A „LYUKAK”, MELYEK
SZINONIMÁIVAL JÁTSZUNK:
„A csorda-népek lelegelték” (Ady Endre)
„Az ember nem azt szereti, akit akar hanem akit tud. ” (Móra Ferenc)
„Galambok búgnak vállamon” (Nagy László)
01
Kutasi Horváth Katalin: Újságcikk, 2030
Többé már nemcsak amolyan felnagyított, eltorzított látomás, nem kacsa, és nem gágogás, hanem a színtiszta való, bármilyen gaz és alávaló! Még inkább elvadult, eldurvult lények, elbitangolt, csordákba tömörült népek garázdálkodnak. Létünk veszélyesen véges! Szinte mindent elpusztítottak már a Földön. Bár volna egy másik, legalább kölcsön… Letarolták a jövő-veteményeket, előre látni a kaotikus fejleményeket, eltiporták a múlt értékeit, megteremtették a maguk vétségeit, átgázoltak mindenen, ami látszik, és ami nem: hegyeken-völgyeken, a még vegetáló virágféleségeken, a még csíráztatható emberségen, a testeken, a lelkeken, az idegeken, s mi itt maradtunk árván, idegenen.
Fogy a levegőnk, világunk: legelőnk. Legtöbbünknek nem jut semmi belőle, el is pusztulhatunk felőle. Nagy felelősséget cipelünk hátunkon tehernek: Hogy is maradhatnánk meg itt, ezen a világon embernek?
Igen, indáznak, gyűrűznek a bajok, szaporodnak, meggyűlnek a jajok, s már az égig is felérnek – az imák helyett – a Gazok! Hiába vetettük be emberi erőforrásainkat, hitünket, reményeinket, feltétel nélküli szeretetünket, hiába határoztuk el: megmaradunk, látható: nem ebbe az irányba haladunk…
Petres Katalin: Fohász
Erősíts meg, Uram,
hogy karjaim tövén
bírjam hordozni tovább
a magam keresztjét,
hogy a megbocsátás
szándékán túl
elérjem a valós
irgalom képességét.
Végül, ha a sors
bekebelezi
napjaim bűnhődéseit,
békével térjek Hozzád…
Tóth-Hekkel Arany: Mosolygödör
Kiszínesült csöndem
sugdolózik vélem…
Vígságom óhajtja –
alkonyati sóhaja:
sárgásvörösbe szűn’ –
álmom véle tűn…
Pergő idő vállán –
vándor a szivárvány!
Bárányfelhő csorbán –
legelésző csordán
akadt fenn a szemem –
erőm összeszedem…
Körbezárt e ködkép –
oldoz már a látkép!
Ringat a csönd öle –
altatni szeretne…
Előbúj: GIBEDLI!
Orcámon pártedli:
mosolyunk mögötte…
csurg’ bele örömbe!
Vígabb énem élem –
csicsomáz a Szentem:
Kék szemű csalogány!
Bóbitám valahány:
bölcsőfészkében ring –
Véremben ott kering!
Idősík mellkasán –
Vélük szépül imám!
Dittrich Panka: Húzza rám
Ácsingózik bennem egy gondolat,
meggyűrt lelkembe belesimogat,
ahogy napsugarán táncol a fény,
belopózik mélyen szívem völgyén.
Látom út porában utca kövén:
száraz leveleket kerget a szél
a csörgedező csillagok ölén
csordul a sötét a fény küszöbén.
Mind elhagyott ágak és gyökerek
tavaszba szült virág-ígéretek:
szívembe sugdosó szűz szép mesék,
fájón felfalja, mint napot az éj.
Néha elcsábít, és úgy szeretném
sorsára bízni saját szerencsém:
húzza rám egyszer égi lepellel
pillangó szárnyát víg kegyelettel.
Varga Katalin: Vándorlásaim
A vándorló őseinket mindig úgy csodáltam.
Vezéreink nevét én mindig betéve fújtam.
Én is ilyen vándor vagyok tán a szerelemben.
Pajzán, szép gondolatok járnak most az eszemben
Balga leány vagyok,mert tán álom társat imádok.
Valakit,,s tán ő is tudja,egyszer rátalálok.
Sétálni indulok,érzem,hogy ma találkozunk.
Gerlék énekelik majd a romantikus nászunk.
Diana Soto – Halálsors (vers a családon belüli erőszakról)
Talpalatnyi sárban úszó
befüvesített vértenger.
Esik. Álldogálnak némán
egymáshoz izzadó testtel.
Tűzzel megjelölt hátaik
kiadják hosszú számsoruk.
Patáik alatt haladnak
viszályok, kietlen korok.
Kérődznek, mikor az ostor
mellettük csattan a földre.
Menniük kell levágásra,
az ember ráveszi őket.
A halálsoron is néznek
etetőik víg arcába,
mert egyszer nővé válik az
a csendes, bájos leányka.
Mégis megmarad szótlanul,
megannyi fájdalom után.
Tovább tűr, lépdel a soron
a többiekkel. Bután.
Jószay Magdolna: Szívvirág
Tarlottak a mezők,
színpompás lombokban virító fák
lassan egyhangú szürkeségbe
öltöznek majd át.
Harmatos könnyekkel int búcsút
a késő őszi virág,
mindenképp kívánná még életben
tartani magát,
de a természet törvénye egy
teljesen más világ.
csupán színes szívvirágok,
melyek láthatatlanul pompáznak –
de csak legbelül – azokban,
kik birtoklásukra érdemesek.
Magam is így hiszem, ismerem bensőm.
Semmi mással, csak e szívvirágokkal
lehetek csupán gazdag.
Dobrosi Andrea: Végakarat
Emlékkel takarj,
ha fekszem,
szándékom
az égre feszüljön,
ahogy sátorponyva
a vázra,
legyek az új föld,
virágok melegágya,
kit az idő felfalhatott,
de kezében ott a tábla,
rajta krétapor,
az örökül hagyott esély s a szó:
ne félj!
Gősi Vali: csillagok gyúlnak
ki szeretni kész
mosolya megdicsőül
hozzá hajolnak
a letarolt szíveken
éledő fényvirágok
ki szeretni kész
hatalma végérvényes
homloka ragyog
bársony ráncai között
fenséges csillagok
Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Köd és ragyogás
Falja a köd a templomtornyot,
telhetetlen gyomra mindent fölemészt.
Úgy falja az élet is napjaimat,
csak halad előre, vissza sem néz.
A tegnap még mézízű volt,
s nyakam szirtjére napsugár csókolt.
Ma már kevésbé szándékszik.
Pókhálón függ, mi rég volt.
Felültem a sors robogó vonatára.
Merre visz, még talány. Mélységes titok.
Azt tudom, ha rigófütty szól az erdőn,
nagy kék virág nyílik bennem, s ragyog.