01. Szabó Eszter Helka: korán jöttél
nem hívtalak hogy némán jöjj felém
fehér mezőkön egyszínű magányban
ahol senki sem siet hangok sincsenek
távol vagy alakod nem tudom kivenni
ilyennek képzeltem el a Hókirálynőt
te férfiból vagy izmos és vadul ölelsz
törékeny üvegváza vagyok két karodban
erőtlen testem lassan bomló rózsa
szenvedéllyel csókolsz ajkad jéghideg
02. Kutasi Horváth Katalin: Zavar
Színehagyott faliképek,
Agyonkopott kárpitok!
Messze réved az időben,
Feltárul még új titok?
Úgy tesz, mintha értené is,
Mit érzékszerve felidéz.
Homályos csend veszi körbe:
Elképesztő szakadék.
Csendesen kutat a mában,
Minden hajszála fehér,
Elszalad a gondolata,
Elfelejti, mit remélt.
Lágy már minden, túl képlékeny,
Formátlan és csenevész,
Ki akarna törni bentről,
De nincs is bezárva szegény!
Más rácsot kéne itt rázni,
Ám korlátolt az öntudat,
Gyere többször, látogasd meg,
Örülj: érdeklődést mutat!
Összemosódnak a képek,
Újra nő a messzeség,
Amit a sors gazdagon mért:
Most már fájó veszteség.
03. Mitiner Mária: Csendesen…
Puha, fehér a táj,
hópelyhek táncolnak,
már csak csendesen fáj,
amikor álmodlak.
Sápatag arcomon
fut a múlt tavasza,
fájdalmam markolom.
Távol vagy. Jöjj haza!
04. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Télbe-zártan
Lám, mily ezüst-fehér lett a táj,
mint angyalok szőtte fátyol.
Talpam alatt puha hó-paplan,
rajta ezernyi kiscsillag táncol.
S nézd, hogyan fut amott egy
kiskutya, orrán a nedves pamaccsal,
neki új még ez a fehér csoda,
bolondos-boldogan viháncol.
Mintha ünneplőbe öltözött volna
minden körültem, suttogva
beszél a szél is, s mégis-mégis
mért érzem, hogy valami hiányzik
belőlem s felettem szürke az ég is.
Valahol távol, egy szempár figyel
merengőn, sorsom után kutatva.
Mondaná: Maradj! De előttem utam,
s indulok. Magamat zártam magamba.
05. Dobrosi Andrea: Maradj…
Maradj –
áthangolta a zongorát ez a tél
nincsenek szimfóniák,
ha nem játszol tovább!
Maradj –
fehér falam koszra vágyik,
add meg,
támassz neki akármit!
Maradj –
puha öled azóta őrzöm
mióta a szemem sarkában
megláttalak!
Maradj –
nélküled csak fakó fénysugár motoz,
az eső lomhán permetez.
Mondd mi ez?
Maradj –
a távol már bejáratott vendég,
hadd mondjam neki:
jó szerencsét!
Maradj –
míg lélegzeted lót-fut
megtelik a golflyuk;
én már beleraktalak!
Maradj –
hallom
s lelked halkan,
titokban vall szerelmet az utcasarkon…
06. Ságiné Szűcs Klára Mária: Viharban
Késő délután volt, kissé fáradtan bandukoltam hazafelé a bevásárlásból. A gyönyörűséges kék égbolton fodros, fehér felhők úsztak, kecsesen, szépen, mint egy bájos balerina. Semmi jele nem volt annak, ami pár perc múlva megtörtént. Pillanatok alatt szürke gomolyagok kezdtek gyülekezni, rémesen, haragosan, félelmetesen. Egyre csak nőttek, s egyre sötétebb lett.
– Jó lesz igyekeznem! Még jó nyolcszáz métert kell megtennem, hogy elérjem a házunkat – gondoltam magamban, s megszaporáztam a lépteimet.
Nagyon távol voltam. Már-már rohantam, de mintha megszakadt volna az ég, egy hatalmas villámlás és menydörgés kíséretében ömleni kezdett az eső. Másodpercek alatt eláztam. Csendesen imádkoztam magamban, hogy csak ezt éljem túl, hogy legyek már otthon. Gyerekkorom óta féltem a vihartól, mert egyszer láttam, amikor egy hatalmas villám belecsapott a szomszéd házba, ami pillanatok alatt lángra kapott. Ezt sosem voltam képes elfelejteni. Érzékeltem, hogy mindenki siet, szalad körülöttem, vagy igyekszik valami menedéket keresni, valahová behúzódni. Már a házunk sarkánál jártam, s nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hogy hallottam, a férjem már nyitja is a távirányítós kapunkat. Szerencsére ő tudott erről a traumáról, ezért figyelt, az ablakból kémlelte mikor érek a közelbe.
