A FÉNYKÉP, AMIRE A MŰVEK SZÜLETTEK:
01. Dobó Georgina: New York
Aranysárga szobor díszíti mólónkat, mint
New York városát a szabadságukat jelképező építménye.
Színe azonnal kitűnik a tömegből, a
Vitorlások tengeréből. Sokan járnak ide
Csodálni e remekművet, vagy a magyar tengert.
Szerelmespárok, horgászok, turisták mind
Elférnek itten.
Magaslik széttárt szárnya a madárnak,
Vagy egy zászló leng a távolban.
Ki látja?
Vihar közeleg tán, hullámzik kis tavunk.
Szeretlek, egyetlen Balatonunk, Siófokunk.
02. Szörényi Vanda: képeslapot küldött a múlt
emlékeim asztaláról
lehullott sétánk azúrja
lázadva néznek pasztelek
kezeink összekulcsolva?
mólónkra mára szél zuhant
felnőtt fiunkat a távol
hullámai elsodorták
messzi apjától-anyjától
kedvesem se kísér ma már véges végtelen lett séta
nincs móló semmilyen azúr
csak el-eltűnődöm néha
magány mérföldjeit rovom
csonka madárdal felettem
valami olyasmiről szól:
elhagytak ők mind a ketten
03. Kutasi Horváth Katalin: A Sió fokán
Békeangyal pásztáz
a csendes tó felett,
az áradó kékségben
pár felleg ténfereg.
Távolban egy vitorla,
gyermekkori fény,
a szabadság végtelenje,
napsütés, s remény.
Ám nem mindig nyugodt,
van, hogy háborog,
angyalkánk szeméből
olykor könny csorog.
Lassan hét éve már…
létünk vihart vetett,
s mert rohamtempó
szülte az igyekezetet,
romjaiban hevert
a felújított földnyelv,
egymáson fetrengtek
a szép sárga kövek.
Felbontotta őket
Szél úrfi haragja,
hisz felkorbácsolta
a bősz hullámokat,
azok meg nyaldosták,
játszogattak velük,
megtáncoltatták
a lusta köveket.
Éppúgy, mint most
emlékeim
hullámoznak sorban,
s egymásra torlódnak
sóhajaim között,
fel-felhánytorgatják,
bár csaknem elfeledtem,
mit visszahozni
már úgysem lehet…
Hiába az őrző,
hiába az angyal,
rossz fát tett a tűzre
valaki nemrég,
feltámad a vihar,
s bőszebb lesz a mérge,
a szobor szárnya letörik,
s a móló megremeg.
04. Győri Nagy Attila: nem opció
vajon mily hideg
vacogok-e tőle
nem véd meg ruha
meztelen vagyok, pőre
– csak a víz előttem –
veszélyesek-e a halak
talán egy cápa
kinek én leszek
a reggeli mára
– csak a víz balra –
távol-e a part
hiszem úszni tudok
de nem bírom sokáig
fáradok már, tudom
– csak a víz jobbra –
az egyetlen biztos út
a pallón állva
ha egy irányba megyek
mindig csak hátra
– de ez nem opció –
05. Kisznyér Ibolya: Balaton
A mólón tétován nézelődöm.
Párás szél fújja az arcom,
Hideg borzongás fut bőrömön.
A víz zölden ring, fodrozódik.
Az ég hidegen,kéken fénylik,
Fodros felhők alatta kúsznak.
Badacsony utazást idéz a túlpartról,
Kis,fehér vitorlás bukdácsol távol,
Messze tűnő kép,mégis itt van közel.
Mintha időkapu nyílna a tó felett,
Réges-régi történet elevenné válik,
Ifjúsági tábor,gondtalan nevetések.
Fülemben cseng „Trombitás Frédi”,
Reggelente,dallamára ébredtünk,
Szikrázó napsütésben lubickoltunk’.
Behajítottak a vízbe játékból,
Majd mentettek kissé ijedten,
Mimózának becéztek, csibészesen.
