01. Klotz Mária: angyal-tánc
angyalkám, vezess ki a sötét barlang
mélyéből,
hadd részesüljek újra a jó kegyelem
fényéből,
mutass utat, táncolj, tárd ki suhogó
szárnyaidat,
hadd halljam súgó benső hangomat,
vágyaimat!
sziromkoszorús angyalkám, vágyom
varázsigédre,
szeretnék újra belenézni szép szemed
tükrébe,
gyógybalzsammal fájó, sajgó sebeimet
kenegesd,
tüskés lelkemet simogató szóvirággal,
szeretgesd!
fény-burok körödben madárcsicsergést
halljak,
növényágak seregével boldogság-dalt
daloljak,
isteni angyalkám, színes virág-táncod
pompájában,
hadd ébredjek fel ábrándjaim szerető
otthonában!
otthonában!
02. Horváth-Tóth Éva: Hit-csipkék
A csupasz ágakba akadva
haloványan billen a madárdal,
csillagrojtokat borzol a szél
az éj jelenből horgolt szövetén,
az elmúlt napok zöld indáin
a hold színezüst csendje ing-ring,
a rét susogva lánnyá válik,
s haja szálaira harmat omlik,
hópuha álmokat pilinkél
ember-fészkek mélyére a remény,
és fénymorzsákat szór az Isten,
ujja békét rezzent hit-csipkéken.
03. Gáthy Emőke: Egy fejfára
Mesebeli szerető gyógyító Kéktündér !
Bánat ért. Gyász ért.
Zenél a szél. Kékcinkék reppennek az ágakra. Ágya már üres . A nagy cserépkályha még éppen langyos. Döbbent arccal bámul be az ablakon a kajánul távolodó hatalmas élénksárga telehold. A vacsoraasztalnál még ott volt. Most, a hajnalcsillag sziporkázó fényében, mint bár hitetlen, mégis térdre rogyott test megnyúlt sötét árnya a szemközti falon. A szőnyeg sarkán terjedelmes vérfolt. Valószínűleg orrvérzés. Vérhígítót szedett. Az a nagy-nagy vágya, az az olykor kiolthatatlan vágya néhány napos magányra! Kísérteties kék fény cikázik át a szobán. Villámfény talán. Szétömlik a tornácon, a kertben, s egy dúsan hullámzó kék hajú lány alakját ölti. Szívet szorítóan zümmög a csend.
„Elmegyek, elmegyek,
milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom,
még a jó barátoktól sem búcsúzom.” *
Pinokkió mesebeli, szerető, jóságos, gyógyító Kéktündére, későn érkeztél!
* Máté Péter
04. Kalocsa Zsuzsa: Éj Tündére
Hold fényében látni szeme kékjét,
ezüstös éj árasztja a békét,
selymes haját aranyfénnyel fonja,
hangja, akár a szellő sóhaja.
Fák ágain muzsika csodája,
madárkák kelnek táncra dalára.
Virágfüzér díszeleg hajában,
csillagfények kacsintnak le rája.
Hajnalban, Nap csókja köszönti,
Éj Tündérét esőcsepp öntözi.
Tekintetével óvja a Földet,
melyet minden éjszaka átölel.
05. Keczely Gaby: Tündérmese
Indák közt a tündérlányka
szálló haja megakad,
gondolatai szárnyalnak
csukott pillája alatt.
Megvilágítja szép arcát
a hatalmas hold-alak
és a pompás hajkoronát
virágkoszorú alatt.
Élő fák zenéjét hallja
éteri lágy pentaton–
és az éji madarakat
mind-mind meséket dalol.
Kesze-kusza ágak között
Mélykék-trillák világa,
sűrű fojtó indák fölött
tündérmesék leánya.
06. Dobrosi Andrea: Mindig megmarad
Mennyi faág les az égből,
s mind szőke hajadról mesél,
ahogy összegyűri a szél,
mégis szebb lesz a redőktől.
Ó Anyám, te vagy a faág,
mit faág, az egész erdő,
a hold, mi az égre feljő,
mint egy kis éji szerenád!
Pedig már az arcomra csap
valami elmúló pillanat,
és a zenéd lassan gyengül;
de egy hang mindig megmarad:
erdőmélyen a madarak –
szeretnek rendületlenül…
07. Petres Katalin: Holdfény Tündér
Körberagyogja a telihold
az erdő mélyén álom tündér
sejtelmes, szép árnyék profilját,
virágok koszorúzzák haját.
Vajon ki láthatja igaz arcát?
Kiről ábrándozik éjeken át?
Csak a fénylő csillagok tudják…
08. Gáspár Klára: Tavasztündér
Tavasztündér táncol a szélben,
színes lepkék kísérik lépteit.
