01. Kristófné Vidók Margit: Amikor lehull a lepel
Hiába mondom újra, és újra,
“Szedd rendbe végre gondolataid,”
te csak révedve nézel távolra,
és örök csendbe rejted titkaid.
Még itt vagyok,bízz bennünk, jövőnkben,
figyelj ,”mert elmaradsz a lét megett”,
és lásd, a lélek síri csöndjében,
didergő “magányos vándor leszel,”.
Koldus ki dudorászva kéreget
rád néz, te vagy “ki senkin sem segít,”?
Kikerül inkább kissé félszegen,
túlzott alázata már émelyít.
Kitaszítottak rongyos seregét,
hányszor látod az esti árnyakban?
S midőn elveszik tőle a reményt,
“csak baktat elmerengve, céltalan.”
02. Jószay Magdolna: Céltalanság
Nem elég csak úgy meglenned,
életben maradni napról napra,
gondolataid összekuszálódnak,
mint dominók, hullnak összevissza.
Te azt hiszed, esik, ahogy püffen,
túl sokat csalódtál már, ezért
másra már szükséged nincsen…
és már nem is aratsz soha babért.
“Mert elmaradsz a lét megett”,
már nem látsz meg te sem senkit,
csak baktatsz “elmerengve, céltalan”,
“vándor leszel, ki senkin sem segít”.
03. Klotz Mária: Szedd össze magad!
Nyugtalanságot sziszeg az áprilisi szél,
vágyálmom éberen fáj-lélekdalt mesél,
könny-hangjeggyé vált kottás vonulata,
szúrósan piszkálgat döfködő hangulata.
Hiába szólnak ismerősen csengő sorai,
fojtogatnak félreütött hamis akkordjai,
kirepülsz, ha eltéveszted szép hangjait,
csend-burokba bújva nem leled húrjait.
Tavaszi tévelygés repedt lét-dalt lenget,
szó-ujjad rém-rozsdás hangszert penget,
vattás bárányfelhőket messzire terelget,
mélyrepülő dadogást égi mezőre ereget.
Gyorsan térj észhez szedd össze magad!
Magányosságod nem lehet végső akarat,
céltalanság nélkül új életed nem ragyog,
toporgásod kő-utadon visszafelé andalog.
04. Gáspár Klára: Nem adhatja fel
A vándorlás nem érhet véget,
míg lába bírja, menni kell.
Talán egyszer otthonra lelhet,
ahol szíve majd újra megpihen.
Hol a hazája? Hol a családja?
Senki se tudja, senki se várja.
Vándorlás a sorsa.
Madarak éneke kíséri útján,
csicsergésük neki új reményt ad.
Biztatják, hogy majd elmúlik a magány,
örökké egyedül nem marad.
Most még mindig mennie kell,
e hosszú úton tovább.
Tudja, hogy nem adhatja fel,
míg meg nem leli szíve tavaszát.
05. Horváth-Tóth Éva: Vándormadarak
Létem pillanatai
mint megannyi színes
vándormadár szállnak
el fejem felett suhogón
sejtelmesen, s én csak
nézem őket fáradt
sétám közben,
vállaimon öreg gúnya
az idő és támaszom
csak az Isten,
ha megbotlok és zuhanok
kezét nyújtja akár
a fák kapaszkodnak
a szikrázón kék ég peremébe
csontos ág karjaikkal,
oly pőrék, de csillagokat
aggat rájuk a Teremtő
míg nem fércel nekik
lombot a nyár,
mezítelen lelkemet látja Ő
benne magány fészkel,
s hogy ne csak menjek
utamon elmerengve,
hanem lehajolni is tudjak
vándormadarak tolláról
hullat rám szép perceket
és csillagok helyett fényt
ültet parlagon maradt
szívembe a Jóisten.
06. Kalocsa Zsuzsa: Álmod és célod
Ne add fel álmod és a célod,
te, magad válaszd meg az útját,
lépd át könnyedén az árnyékod,
megleled: jó s rossz egyensúlyát.
Ne csak a felszínt kapargassad,
az élet is próbára tehet,
győzelem előtted, képes vagy,
így a sikerre méltó leszel.
Erőfeszítés nem vész kárba,
látod már a járható utat,
végén ott a cél koronája,
hisz távol áll tőled a kudarc!
07. Kisznyér Ibolya: Segítő kéz
Néha a sors ver, köveket dobál,
bizalom vára omlik, por felszáll,
a romokon csalódások, sebek,
harag köde vakít, dúlt kétségek.
Remény virága nem nyit sötétben,
önsajnálat mocsara húz, tart mélyben,
míg szeretet emeli fel lelkét,
kezet nyújt, s megleli lét értelmét.
kezet nyújt, s megleli lét értelmét.