A GONDOLATÉBRESZTŐ ALKOTÁS:
Varga Katalin: Hajnalok köszöntője
Napfelkeltével ébred a világ, csillog a fény.
Harmatos fű, daloló rigó, tavasz idején.
Fenn a fán nagy ám az élet, fiókák csipognak.
Kis csőrük tátva, örülnek sok finom falatnak.
Átölelem most a fát, kis rigóim otthonát.
Megcsodálom most is a természet ily’ csodáját.
Jönnek a fecskék, cinkék hada repked az égben.
Ilyenkor elmerülök a világmindenségben.
Kutasi Horváth Katalin: Madarasulásom
Száraz szálfák mellett
Szomjazom a szépet,
Simítom törzsüket,
Kerülöm a lépet.
Magasba vágyom én,
Lombok rejtekébe,
Madarak honába,
Zajok ellenébe.
Hallgatnám trillájuk,
Vágyom a dalukra,
Meglesném én őket,
Adnék a szavukra.
Szellő legyezgeti,
Simogatja szárnyuk,
Levelek neszeznek,
Felkínálják árnyuk.
Hogyha felrepülnék,
Bekapcsolódhatnék,
Meglesném kottájuk,
S velük dalolhatnék.
Kísérném nótájuk,
Hogyha patak volnék,
Élvezném a szépet,
Hamisan nem szólnék.
Befogad az erdő,
Kórusába bevesz,
Bármit is cipelek,
Minden terhet levesz.
Hogyha dúdolgatok,
Elhallgat a madár,
Magamba fordulok,
S nincs már éles határ.
Szajkósulok végül,
Vagy tán fürjjé válok,
Úgy érzem, ma éjjel
Itt, az erdőn hálok.
Maradok, ha lehet,
Egyszerűbb itt minden,
Jóval átláthatóbb
Minden élőszinten!
Mukli Ágnes: Új dallal
Hallgatom, hallgatom hangodat, madaram,
dalolj csak, dalolj csak napfényes magasban,
trillázz csak, trillázz csak szívemre szólamot,
énekelj, énekelj, csendedben hallgatok.
Fütyöréssz, fütyöréssz, éneked szép nekem,
ébresszen hajnal, ha közeleg reggelem.
Köszönts fel, köszönts fel, mindennap új dallal,
boldogságdallamod hordozom magammal.
Hadd zengjen, hadd zengjen tavasznak fényében,
szárnyaljon, szárnyaljon felhőtlen, kék égen,
madárszó, madárszó gyönyöre szerelem,
csábító, csábító, megárvult szívemen.
Holécziné Tóth Zsuzsa: A hang
Anna nyávogásra ébredt. Először nem tudatosult benne egyértelműen, hogy mit hall, mert az a kétségbeesett nyekergő hangocska, amely a májusi napfényben fürdő erdő felől jött, előbb az álmába kúszott be, így hirtelen el sem tudta dönteni, hogy álmodja az egészet, vagy valahol valaki valóban kétségbeesetten kiált. Rossz volt felébredni, mert szép álma volt: álmában kicsi lányát ringatta – azt a kicsi lányt, aki még a pocakjában lakott, és akihez esténként lefekvés után beszélt –, és mivel álmában a baba éppen elaludt, nagyon megrémítette a hang, mert attól félt, hogy fölébreszti a kicsit.
Miután meggyőződött róla, hogy a nyivákolást azután is hallja, hogy fölült az ágyában, elkezdett kifelé figyelni, hogy honnan jöhet a hang. Fölállt, kitekintett a nyitott ablakon a közeli erdő nyírfái felé – de nem látott semmit. A fák lombja közül máskor madárdalt szokott hallani, most viszont csak a panaszos nyávogás hallatszott, semmi más. Elhatározta, hogy gyorsan felöltözik, és kiszalad megnézni, tud-e tenni valamit, mert a hang egyre panaszosabb volt: már sejtette, hogy Lonci, a férjétől nemrégen kapott kiscica kerülhetett bajba. Gyorsan magára kapta pipacspiros kismamaruháját, sietősen megfésülködött – nem mintha macskamentéshez ez elengedhetetlen lett volna, de hát ugye: a megszokás!