Az a kedves fiú,beszélgetéseink,
Ártatlan,fiatal,bizakodó lelkek.
A tó hangja visszahoz a jelenbe.
Időkapu zárul,a szép múlt eltűnt,
Sietve indulok,kabátom összehúzom,
Szívem mégis átmelegedett.
06. Lám Etelka: Balatoni gondolatok
A hűsitő gondolatok percenként jöttek,
fehér szellemként hajlongtak elöttem.
Édes virág illatot hoztak magukkal.
Örömkönnyek csillogtak a kék tó vízén
fehér vitorlás hajók lebegtek a horizonton.
Lesétáltam az ezüstparthoz várva a lemenő Napot,
aranyfénye ragyogott, acomat simogatta a szél.
Lelkemben megérintettem a múltamat
boldogság apró gyöngyeit megleltem
a bánat könnyeit örökre letöröltem.
Szellő érintetlen vitorláit kibontottam
remény madarát szép emlékekkel megtartottam.
Balaton kék víze, mint áttesző selyem körbe ölelt.
07. Szörényi Vanda: akit harley emlékké avatott
nap sóhajából zuhant rám álmom
ahogy fény lehelte melódiák
de állok a mólón – emlékezem
úgy szeretnélek újra ölelni át
mert mára nincs mit kottázzon az ég
feketébe öltözött napkorong
nélküled surran megszürkült idő
hullámnyelv csapkod a parton s borong
hallom amint még felbőg motorod
utolsó utad porát beszívom
pedig rám lustán nézett a pillér
valahol egy messzi duna-hídon
ha tudtam volna hogy végleg elmész
átúsztam volna lámpák tengerét
gondolatom mégis visszahozott
minden itt van mólónkon szerteszét
08. Blažekné Benik Mária: A kis hajó
Ott a messzi távolból
Egy kis hajó integet
Sietnék felé
De elérni nem lehet
Messze úszik a vizen
Elvitte már a szivem
Itt maradtam egyedül
Itt bolyongok sziv nélkül
Keresem a szivemet
De meglelni már nem lehet
Követném a kis hajót
Vissza kérném a szivem
S sziv a szivvel úszna együtt csendesen
09. Horváth-Tóth Éva: Az aranyszobor
Akkor először jártam ott az angyalos szobornál. Nem is értettem, mit vannak úgy oda az emberek. Hisz ez is olyan szobor, mint a többi. Szép, aprólékos, jelentéssel bír és kész. Leültem a betonkorlátra, néztem a járókelőket, hallgattam őket. Unalmas volt, mert mindenki csak fényképezkedett, telefont nyomkodott, sietett, mert még sok a látnivaló. Nyaralnak. Mégse érnek rá megállni. Aztán feltűnt egy idősebb pár a távolban. Cipőik talpa alatt halkan koppantak a sárga térkövek. Lassú lépteik suttogó neszét elnyelte a hullámzó víz fecsegése, amit a móló szürke köveivel folytatott. Hallottam, ahogy beszélik, már hat éve, hogy nyaranta kart karba öltve elsétálnak az aranyozott szoborhoz. Sosem mennek végig a gáton, valamivel a cél előtt megállnak és belefognak meghitt játékukba. Mint most is. Nem tudtam nem figyelni, sóvár kíváncsiság kerített hatalmába.
– Most én kezdem, mert tavaly te voltál az első – szólalt meg öblös hangján a férfi, melyből áradt az odaadó szeretet.
– Hát jó, kezdd idén akkor te Miska! – sóhajtotta incselkedve az asszony, s ősz tincseit kecses mozdulattal elseperte arcából. – Mit látsz, mesélj!
Ám a férfi mégsem fakadt szóra, inkább hosszan elmélázva figyelte a tájat, mintha minden aprócska részletet el akarna raktározni egyetlen pillantásával. Az asszony – ösztökélve a beszámolóra – gyöngéden megsimította napbarnított karját.