– Gyere, gyere gyorsan, most már nincs semmi baj – kiabálta felém, s már húzta is le rólam az átázott ruháimat. Lágy takarót borított rám. Még mindig vacogtam a félelemtől és a hidegtől, amikor egy forró, gőzölgő csésze teát nyomott a kezembe, majd mellém ült és átkarolt. Abban a pillanatban megnyugodtam, s tudtam, hogy a legnagyobb biztonságban vagyok, nekem már nem árthat ez a vihar.
07. Győri Nagy Attila: Időt kérek
Itthagytál, s fehér vitorláid
távol úsznak már partomtól.
Nem mondtam maradj, vagy
túl halkan szállt a szó.
Nem érezted szívem dobbanását,
kezeim puha, lágy érintését.
Mindhiába.
Azóta itt minden színtelen, fakó,
az idő se rohan, csak bandukol.
Számolom az üres perceket
ahogy a homokórám lepereg.
Megtölteném őket tartalommal,
de feladom, nem megy.
Mindhiába.
Néha találok egy kis erőt,
akkor kiáltok messzire zengőn.
Jöjj vissza, ezt akarom!
Itt várok rád, nem hallod?
Túl késő már a bánat,
hát jöjjön akkor a vízözön.
Mindhiába.
Ha döntésed végleges,
akkor nem érdemeltél meg.
Ha képes voltál elmenni,
én képes leszek feledni.
Csak egy kis időt kérek,
nemsokára újra élek.
08. Dezső Ilona Anna: Ketrecbe zárt képzelet
szeretnélek magamnak tudni újra,
ha nem is testben, lélekben…
fehér gyolcsba csomagoltan,
mint hal az újságpapírban. emlékszel?
távol vagy, évről évre távolabb mégy,
félsz a földi gyalázattól.
jöjj, légy tiltott álmom újra!
minden lélegzetem, minden pillanatom
csak érted volna… halkan dúdolva
csókolnám képzeletem tárgyát,
mint párnámnak puha szegélyét…
színtelen hajnalokra ítélt magányom,
hol rohan a kép, kattogva gabalyodik
kettétépett életszalagként a vetítőben…
csonka filmnek nincsen vége,
szürkén imbolyog árnyéka a vásznon.
zsugorodó napok, nőttön növő vágyak,
unalmas esték, verejtéktől nedves ágyak…
megkövült tapaszát hiába ragasztja az idő,
régi sebek fájdalmát nem takarja.
hétköznapi rügyek rutinjában
ketrecbe zárt madár csak a képzelet.
volnék? vagy még? égjenek el a szárnyak,
mik eltörtek érted oly rég!
09. Varga Katalin: Álom-társ
Álmaimban minden hófehér, élvezem nagyon.
Messze, távol a világ zajától, ezt akarom.,
Ébren is maradj meg nekem, legyél álom-társam.
Nevedet halkan suttogom, mindig erre vártam
Karom puha ölelése legyen az altatód
Ne legyenek színtelen álmaink, ezt suttogom
Csendben pihenj kedves te legyél az én hajnalom…
10. Vezendi László (Black Ice): Felfénylő
Fehér köntösben felserkenő köd,
könnyű fátyol jöjj, ölelj át végre.
Átláthatatlan lelkek test mögött,
időnk így rohan, halkan az égbe.
Távol hullócsillagnak kitöltő űrt,
szívvel itt telít, a színtelen béke.
Puha szárnyakból varázsolt kűrt,
első lélegzetvétel, szférák zenéje.
Messze mégis egymást érintő hit,
belső létezése vár, útdíj a fénybe.
Tovasiető kegyelt reményét vidd,
megtekintsetek kincsek, ha vége.
11. Holécziné Zsuzsa: Homlokzatok – és ami mögöttük van
Hanna még óvodás volt, mindössze öt éves. Nagymamájával és édesanyjával élt egy „kétarcú házban”, egy olyan házban, amely két utcára nyílott. Az egyik oldalon öreg, szürke homlokzata volt színtelenre fakult barnás ablakkeretekkel és fekete lábazattal, a másik oldalon viszont modernebb házrész állt, amely legalább ötven évvel az első rész megépítése után készülhetett: a homlokzatán nagy üvegfelületek, a falak hófehérek, az ablakkeretek és a lábazat pedig kék. Ebben a modernebb részben volt Hanna édesanyjának a műterme, amelyben hangulatától függően vagy színpompás, vidám képeket festett, vagy csupa komor, vigasztalan mázolmányokat, melyeket aztán egy-egy kétségbeesett éjszakán szétszaggatott, vagy felgyújtott.