A teraszajtón át gyorsan a kertbe jutott, és onnan az íriszek között végig az úton hátra, a kertkapuhoz. Az erdő nagyon közel volt a házhoz – amikor az esküvő után ideköltözött a férjével az erdészházba, eleinte kissé félelmetesnek is tűntek számára az erdő zajai – de azután lassan megszokta. Már tudta, mikor kiált a kuvik, hogyan „barcog” az őzbak, miként kopácsol a harkály, és még sok minden mást. Megtanulta a párjától becsülni és szeretni a természetet, és már alig várta, hogy majd kislányának is megtaníthassa mindazt, amit itt az elmúlt két évben a növényekről és a vadállatokról megtudott.
Kiért a fák közé, de a sietéstől kissé kifáradt, ezért átölelt egy sudár nyírfát, és így nézett fel. Arra figyelt, hogy pontosan honnan is jön a hang, majd hívni kezdte a kismacskát. A válasz erre egy még hangosabb, és kétségbeesettebb nyávogás lett, és Anna a nyírfát megkerülve felfedezte, honnan jöhet a hang: magasan a fa törzsén, félig–meddig már a zöld lomb takarásában – egy harkályodú volt, és a fölötte lévő ágról időnként egy kis cirmos mancs nyúlt lefelé. Valószínűleg a fiókák neszezését hallva a kis bestia fölkúszott a fára, és bekíváncsiskodott az odúba. Talán megpróbált a madárkákhoz bemászni, és amikor ez nem sikerült, fölkapaszkodott az odú feletti ágra, hátha onnan eléri a fiókákat – gondolta Anna, és már nem is tudta: sajnálja-e a kismacskát vagy dühös legyen rá, amiért szorult helyzetbe került. Ahogy ott állt, és hívogatta Loncit, egyszerre csak léptek zajára lett figyelmes: az úton egy középkorú férfi közeledett, akinél festőállvány volt, és a vállán átvetve egy jókora táska festőszerszámokkal. A férfi megállt, és nézte a fehér törzsű, üdezöld lombú fák között álló piros ruhás nőt, gyönyörködött benne pár pillanatig, majd felocsúdva a fejében formálódó festmény kábulatából, odakiáltott, hogy tud-e segíteni valamiben.
Anna megörült az arra járó férfinak, megkérte, hogy hozzanak ki a pajtából egy létrát, segítse megmenteni Loncikát a szorult helyzetéből.
A cica – miután kissé összekarmolászta a segítségére siető idegent – hagyta, hogy az a vállán felejtett táskába gyömöszölje, amíg leér vele a létrán. Ezután kiugrott a teraszon a táskából, és boldog dörgölődzéssel megrohamozta a háziasszonyt egy kis tálka tejért. Anna megkérdezte a vándort, mivel kínálhatja meg, mert szeretné meghálálni a cica megmentését, de az csak elmosolyodott, és azt mondta: olyan ajándékot kapott tőle az imént, amire az asszony nem is gondol. Ezután engedélyt kért, hogy egy kicsit a nyírfák árnyékában leülhessen rajzolni, amihez az asz-szony hozzá is járult. Fél óra múlva kész volt a vázlat Ferenczy Károly rajztömbjében, és amikor Anna kilépett a házból, hogy egy kis maga készítette bodzaszörppel kínálja a festőt, az feléje nyújtotta a rajzot: „Látja, mit adott nekem? Azt hiszem, Madárdal lesz a címe” – mondta mosolyogva, és figyelni kezdte az erdőben ismét trillázó madarak énekét.
Mukli Ágnes: Hallod?
Hallod a rigódalt, vágyamnak gyermeke,
megfáradt nappalunk pihenni enged-e?
Hajnalban rigó zeng, várja az új reggelt,
lelkem a dalával nem enged, úgy megtelt.
