A FANTÁZIÁT BEINDÍTÓ KÉP:
Szabó Kila Margit: Csodálatos vállkendő
Ragyog, mint a napsugár, a titokzatos kép.
Sugárzó, meghitt, vidám, színes gyönyörűség.
A csodák varázsában tündöklő álom.
Díszes, hímzett, sárga, kék, kendőnek látom.
Tüneményes kép, tekintetem rámered.
Kendőből árad a szépség, a szeretet.
Képzelet világán táncol a napsugár.
Meghitt álmokat sző a szín, a vágyakozás.
Sárga-csigás, kék szalagos, a vállkendő.
Sejtelmes remekmű, szép álmokat átsző.
Úgy ragyog bársonyosan, mint drága kelme.
Tekintetemet vonzza, annak szépsége.
Gyönyörű, káprázatos, a „képfantázia”.
Karácsonyi hangulatot ihlet, varázsa.
Szabóné H. Anna: Csigalépcső
Tenger alján színes csoda
sárga fényben díszlik éppen,
sziklába mart hűs tenyérben.
Csikóhalak úsznak oda
bámulva a kőbe vésett
örvénylő ház-lenyomatot,
s adnak szép vízi-balettot.
Ruhájuk csillan ezüst-kéket,
köröttük selymes komplexus.
Csigalépcső mélybe vezet,
halcsúszdának mily élvezet
a zeg-zugos labirintus.
Viemann László: Űrutazás
Talán az emberi elme-képzelet
Kifinomul múló időszak után,
S fölöslegessé válik űrutazás.
Ahonnan jön egyedülállt gondolat,
Alkotott ábra részlet mi számunkra,
Oly tökéletes lényege és fogant
Színhatás, formált érzelmük majdnem fáj.
Mégis világunk lénye az alkotmány!
Lehet a kép vagy ábra sugároz át
Az űrből hol eltérő az adomány?
Ténye nincs itteni létezésre, bár
Oly tökéletes majdnem bizonyíték,
Hogy létezik hely messze az űrön-át,
Mi sugároz fantázia úton formát.
Nagy Erzsébet (Pendzsi): Időspirál
Az idő végtelen spiráljából
léted tör a fény felé.
Bent, a sötétség nyomában
az idő vasfoga mar belé.
Te csak jössz, sebzetten
gázolsz át a mindenségen.
Kitárult előtted az út.
Bízol a fényben, s éget
a vágy szívedben olthatatlanul,
hogy itt kint vár az éden,
s nem ejt a sötétség rabul.
Nagy Erzsébet: Utam
Sötét volt, és féltem.
Indultam útnak, s az égen
felsejlettek a csillagok.
Tágult a tér, s ahová léptem,
lábam elé simultak a holnapok.
Kövek, tövisek sértették a talpam,
de én csak menni akartam,
s bár véresre karcolták
bőröm a durva percek,
s riadtan rebbentek a félszeg merszek,
csak mentem, csak mentem.
Ahogyan az út tárult előttem
megcsillant a fény.
Szelídültek az árnyak,
felém nyúlt minden
bársony illatú remény,
egymásra simultak a vágyak.
Lélekbe zártak.