Ezekről a hangulatváltásokról persze a kislány semmit sem tudott, mire felébredt, a nagymamája igyekezett Dórát megnyugtatni, és minden romot eltakarítani. A lánya ugyanis bipoláris volt, hangulatváltásainak, kirohanásainak ez volt a magyarázata.
Anna mamának nem volt könnyű élete a lánya mellett, aki kiskortól fogva az ellentétek embere volt. Okos, értelmes, csodálatosan rajzoló kislány volt, megmagyarázhatatlan dührohamokkal és hangulatváltozásokkal. Már középiskolás volt, amikor diagnosztizálták nála a bipoláris elmezavart, ezt a gyakori hangulatváltásokkal járó, a teljesen feldobott állapottól a súlyos depresszióig váltakozó hangulatot – melyet időnként normális periódusok is megszakítanak. Ilyenkor Dóra teljesen jól van, halkan, csendben járkál az emberek között, el tud menni a kislányáért az óvodába, és sokszor napokon át teljesen normálisan el tudja látni. A kislány ilyenkor boldog, együtt játszanak a parkban, és ha édesanyja kedve úgy tartja, boldogan kergetőznek a pocsolyákon át hazáig. Ilyenkor Anyci azért sem haragszik, ha a kislány távolról, páros lábban ugrik bele a „tocsolyába”. Ezt a nevet még Hanna adta a vízfoltoknak kiskorában, és bár mára már ki tudja rendesen mondani, nagyon jólesik anyával egy kicsit rosszalkodni, és ilyen szavakat gyártani mint tocsolya van efelánt.
A kislány nem érti, de érzékeli anyukája hangulatváltozásait, és kétségbeesett igyekezettel próbál megfelelni anyja pillanatnyi állapotának. Ha az óvodába a nagymama megy érte, már tudja, hogy ma a szürke homlokzatú, szomorú házban fog aludni, nem szabad átmennie a függőfolyosón a túloldalra „zavarni a mamát”. Hiába vágyik rá olyankor, hogy édesanyja puha karjaiba vegye és meséljen neki, ezért igyekszik minden reggel úgy indulni el otthonról, hogy kis ovis táskájában magával vigyen valamit édesanyja finom parfüm illatú holmijaiból, hogy ha este magányosan kell feküdnie a nagymama vendégszobájában, legyen valami lágy, finom kelme, aminek az illata anycikájára emlékezteti.
Vannak napok, amikor ugyan a nagymamamája megy érte, de később megjelenik édesanyja a folyosóajtóban, és átkiált:
– Jöjj kicsi szentem, itthon van anyci, és vár tégedet!
Hanna szeretné megfejteni, mért van mindez, vajon ő az oka, hogy Anyci nem mindig tudja szereti őt? Hiszen ő mindig jó, sosem mond ellent ha át kell mennie a nagyihoz éjszakára, pedig mennyivel jobb otthon a vidám házban lefeküdni. Milyen jó is az, ha Anyci piros ruhát ölt és vidám dalokat dúdol miközben színes pillangókat meg tűzpiros virágokat festeget! Persze az ilyen boldog napok után aztán eljön mindig az a reggel, amikor ott találja a lehorgasztott vállú, zsibbadt asszonyt a konyhában, ajkai között a tejcsíkkal, amit nem nyelt le. Nem volt rá ereje.
Hanna tudta, hogy kell lennie valami szabálynak, csak ő még biztos túl kicsi, hogy megértse. Lehet, hogy két Anyci van? Először erre gyanakodott, de a nagyi egynek látta őt, és igyekezett megnyugtatni az unokáját, hogy nem lehet ő az oka az édesanyja hangulatváltásainak.
– Tudod, anyukád művész, festőművész akinek hangulatváltozásai vannak az szerint, hogy mennyire elégedett azzal amit rajzol. Látod, a pillangók meg a virág nagyon jól sikerült, és most anyukád boldog. Ma délután biztos érted tud menni az óvodába.
Hanna egyik nap egy szobrot fedezett fel az édesanyja műtermében. A szobor egy férfifejet ábrázolt, akinek feje mindkét oldalához más arc tartozott, az egyik oldottan mosolygott, míg a másik szomorú volt és magányos. Hanna odament hozzá, nézegette: a férfi vonásai egyformák voltak, de vonásaikra más arckifejezést gyúrt a bennük lévő öröm és félelem. A kislány nézte egy darabig a kétarcú embert, majd óvatosan felvette és magához ölelte a torzót, mert nagyon – nagyon megsajnálta. Arra gondolt, pont ilyen az ő anyukája is. Elhatározta, megkéri anycit, hogy keressék meg azt az embert, akit ez a szobor ábrázol, hátha meg tudják vigasztalni ők ketten, és azután az anyukája sem lesz többé magányos és ez a bácsi se.