– Akkor kezdem – és szürke, tömött bajusza alatt elrejtett mosollyal megcsókolta a karján pihenő, apró kézfejet. Olyan meghitt és bensőséges volt, kicsit szégyelltem is, hogy kilesem őket.
– Zsuzsikám! – szólalt meg a férfi. – A víz azúrkéken fodroz körülöttünk, s a napfény, mint valami óriási aranyvászon, úgy ring a tetején. Néhol, mintha üveggyöngyöket vetne fel magából a morajlással, és a lebegő fényes kelmén gombként ragyogtatja azokat, akárha egy földöntúli csodakabát lenne.
– Milyen bámulatosan mesélsz ma! – szakította félbe ragyogó mosollyal az asszony.
Valóban úgy volt, ahogy mondta. Ámulva néztem a csodakabátot a fénylő gombokkal a vízen. Kiszáradt a torkom, izgatottan figyeltem őket tovább.
– Ez még csak bemelegítés Zsuzska! – felelte nevetve, majd lendületesen folytatta: – Egy apró, felhőfehér vitorlás rengedez a távolban, olyan, mint a termikek hátán szállongó sirály. A fazékkék firmamentumon úszó foszlány fellegek hófehér csipkéje itt-ott fennakad a messzi hegyek esőktől ránctalanra koptatott csúcsain, mint valami párás sóhajtása kőtestüknek.
– Miska… – suttogott döbbenettől könnyes szemmel Zsuzsa. – Huszonhét év házasság után is bámulatos, hogy így meg tudsz lepni! Szinte megelevenedik előttem, amit mondasz! – tette hozzá elámulva.
Nem hittem a szememnek, minden ott volt eddig is az orrom előtt, és mégsem láttam. Persze víz, vitorlás, felhők meg hegyek, mi van abban? De így, ezt hallva egy műalkotás közepén ültem bámészan.
– Készültem ám idén! Olvastam verseket és új szavakat is tanultam – felelte pironkodva, s közben sportcipője orrával a térköveken kapirgált, mint egy kisgyerek. – Mert három éve, mióta te… hisz tudod. A legjobbat érdemled – elcsukló hangját torka köszörülésével igyekezett elrejteni.
– Tudom Miskám, tudom. Csodálatos meglepetés ez nekem – súgta meghatottan, és a férfi mellkasára hajtotta fejét.
– Még nincs vége, most jön a szobor. Akarod hallani? – kérdezte gyöngéden átölelve feleségét.
– Hát persze! – hangzott az örömittas sóhaj.
Úgy kellett ráharapnom a nyelvemre, hogy ne válaszoljak a felesége helyett.
– Az aranyba öltözött angyal ruháján ez a langyos nyári szél a redőkbe fészkelte magát játékosan. Ha sokáig nézem, becsapja a szemem és elhiszem, hogy valóban lobog. A szárnyán a napfény csiklandozza a pihéket, ettől oly elevennek tűnik, hogy szinte várom, mikor repül el. A riadt galambbal együtt, ami a kezei közt gubbaszt. És ne feledkezzünk meg a szobor tövében táborozó horgászokról sem! Most éppen hárman vannak, láthatóan nincs sok dolguk, de legalább elbeszélgetnek egymással – zárta mondandóját derűsen. – Rajtad a sor!
Elszégyelltem magam. Még hogy ez is csak olyan szobor, mint a többi? Nekik bizonyára jelent valamit. De ha nem is, olyan mesésen apró részletekkel írta le, amiket az elmúlt egy órában fel se fogtam, pedig itt ülök alatta.