A természet tánca ragyog a napfényben,
a jeges tél olvad,
elhullatja könnyeit.
Madarak hangja zengi be az erdőt,
csipognak, cserregnek, csivitelnek
bokron és fán.
Így csinálnak ők ébresztőt.
Életre kel a természet,
zöldbe öltözik a táj.
Bimbó fakad,
rügy kihajt
a tavaszi lágy szellőben.
Az élet egyre jobban pezseg
tavasztündér érintésében.
Méhecske zümmög,
virágra száll.
Pillangó szárnyán szivárvány.
Tavasztündér, köszönjük jöttödet!
Hogy elhoztad nekünk a fényt,
a meleget és a reményt,
és mint minden tavasszal,
meghoztad az újjászületést.
09. Kisznyér Ibolya: Kék tündér
Titokzatos, sejtelmes kékségben,
tündér beszél madárnyelven,
ékes virágkoszorú fejdísze,
mind övé fák, madarak figyelme.
Mesél egy másik, kéklő világról,
szava elevenedik, varázsol,
a fák különös formát öltenek,
furcsán nyújtózkodnak a növények.
Madarakat vonzott bűvkörébe,
bűvölő a telihold ezüstje,
fák ágai göcsörtösen nyúlnak,
táncolnak mágikus tündérujjak.
10. Jószay Magdolna: Tündér teleholdas éjen
Szép arcát a Hold glóriaként övezi,
fején pompás virágkoszorú.
Sötét erdőben fák ölelik körbe,
arcán nincs félelem, s nem szomorú,
kedves, fénylő homlokú.
A tündérekre épp úgy, mint rosszakra
rátelepszik az éjszaka,
ám ő nem küzd sötétséggel úgysem!
Tiszta lelke, jó szándéka
az ő örök biztonsága.
A madarak jól ismerik, biztonságát
óvják, védik, könnyű léptét
elkísérik, a Hold fényét neki gyűjtik.
Amíg létezhet jóság e a Földön,
a telehold is érte fénylik.
Dudás Judit: Tündér bánat
Mese-erdő közepében
a völgy ölén, lenn a mélyben
kicsiny kunyhó.
Kopott, öreg.
Udvarában nyulak, őzek.
Vadvirágos kertje mélyén
tündér libben az út szélén.
Szeme csillag, hangja méz.
Szökken, megáll, s körülnéz.
Mese-erdő sok lakója látogatja.
Mind barátja.
Eleséget kínál, ápol,
szeretetet ont magából.
Este, mikor leszáll a csend,
s a sok állat mind elpihent,
a szép tündér őrzi álmuk.
Álmukban is jó barátjuk.
Éjjel, mikor a föld hallgat,
tündérünk a kertbe ballag.
Felpillant a magas égre,
szívét tárja jóra, szépre.
– Hold anyó, te ezüst fényű!
Hízó, fogyó, kerek képű,
láttad-e a földi párom?
Mondd, e tájon megtalálom?
S szól a hold, a bölcs utazó:
– Láttam-e, ki hozzád való?
Tegnap éjjel, félálmomban
halk énekszó, édes dallam
kúszott felém az erdőből.
Oly esendőn, érző szívből…
Fájdalom sírt ki a dalból,
öreg szívem belesajdult.
Arról dalolt szegény pára,
hajdanában,
egy virágban,
tündérrel élt boldogságban.
Szerelemben, barátságban.
Szörnyű vihar, pusztító szél
jött, s rombolt mindent, mi él…
Kereste őt messze földön,
hegyek csúcsán, tengeröblön,
sivatagban, őserdőben,
pusztaságban, rengetegben…
Mese-erdő csöndes zugán
elpihent most. Hite fogytán.
Oly fáradt az istenadta!
Minden reményét feladta…
Könny csillan a hold szemében,
könny a tündér íriszében…
Egyre gondol mindkettő,
talán nincs, mi menthető.
Tündér szárnyal erdő mélyén,
hajtja a tűz szerelméért,
haja libben, fák kócolják,
fátyol ruhát megszaggatják.
Rátalált egy tölgy tövében.
Késő bánat, nincs már ébren,
örök álom szemét zárta.
Átlibbent egy jobb világba.
Azóta a fák tövében tündér
dalol éjjelente.
Oly keserűn, oly szomorún,
meghasad a szíved érte.
Ezüst holdhoz fohászkodik,
minden éjjel imádkozik,
úgy könyörög tündér nyelven,
örökléte véget érjen…
Kicsiny kunyhó.
Kopott, öreg.
Udvarában nyulak, őzek.
Vadvirágos kertje szélén
tündér pihen földje mélyén.