a felhők felett,
a víztükörben,
a tutajokon ülők szívében,
a hóvirágok fehér színében,
a tar ágakon billenő csendben,
ott van a fentben, a lentben,
a kintben és a bentben,
csak hinni kell, és ott lesz
az Isten a szívben.
- Lám Etelka: A Duna szívében
Szép szemed csillog a Duna vízében
Országház ablaka mosolyog a hajnal tükrében.
Tavasz jön simogatja a kedves arcodat
régi emlékeim lebegnek a Duna felett.
Hömpölyög a fantázia a gőzös hajón
hullámokon ragyog a ezüst fény.
Tavaszi napsugár lepke szárnyain lebeg.
Varázslatos színeket ébreszt a kék hajnal.
A Dunaparton szétszórtam vágyaimat
vízcseppeket rajzoltam tenyerembe.
Elmúlt percekben tavaszi szellő halk zenéje
szerenádot lebegtet a dunaparti sétányon.
- Kalocsa Zsuzsa: Új világ
A Duna jéghideg hulláma,
gőzhajón az éjnek zsákmánya.
Kéménye füstöt szór ország házára,
rossz képet nyújt idegen számára.
Mennék vele távoli helyre,
s lelnék ott egy nyugodt szigetet,
hol sohasem kellene félnem,
hogy új világban békén éljek.
Visszahúz az üde virágillat,
tündökölnek, s elvarázsolnak.
Reménnyel telt lelkem jövőt látó,
örökké éltet, mert vizimádó!
- Ordas Andrea: Menj haza
Az izmos, jóképű, magas férfi orrcimpái kitágultak az indulattól. De a lány nem félt tőle, hiszen tudta, hogy hirtelen haragú, de sosem bántaná. Szerették egymást, bár volt tányérzörgés, de édes volt a békülés. Összetartoztak. Aztán a férfi megszólalt.
– Menj haza, ott beszélj így! Itt velem nem fogsz!
A lányból hirtelen hatvanéves idős hölgy, a férfiből pedig hetven pluszos hatalmas, félelmetes, agresszív idegen lett.
– Hiszen itt vagyok otthon, itt van haza – mondta a hölgy rá egyáltalán nem jellemzően, halk, reszketeg hangon. A férfi hozzálépett, felemelte, odébb dobta, és bement a szobába. A lány-hölgy körülnézett. Minden ismerős volt, mégis minden olyan idegen. A férfi után ment, de a szobában, a máskor olyan meleg szobában, szinte majd megfagyott. Bebújt az ágyba a férfi mellé, próbált hozzábújni, de mintha egy kőfal lett volna köztük!
– Komolyan gondoltad? – kérdezte kicsit dacosan, mégis félve a választól. Nem jött válasz.
– Ez is válasz – gondolta ő sértődötten. A ruhái másnapra már elő voltak készítve. Semmi meleg cucc, hiszen autóba fog ülni. Halkan, gyorsan, sírva öltözött, nem vett magához mást, csak a töltőjét és a másik, a saját lakása kulcsait. Kiment az udvarra, megsimogatta a kutyákat, a fákat, ránézett a hóvirágokra, hiszen a többi virág még a fagyos földben szunnyadt. Milyen örömmel ültették tizenöt éve ezeket a hóvirágokat! A kapuból visszanézett. A ház, a kert, a kutyák is idegennek tűntek, nem tartozott ide.
Szinte futott az ismerős, mégis idegen utcákon, kapkodta a csípős, fagyos levegőt. Kimelegedett, rá is izzadt az a semmi kis hosszú ujjú póló a kabát alatt.
– Még jó, hogy nem vettem fel meleg pulcsit – gondolta, miközben beteg tüdeje sípolt, és hörögve vette a levegőt a mínusz 20 fokban.
Nehezen találta meg az éjszakai busz megállóját, a tér is máshogyan nézett ki. Félni kezdett, hogy eltévedt az ismerősen idegen városban. Szerencsére többen várták a buszt. Tudta, hol kell leszállni, átszállni a villamosra. Ez megnyugtatta.