– Nehéz dolgom lesz, az biztos! Hunyd le a szemed! – szólalt meg lelkesen. Fejét felemelte a pulzáló mellkasról, jó mélyet lélegzett, hagyta, hogy tüdejének minden hörgőjéig eljusson a friss levegő, majd kisóhajtotta magából, s belekezdett:
– Érezni a nedves kövek illatát itt a móló mellett, amiket lágyan becézgetnek a fecsegő hullámok. A térkövek forró nyári csókokat lehelnek a cipőim talpára, és langyos indákként kúsznak fel lábaim szárán. Érzem, ahogy a felhők évődve takarják el a nap melegét arcom elől, hogy aztán elillanva újra engedjék lágymeleg dédelgetését.
– Zsuzska-Zsuzska… – duruzsolta a férfi ragyogó tekintettel. Én moccanatlanul ültem tovább és hitetlenkedve hallgattam őket.
– Mindig tudom, hogy nagyon szerencsés férfi vagyok, de ilyenkor azon gondolkodom, mivel érdemeltelek ki… – súgta fülébe szerelmesen. Az asszony, mint egy bakfis, elpirult. Megkapó látványt nyújtottak.
– Miskám, megfiatalodom a bókjaidtól! – felelte kuncogva.
– Folytasd csak, alig várom a számomra láthatatlan részeket! – biztatta izgatottan, s újra becsukta szemét. Akárcsak én.
– Hallom, ahogy a szellő incselkedve játszik a part menti zsombéksás pelyvaleveleivel és kócot borzol a nádbugába kacagva, s érzem a nagyezerjófű üde citromaromáját, ahogy felénk lebeg a dombok felől – folytatta távolba révedő tekintettel, s átszellemült arccal. Csak néztem őket. Összefonódó karjaikat, egymásnak adott mosolyaikat, csupa gyöngédség, szeretet.
– Hihetetlen, hogy ezeket észre sem veszem, csak elsétálok mellettük! – szólalt meg döbbenettel hangjában a férfi.
– Három éve még én is – felelte apró mosollyal arcán.
– Csodálatraméltó a hozzáállásod – mondta meghatottan, s megsimította az asszony arcát. – Csak lopok még egy csókot, aztán folytasd! – tette hozzá pajkosan, és gyöngéden megcsókolta felesége fénylő ajkát.
– Miska-Miska, melletted sokkal könnyebb minden! – sóhajtotta boldogan. – Hallod a pontyok fürdését? Testes loccsanással fröcskölik a vizet. És néha hallik a hattyúk hófehér evezőtollainak jellegzetes füttye is – tette hozzá kipirulva, majd egy pár pillanatra elcsendesedett. Újra férje mellkasára hajtotta fejét, majd suttogva folytatta:
– És hallom a szíved hangos dobolásai közt a csöndjeidet is, amik azt sugdossák, mennyire szeretsz. Még most is. Így is…
– Zsuzskám, egyetlenem! Ne csacsiskodj, megőrülök érted, nem számít semmi! Ugyanúgy szeretlek most is, mint előtte, talán még jobban is! – mondta és szorosan magához ölelte a törékeny asszonyt.
Már csak hallgattam őket egy ideje, mert a szememben felgyülemlett könnyektől nem láttam semmit. Megsemmisülve ültem a gát langyos betonján, ugyanakkor valami különös, lelket melengető érzés vert tanyát szívemben. Néztem a magas, erős férfit, ahogyan az apró, madárcsontú asszonyt öleli. Nem sietnek, van idejük szeretni egymást.
Amikor újra kart karba öltve elindultak, s az asszony feje tetejéről szemére csúsztatta napszemüvegét, és megfogta a korlátnak támasztott fehér botját, csak néztem utánuk. Egy világot elzárt tőle a szeme, s mégis képes volt másikat nyitni a lelke. A férfi pedig látja ezt az új világot, érti, érzi és segít neki emlékezni a régire.
10. Dobó Georgina: A Balaton partján
A Balaton partján, a viharos tengeren
Várom Kedvesem, de Ő nem jön el.
Nem láthatom már soha, hiába minden
Küzdelem a zord vizen.
Csónakomban, ladikomban úszom
Hullámok tengerén, Árbócom Ereje Egyetlen támaszom, s vak Hitem.