Tündöklő tavasz lesz, hogyha megérkezel,
édes dal neked szól, benne a végtelen,
testemben szendergő, bimbózó életed,
napfényem, hűs árnyam, lüktető, szertelen
tavasznak mosolya, beteljesült csoda.
Felszáll a sóhajom, hűs lombra új dalnak,
reményben éledő, repdeső szavaknak.
Hallgasd a szép trillát, rigók füttyét velem,
titkom vagy, titkokkal várlak, gyermekem.
Kutasi Horváth Katalin: Elfeledett dallam
Mikor kislány voltam, lelkemből felrepült egy dallam, pedig soha nem volt bennem zeneszerző hajlam. Magasra tört, büszkén, szépen hangzott, emlékezetem próbált megőrizni minden egyes különleges hangot. Oly gyönyörűen szólt, tiszta, vidám volt a trilla, hisz a pacsirtának sem kell soha hangvilla; tetszett a lomboknak, a távoli domboknak a fülbemászó ének. Ha őket kérdezném, tán segítenének. Fel kéne idézni, mi is volt ez a szépséges hangzat, talán segítségemre lehet a szívem alatt megbúvó magzat.
Dalomat szerették a felhők, ritmusára úsztak, s mikor meghallották, a haragosok többé nem háborúztak. Ez lehetett a nyugalom és a szeretet dala, a békesség, a derű, a várakozás, a megismerés diadala.
Ó, mily mérhetetlen magasságokba vágytam! Kellett a Nincs is, nem volt elég a Van. Mindig új és új terv csücsült fel vállamra, belevágtam saját szakállamra, és nem éreztem egynek sem súlyát. Nemcsak vágyakoztam, nemcsak dúdolgattam, de mindent meg is tettem, néhány Nincsből Van lett, a kihívást szerettem. De ezek a Vanok sajnos már Nincsenek, odafent maradtak, honnan lezuhantam, bár ott maradtam én is, hisz felcipeltem, és szabadjára eresztettem önmagam.
Ott maradt egy részem, hiányzik is nagyon, bár magammal hoztam egy újabb Vanom. Jobban fáj így a Nincs, megfosztva érzem magam, hisz valahogy már a Lesz is távolabbra szalad, haszontalan. Nem is éri utol kitartó, ámbár megfáradt hitem, hacsak valami furfanggal vissza nem térítem. Mivel a Nincsnek immár nagyobb a becse, a sok Vannak elrongyolódik bekecse, a Nincs megszerezhetetlen, súlyossá vált, szerepet cserélt a Leszekkel, lehúzza a Mát.
Most cipelhetem kevés Vanom is, mely nehezebbé vált a Nincsek miatt, s bár lázadhatnék tán, hagyom is, hátha az akart Lesz, ha nem is jön el, mégis megsirat. Terhem visszahúz a porba, de fellátok a letűnt korba, hol megrekedt dalom. Piciny pontokat látok az égen, most rendeződnek valamiféle sorba, nagy ott a riadalom, rémült madarak repdesnek, csodálkozó karmesterek verdesnek újféle ritmust, s keltenek egyfajta életvidámító rigmust.
Hangjegyek állnak össze, megszületik újra az elfeledett dal, hangköre kicsit más lesz, de reménytelivé válik minden jaj, nem száll már oly magasra, mint régen, de várakozásteli öröm suhan át a légen. Lehet, hogy énekem csak az avarban kereng, sündisznók böködik majd törpévé érzékenyült szívem, mely feszeng, de szólni fog örömöm, bánatom idelent, s dalom könnyemmel felszívja, te fa, gyökered!
Czégény Nagy Erzsébet: A fa és én
Úgy simul kezemhez
a fa törzse,
mint ajkamhoz
májusi estén
a szerelem.
Vágyom égbenyúló
lombjai közé,
onnan talán
elérem Istent.
A fenti írások itt letölthetők: http://poeta.hu/ingyen/GK05.pdf