Millei Lajos: Alkotói közelkép
KOVÁCS-POPA DANIELA
Örömteli, lélekmelegítő ünnep, ha egy kimagasló kortársköltő alkotásmezején viruló szóvirágok festői látványába segíthetek betekintést nyerni a kedves olvasónak. Most ezt teszem felbuzduló lelkesedéssel, hiszen Kovács-Popa Daniela verseiről nem lehet másként, mint felajzott lélekhúrú hangon beszélni. Egyedi, érzékien kifejező lírája mellett szólnom kell a hazafias lelkületéről, a mindent és mindenkit átölelő szeretetéről, és az emberi lélekjóság, a jobbá válás megtestesült hitének eszmehordozásáról, mely minden versében a harsonák erejével szólal meg. A költőnő olyan kristálytisztán éli, álmodja és műveli a magyar nyelvet, hogy szinte hihetetlennek tűnik az, hogy nem magyar az anyanyelve. Amikor azt mondja a Szívzörej című versében: „Ma nem vetettek hurkot lépteimnek / se vágyindák, se dús sorsszövevények, / se folyondár-sírások. Ma csak éltem, / s végzetem szemébe merészen néztem.” – nehéz elhinni, hogy nem az anyatejjel szívta magába ezt a nyelvet.
– Mikor, milyen körülmények hatására jöttél Magyarországra?
– Alig múltam 18 éves, amikor egy barátom, aki tudta, hogy a vers az életem, elhozta nekem nyersfordításban Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét. Földbe gyökerezett a lábam a gyönyörűségtől. Meggyőződésem, hogy a magyar az egyedüli nyelv a világon, melyben a szó szoros értelmében életre kel és formát ölt bármilyen gondolat, érzés. Lehet a többi nyelven körülfesteni, az érzéshez hasonló módon kifejezni magad, de úgy, mint magyarul, soha.
– Mi volt az a pillanat, esemény, sorsfordulat, ami bizonyossá tette benned, hogy lírarajzoló ceruzád örök időkig a kezed végződésévé vált?
– Még írni sem tudtam, de már mondókákat, verseket szavaltam a buszon, villamoson, úton az óvoda felé. Az emberek megtapsoltak, biztatásuk melegséggel töltött el, de szavaim valódi értékét akkor még csak édesapám büszke tekintetében mérhettem. Aztán iskolába kezdtem járni, írni tanultam, már szavakká tudtam formálni a betűket, attól fogva csillapíthatatlanná vált az írás iránti szomjam.
– Tudom, hogy a közösség deformáló ereje sokszor megtaposta már a hátadat. Ezen emlékek fényében, miként élted meg tavaly a Kortárs Magyar Irodalomért – Verslista által neked adott díjat?
– Soha nem vágytam babérokra, nem a kitüntetés iránti vágy űzött, ha tollat ragadtam. Számomra nem létezik értékesebb díj az olvasóim visszajelzésénél. Persze, örültem a tavalyi díjnak, de az sem el nem vesz, sem hozzá nem tesz a tehetségemhez, személyiségemhez. Szent meggyőződésem, hogy nem a kitüntetés teszi a költőt költővé.
– Nem egy versedben forradalmi lelkesedéssel véded meg a csodásan csengő anyanyelvünket, szót emelsz a szleng beszédstílus versben történő elterjedése miatt, csattogó szókorbáccsal ostorozod azokat a kortárs költőinket, akik képtelenek a helyesírás szabályait betartva rímeket faragni. Mit üzensz ezeknek a szentségtörőknek, hiszen nem mindegy, hogy hogyan használjuk őseink szép és gazdag nyelvét?
– A központozás nélküli versírás divatját Guillaume Apollinaire hozta be a francia költészetbe száz évvel ezelőtt, csak az ő verseinek a fordításaiban ismerte meg a magyar olvasótársadalom. Feltűnő, hogy sem az ő magyar kortársai, sem a későbbi időben fellépő, nagy magyarok soha sem követték, csak most, a napjainkban jelentkező generáció kapta fel újra, s próbálja elhitetni, hogy a saját találmánya, és szerintem éppen az ismeret hiányát igyekszik vele leplezni. Sokan összetévesztik a szlenggel teletűzdelt verset a posztmodern költészettel. Azt hiszem, kivétel nélkül minden magyar olvasó szeretné érezni az olvasott vers hangsúlyát, hanglejtését, szünetét, ritmusát. Ha érti és érzi a vers lüktetését, olyan, mintha szívébe ültetnénk pár szóvirágot lélekkertünkből. Ha csak üres, egybefüggő mondatok masszáját hintjük lábai elé, nem tud mit kezdeni velük, és meglehet, kiábrándultan fordul el az irodalomtól is. Az a „költő”, aki képes erre, szerény véleményem szerint nem tiszteli sem a versét, sem pedig az olvasóját.
– Köszönöm, hogy tiszta vizű forrásként csobogsz a lírára szomjazók serlegében, magam és az olvasók nevében ehhez a csobogáshoz kívánok Neked erőt, kitartást és fényben ragyogó boldogulást.
– Én köszönöm jó kívánságaidat, és a szeretetet, drága Lali!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)