De most semmi nem olyan volt. A villamos nem járt, a sínek és a hidak is eltűntek. Mintha hirtelen visszarepült volna az időben az 1700-1800-as évekbe. A folyó közepén gőzhajóval, csónakkal közlekedtek, oda kellett volna eljutnia, de hiába integetett, a sötétben nem vették észre, hiszen a parton egyedül állt. Mindenki a csodálatos gyönyörű impozáns új épületet – a Parlamentet – figyelte. Ugyan nem értette, hogyan láthatja, hogy az ő oldalán mit látnak az emberek, amikor ahol ő állt, nem látszott, de most nem akadt fenn ezen.
– Haza kell jutnom, ha úszva, akkor úszva. De a kabátom és a cipőm itt hagyom, mert azok csak lehúznának – mondta hangosan magának. Kibújt a kabátból, cipőből, és egy ugrással a folyóba vetette magát. A jeges víz térítette magához.
– Jesszusom, mit csinálok? – józanodott ki hirtelen, és bár a vércukorszintje még mindig alacsony volt, a hideg visszarántotta a jelenbe.
Eközben a csobbanásra felfigyelt két hajléktalan férfi. Ők támogatták a jegesvizes ruhában reszkető hölgyet a padhoz, ahol a cipőjét és a kabátját hagyta.
– Nincs piaszaga, nem is tűnik úgy, mintha közülünk való lenne. El akarta dobni az életét, vagy mi a baja? – kérdezték, miközben koszos, büdös rongyaikkal igyekeztek valamennyire szárazra törölni.
Mikor kicsit kevésbé vacogott, a cipője és a kabátja is már rajta volt, akkor tudott csak válaszolni, de akkor is csak egy szót.
– Cukor – mondta alig hallhatóan. – Persze! Behipózott! Van egy kis kenyered? – fordult oda az egyik férfi a társához, de az már szaladt is.
– Jobb van annál! – kiáltotta, és valami szutykos ezüstpapírt nyújtott át a hölgynek.
– Karamellás csoki, egye csak meg, az most jót tesz! Messze lakik? Futás! Itt jön a Yard!
Meg sem várva a hölgy válaszát, összekapták a cuccaikat és elszaladtak. Pár perc múlva a csoki megtette a hatását. A hölgy ugyan átázott, de már tudta, hol van és hová indult. A furcsa kép eltűnt a fejéből. Közelebb volt a saját lakása, felszállt tehát a villamosra, ahol legalább jó meleg volt. A lelke még mindig feldúlt, és a gondolatai is kuszák voltak.
Amikor belépett a lakásba, ahol felnőtt, már nyugodtabb volt, itthon van. Az elmúlt évtizedek a távolba tűntek, csak halványan rémlett neki, hogy volt valaha szerelmes, boldog házas. Hideg volt a lakás, hiszen a felújítás miatt ki volt kapcsolva a gáz, a felfordulás is nagy volt, csak néhány régi bútor emlékeztette a régi lakásra. Itt kicsit ismerősnek tűntek a csupasz falak, mégsem tudta felidézni a gyermekkori érzéseit.
– Azért legalább még egy pulcsit hozhattam volna! – gondolta fázósan az ágyra heveredve.
– Mindjárt előveszem a töltőt, mielőtt lemerül ez a vacak, csak előtte felhívom őt, hogy ne aggódjon, hazaértem.
A telefon hosszan csörgött, de nem vette fel senki. Egyszerre ott termett mellette a férfi, átölelte, magához húzta, a fejét a mellkasára simította. A lány-hölgy megnyugodott.
– Csak egy rossz álom volt – gondolta, hiszen minden este így kívánnak egymásnak jó éjszakát. Már nem fázott. A szemét ugyan nem nyitotta ki, mégis mindent ismerősnek talált. Így aludt el.
Másnap csörrent a kulcs a zárban.
– Nyitva van a kisablak, nagyon hideg van itt, röpködnek a mínuszok. Hol vagy? Dehogy gondoltam komolyan, kicsim, hiszen szeretlek, ne haragudj, gyere haza!
