A GONDOLATÉBRESZTŐ ALKOTÁS:
Kutasi Horváth Katalin: Cammogó lét
(Munkácsy Mihály Téli út c. festményére)
Kopasszá barnult, görcsös ágaimon varjak károgják a cammogó létet.
Szürkülő, homályos égen nem repül cifra emlék; derengő, ködszőtte
múltból itt-ott feltör a narancsos-rózsás-ciklámen színű, hamvadó szépség. Melenget egyre a horizonton a távoli reménység pírja, közelnek te tszik a messze, mozdul a hó is a tájon: kullog az ökrök csoportja. Jövőre
lesz, ki kaszáljon?
Ballag a széna a szekérrel, nemrég még huncutság bujkált közte, pajzánul csente a csókot benne a víg legény ajka. Ki tudja, mi lett a vége az
enyelgő, szép szavaknak… Moccan a szekér alatta, nyöszörög vetemült
rúdja, tengelyén fordul a sorsa annak, ki felpakolta. Mozdul a lőcs is,
mégis minden oly mozdulatlan! Megállt az óra? Elfagyott tán mutatója?
Hisz lépdel az igával terhelt jószág, füstöl a lelke orrlyukából, teszi a
dolgát ő is, nem gondolkodik bajáról. Kitaposták már útját, éppúgy, mi nt
hajtójának, egyikük sem néz már hátra, csak a sárral kevert havat tapodja.
Ha odaér egyszer az ökör a célba, s megpihen benne gondja, új teher
váltja a régit, megmerevedett a sorsa.
Mukli Ágnes: Szénával rakottan
Szekér nyomába ért a tél, dűlő, a domb lágy hófehér,
örök ütemre nyögnek fel, nehéz a könnyű telt teher.
Halad a szekér lassacskán, tinókat hajtja az apám,
lebukott végre már a Nap, hideg az idő, holnap fagy.
Sűrű a sáros hólatyak, süllyedt kerékre rátapad,
lelassul léptek ritmusa, földet döngölnek, láp-puha.
Házakban hevül kemence, padka is jó bort melenget,
táncoltat vígan víg estén kócosra kócolt menyecskét.
Istálló ajtó nyitva már, jászol zizegő szénát vár,
sajtár meg frissen fejt tejet, éhező szájak kenyeret.
Négy ökör lassan hazaér, tehenek nyúlnak falatért,
alattuk terül friss alom, megszállott, tegnap alkonyon.
Szabó Eszter Helka: Kényszerpályán
a kék ég a Földre hull mintha égne lilára színez mindent a naplemente
betakarja az utasokat földöntúli fénye nélküle már nem éreznek s emmit
mélyre süllyed a kerék a havas sárban a lovak egyre nehezebben lélegeznek
a sors hosszúra szabta a távolságokat rövidre nyírta az éveket
menni kell előre miért ezen az úton miért ebben az átkozott semmiben
fehérbe vakulnak az álmok fehérbe bugyolálja a reményt a Mindenható
Czégény Nagy Erzsébet: Tél a pusztán
Nagyot harapott a zord tél a tájba,
Vacogó nappalokat rakott emberek nyakába.
Mintha porcukrot szórtak volna széjjel,
fehérlik a világ, sötétlik az éjjel.
Hó-kucsmát húzott fejére a kis ház,
haragos szél döngeti ablakát.
Varjúkárogástól zeng a kies puszta,
kocsis ül a bakon, ökröt noszogatva.
Búval bélelt kabátban tömködi pipáját,
„Cudar idő” – dörmögi, s lesi az ég alját.
Kutasi Horváth Katalin: Csúfolódás
Elnehezült már léptem a hóban,
Részesülhetnék én is a jóban.
Sarat dagasztok, ökörként élek,
Nem tudom, kitől mit is remélek.
Többen is húzzuk szekerünk rúdját,
Lucskosult szénánk nehezült súlyát.
Azonos vággyal, hasonló jajjal
Nézünk szembe a növekvő bajjal.
Utunk fogy, mégsem könnyebb a bánat,
Szürke ég festi zorddá a tájat,
Kormosan ásít, kiölti nyelvét,
Félresöpri most minden elvét,
Nem szépít, vádol: igásként élhetsz,
De akkor föntről mit is remélhetsz?
Varga Katalin: Téli kocsikázás
Mint az ismert versben, négy ökrös szekérrel mentünk.
Szikrázott a hó alattunk, opál ég felettünk
Apró, hófödte tetős házak dideregve lapultak.
Pisla fényt vetett a hóra sok hunyorgó ablak.
Nagy bála szalma alatt úgy recsegett a szekér!
Nagy a rakomány, de télen is, mindig célba ér.
Kocsikerék zaját elnyomja a magas hó.
Téli kocsikázás, hófödte tájon, csudajó…
A fenti írások itt letölthetők: http://poeta.hu/ingyen/GK12.pdf