Arany sas dereng a messzeségben,
Mellette a mólón szerelmes Párok halászok,
Mindannyian boldogok nélkülem, miközben én egymagam szelem a vad
Vizet.
11. Holécziné Tóth Zsuzsa: Azon a mólón
Egy ragyogó napsütéses márciusi délutánon Zsolt autójával megállt a Balaton parton. Egy keszthelyi kiküldetésből tartott haza, amikor elhatározta, hogy lekanyarodik ide, a mólóhoz, amelyen már legalább tíz éve nem járt. Sietve végigment a platánokkal övezett fasoron, ügyet sem vetve a gondozott pázsitból itt-ott kikandikáló krókuszokra, és a fákon csivitelő madarakra. A mólóhoz érve végigment egészen a csúcsig, és leült a hullámtörő korlát szélére. Kora tavasz volt, a tavon nem látott egyetlen csónakot sem. Rajta kívül csak 3-4 ember sétálgatott ott, de ez nem zavarta őt. Szemével a fodrozódó vízen visszatükröződő távoli kék eget szemlélte, de gondolatai messze jártak.
Ez volt az a móló, ahol tíz évvel ezelőtt egy ilyen csodás tavaszi napon megkérte Judit kezét. Juditét, akit végtelen szerelemmel szeretett, azét a lányét, aki most tizenhatezer kilométer távolságra él tőle, és aki még most – három évvel a távozása után – sem akar vele szóba állni. Hallja esténként, amint fiai skypeon beszélgetnek az anyjukkal, de amióta párszor benyitott hozzájuk, hogy legalább köszönhessen egykori szerelmének, mindig bezárkóznak a szobájukba, ha meghallják a hívó jelet. Ő pedig ott áll az ajtón kívül, hogy legalább néhány hangfoszlányát és a kacagását hallhassa.
Igen, veszekedtek azon a három évvel ezelőtti estén. A felesége szabadságot akart, itt akarta hagyni őt meg a négy és hatéves fiait – azt mondta: ő megfullad ebben a langymeleg családi fészekben, neki álmai vannak, ő még akar lenni valaki! Zsolt nem tudja már pontosan felidézni a saját szavait, de az biztos, hogy kiabált vele: felelőtlennek nevezte, amiért a kisfiait itt akarja hagyni… és arra is emlékszik, hogy mérgében azt mondta: ha most elmégy, ide többé vissza ne gyere!
De Judit elment. A facebookról tudta meg, hogy meg sem állt Ausztráliáig, ahol egy farmon helyezkedett el. Fizikai munkára egy szőlészetben, ahol azóta a szőlőnemesítést tanulja, és arra gyűjt, hogy saját földet vehessen. Azt is a közösségi oldalról tudja, hogy rendszeresen ezd: maratoni futó lett, és már több versenyt megnyert. Lebarnult, izmos testéről, a futástól kipirult arcáról a közelmúltban is látott új képeket. Az arcán elszántság, győzni akarás tükröződött.
Vajon boldog? Ha a fiait kérdi, csak annyit mondanak:” igen, anya jól van, és vár bennünket.” Egyszer már majdnem kiszaladt a száján: „mindhármunkat?” De tudta, a kilencéves Andris ezt egyáltalán nem így értette. Az anya csak a fiait akarja viszontlátni, arra gyűjt, hogy repülőjegyet küldhessen nekik és nagymamának… Azt az embert, akinek egykor hűséget fogadott itt a mólón, már kitörölte az életéből. Zsolt szemében könnyek jelentek meg a gondolatra, hogy egykori szerelme nem is tizenhatezer kilóméterre, hanem fényévnyi távolodott tőle.
12. Kisznyér Ibolya: A víz meséje
A mólónál üldögélek, nézem a partot,
látom a sétáló, magányos bámészkodókat,
ölelkező szerelmespárt, csevegő társaságot,
Tájat csodálom, természet játékát,
míg a nap süt, az ég kékre festi a vizet,
majd néhány felhő előkerül, s zöldre vált.