A hölgy az ágyon fekve ölelte magához a lemerült telefont, holtteste jéghideg volt. De az ajkán ismerős angyali mosoly bujkált. Boldogan aludt el. Hazaért.
- Gáthy Emőke: Legenda, vagy megtörtént?
Egyetlen tömbből faragott, áthatolhatatlanul sűrű sötét éjszaka öleli a part mentén horgonyzó négy lapos dereglyét sehol egy csillag, a hold ki tudja, hol bujkál, mintha ő is óvni akarna egy, a víz színén hol megjelenő, hol az utolsó, negyedik hajótest alá bukó emberi alakot.
Sirály sikolt.
Aztán egy másik.
A nagyon fiatal mokány, széles vállú erős legény, biztonságban érezve magát, folytatja, amit az éjszakai sötét beálltával megkezdett.
Nem számolta, hányszor merült eddig, csak annyit érez, hogy hiába a kis-Balaton legügyesebb halásza, legkitartóbb úszója, most merülésről – merülésre egyre rövidebb percek múltán kell ismét a felszínre löknie magát levegőért, nehéz a feszítő vasrúd, a jókora fakalapács, a nagy kődarab, amit a hajó fenékbe vágott lékbe ver, hogy az ne tudjon visszazáródni.
Sietni kell, sietnie kell.
A dombtetőn már ködösen sejlik Pozsony vára.
Mi a csuda lehet szemben vele ez a hatalmas kőcsipkés, talpas – sisakos épület az itteni parton ?
Talán százszor is hatalmasabb, mint ország hódító Henrik német császár egész hadtápot szállító ármádiája együttvéve.
Ha még hihet az érzékeinek, hosszú fehér virágszőnyeg, mint dicsfény húzódik közvetlenül a víz mellet a sisakos épület felé.
Hóvirágok.
Ha még ura a gondolatainak, szeptember van . . . és hóvirágok . . .
Valaki tüzet rakhatott a folyó közepén, bár lángot, sárga – vörös lángnyelveket nem lát, hogy’ is láthatna méterrel a víz szintje alatt, feje felett meg a szabályos időközökben közeledő – távolodó lándzsás őrszemmel.
Koppanó léptei nélkül szinte kézzel fogható lenne a sűrű fekete csend.
Erre is figyelnie kell.
De fel kell buknia.
Vágtató lovak patáit idéző dobogó zajjal egy küllemére hajó, de méretére inkább városféle építmény halad árral szemben a mélyfekete éjszaka szürkésbe hajló párájában, nem messze tőle, kéményéből terjedelmes fehér füst ? köd ? pára ? kígyózik az ég felé, körülötte tucatnyi apró halászcsónak.
Derengő körvonalaik ismerős mérete elmossa az imént látott – vagy csak képzelt – más világi képeket.
A víz felett a túlpart irányából harmadszor rikolt a sirály, majd többször egymás után, jóval lejjebb vízfolyás iránt, mint ahol néhány órával ezelőtt a vízbe ereszkedett. Kund a teljes bizalom kimerült ernyedtségével engedi át magát a hangok és a folyó sodrásának.
- Kisznyér Ibolya: Álomkép
Álomban elcsatangol az elme,
összefűz korokat tévelyegve,
a Duna furcsán feszes víztükrén,
részeg matróz ül kormánykeréken,
Buda és Pest között vízen járók,
pöfékelő gőzhajó, vitorlások,
mint papírcsónakok kád vizében,
mit rossz gyerek harcra késztet éppen.
Nagy fehér virágok, tán madarak,
állnak sorban a parton, tanakodnak,
eltévedtek talán, mégis szépek,
vízen varázslat, derű a szemnek.
- Szakács Anna : Haladás
Halad a folyó a medrében vele az emberiség hajó előre
De a béke és bőség óceánját eléri-e?
Letűnt és feltűnt korok, csigamód lassulnak,
majd pörögnek, mint búgócsiga örvénnyel,
nem számol az emberi hatalom mindig az égi törvénnyel.
Az egyik lehúzhat a másik feldob,
az új kor technikai gazdasági fejlődést hoz.
De vajon lesz -e mindenki Országháza otthona ez a közös hajó?