Szemem lassan csupán víztükröt lát,
habok hangja parthoz csapódik, csobban,
majd loccsan, egyenletesen, ringatóan.
Megszűnik tér és idő, a jelen megnyilvánul,
vízcseppé válok, eggyé a többivel,
az őserő része, víz vagyok, majd a tenger.
Mormogáshoz hasonló, szavakká alakulnak,
mesék, érzem a történetek igazak,
vidámak szólnak nyaralókról, gyerekekről.
A mély csendben zene jelenik meg,
színes, matracokról, felfújt karvédőkről,
„négy évszak” váltakozik, regékből.
Tragédiák, viharok, hánykolódó hajók,
rémült kiáltások, megelevenedik,
„sors szimfóniája” dübörög fülemben.
Szomorúság árad dallamokból, emberekről,
kik annyit ártanak, mit más élő képtelen,
szennyezik, pusztítják az éltető vizet.
Orgona sípja zendül, felemelő muzsika,
visszhangozza szívem megújuló érzéseit,
természet ereje, s hogy egy vagyok vele.
Újra vízcseppé különülök, majd emberré,
megszűnt a zene, eltűnt a mesélés,
egységélményem tanít, ismét a parton.
Kicsiny kis pontja vagyok a természetnek,
Föld gyermekeként segítenem kell,
létünk ideköt, s hogy élhessünk míg lehet.
13. Varga Katalin: Móló – idill
Visszaverte a fényt a tó vize , csillogott.
Hullámai moraja egy sétára csábított .
Feltámadt a szél ,, Vészterhes felhők gyülekeztek
Világítótorony fényei vihart jeleztek .
Ott állt ő , a torony erkélyén és integetett .
Látott tétovázni , , féltett , mást nem tehetett ., . .
Nem volt választásom , ijedtemben hozzá szaladtam..
Bömbölt a szél , dörgött , villámlott , Így megriadtam .
Bent ketten néztük az elemek vad tombolását
Együtt vártuk aztán a nagy vihar elmúlását .
Így kezdődött hát a mi örök ,, szép,nagy szerelmünk
Vihar a világítótoronyból ,, együtt néztük .
14. Mukli Ágnes: Andalogva
Örökkévalóságot
cipel a tó.
Csobbanó hulláma
vele vibrál, reszket,
vergődve hajszol
fennkölt kegyelmet,
ébredést ringat,vagy
temet meddő perceket.
Fodrain gyöngyhabok
szökellnek,
tükrén ezüst az ég.
Cseveg-csacsog csobog
napfényben lubickol
a közel messzeség.
Partig ér, kedvére árad.
Távolban feldereng,
a ragyogó káprázat
kalandor szerelme,
tündöklő opál tenger.
Vihar ha tépi a tájat
fenyeget,tajtékzik,
tombol a gőgös tó,
szélvészként nyargal,
esőt görget
földhöz ragadtan.
Féktelen erő űzi tereli,
hajszolja sötét hullámát,
csapkodva tör-zúz
dühös daccal mennydörög
tüzes villámú ördögök,
messziről hallani.
Sétálok a mólón tovább,
üresség koppan tétován,
arcomba fúj a lenge szél
szédelegve, megyek,
én a védtelen.
15. Győri Nagy Attila: cseppnyi remény
úszni a messzeségbe
a szabályok határain túl
kitörni a karámból
csak árnyék legyen a múlt
erre vágyom
szétzúzni a falakat
mik gátat emelnek
s beengedni a végtelent
a szabadság a lételem
messze vágyom
az ismeretlen ölelésébe
átfogó karjai közé
óceán tükre alá
hegyek ormai fölé
te is vágyod?
Elérhetőek az álmok
vagy csak cseppnyi remény
e földi létben,
élet s halál peremén?