A mindennapok partján észre vesszük-e hogy
a tisztaság, a természetes. virágzó és boldog ?
vagy tovább visz a hajó és könnyeinktől, borúlátástól
az elfüstölgött, ködösített igazságtól nem látva át az egón,
felfeszül-e valaki a szivárványra és a fogában tartva
ki viszi át a szeretetet és a szabad sokszínűséget a túlsó partra?
Nagy László híres költőnk szavait használva kicsit átfogalmazva.
Mert az igazat olyan sokan megírták már és megírják ma is.
Ha ezekre és szívünk bölcs megfigyeléseire hagyatkozunk,
nem kell a elhallgatnunk, lesz szép szabad összhangunk
egymás baját meghallgatjuk orvosoljuk,
akkor minden folt, homály elhalványul
nyílik a jelen, a jövő virágzást hoz
a csodák békés fehér galambja jó, igaz híreket mond.
- Jószay Magdolna: Bizarr álom
Furcsa álmot láttam,
Budapesten jártam,
semmi nem volt helyén,
hüledezve álltam.
Ismerős Országház,
léte megnyugtató,
előtte a Dunán
kevés „helyénvaló”…
Miféle járművek
elmúlt századokból?
Tájékozódásom
amúgy is korlátol!
Hidak és emberek
valahogy eltűntek,
csupán a halászok,
ők énekelgetnek.
Méginkább meglepett,
hogy egyszer csak vége lett…
elvágták a folyót?
Tó a Duna helyett?
A parton tengernyi
hóvirág alkotott
tavaszi szőnyeget,
szem belekáprázott!
Mindez csodálatos,
ám valahogy mégsem,
mert e kavarodás
megzavarta fejem.
Biztos egy rossz álom,
fel kéne ébredni,
durva dolog, bizony,
így „becsavarodni”.
- Gáspár Klára: Fantázi-álom
Gőzhajó szelné a kék Duna habjait,
de hóvirágok fehér szőnyege útját állja.
Most a múlt és a jövő itt viaskodik,
mindkettő csak ébredésemet várja.
A múlt elszáll a gőzhajó füstjével,
benne vijjogva menekül egy sirálycsapat.
A jövőt még mindig nem látom,
mert a parlament eltakarja kilátásomat.
Miközben óriássá válnak a hóvirágok,
védelmet biztosítva a sok apró halásznak.
A parlamentről regélnek a krónikások,
mert ő az, aki büszkén őrzi hazánkat.
A túlparton én feleslegesen keresem
a jól ismert, csodás épületeket,
Mátyás-templom és Halászbástya is elveszett
már nem mesélnek régi történeteket.
Eltűntek e csodás város hídjai,
melyek a kék folyót átszelték.
A liliputi halászok dalai azok,
melyek a múltat a jövőhöz köthetnék.
- Oláh Timea: Gondolat…
Nézzétek! A múlt és a jelen találkozott a vízen.
A múlt jött a jövő és a jelen.
Füst és gőz árasztotta el a Dunát,
Valóság vagy álomkép? Mi hajt minket tovább?
A parton a régmúlt történelem falai ültek.
A parton a tavasz virágai szét területek.
Sötétség leplében osont a gondolat,
Vajon mit hozott a jövő, milyen úton halad?
Árnyékok követik a napot odafentről a mélybe szállva.
Ki tudja nem e ez lesz a végzet utolsó órája?
- Keczely Gaby: Káosz a képen
A jobb sarkon már tavasz van, hóvirágok nyiladoznak.
Halászhajók és gőzösök vajon merre haladhatnak?
Mivel a part felé hajt ő teljes gőzzel, mint láthatjuk,
az a szép virágos föveny eltorzulhat, ezt várhatjuk.
Ha a Parlament az igaz, egy kis tó van az ő partján?
A Duna felső folyását Buda szépen lezárja már?
Gyönyörű a kép, de sajnos nem hiteles, bárhogy nézzük.
Folyónk még Paksig sem jut el, ha a felét le is tépjük.
De tetszetős annak, aki nem ismeri Budapestet,
és akinek egy fals kép is csinál utazási kedvet!