MEGVÁLASZOLANDÓ KÉRDÉS:
„Hol vagytok régi tavaszok szelid
És édes játékai, szerelem
S dicsőség pillangói, merre vitt
Víg táncotok, mely játszott csak velem?” (Juhász Gyula)
01. Dobó Georgina: Válasz a múltnak
Kedves Gyulám!
Szavaid magadban hordozzák sokszor a választ kérdésedre úgy érzem.
Szavaid én így írnám le:
Léteztetek vajon valaha
Egykori tavaszok vidám és kedves játékai?
Nagy érzések, elismerések
Elillanó röpke pillanatai.
Bachusi örömünnepeitek,
Mik csak szórakoztatok velem?
Drága Gyulám! Illúzió volt minden vidámság, s minden, mi örömöt okozott. E parányi Érzéseknek mégis éltetnie kellett volna, nem keserűen véget vetni életednek, magadnak.
Ginád
02. Szabóné Horváth Anna: Hova tűnt ifjúság
Mint minden, ez is véget ért.
Követte nyár, ősz, s pihenni tért.
Küszöböt a tél riogatja,
S már délibábként ringatja
A tarkán repdeső múltat,
Melyben pihen már indulat,
Szunnyad dicsőség vértje,
Fanyarabb a tavasz lépte…
Lassabban dobban most a szív,
Nem lobban tűz, mely táncba hív.
A szerelem, mi lobogott,
mára szeretetté kopott…
03. Kutasi Horváth Katalin: Mi érezzük másnak
(Válasz Juhász Gyulának)
Szerettem az esőt, a friss zöld illatát,
Szerettem a muzsikát, a madarak dalát.
Imádtam a szellőt, a méhek zöngését,
Huncut szemeidet, hangodnak csöngését.
Mosolyoddal biztattál, féltve szerettél,
Nem fogtak úgy vissza, szabadon mehettél.
Rajongtunk a sziklákért, lestük a mormotát,
Figyeltük a fenyő csinos kis tobozát.
Derűt folyt a patak, játszottak a habok,
Nem voltunk mostohák, és nem voltunk rabok.
Ugyanúgy szeretem az eső illatát,
Most is szeretem a madarak dalát,
Imádom a szellőt, s a méhek döngését,
Bágyadt szemeidet, hangod bús zöngéjét,
Beesett arcodra szeretettel nézek,
Túl nehéz a bilincs, hát mit is remélek?
Rajongunk a sziklákért, tán láthatjuk még őket,
Sajnálattal nézzük a szúette fenyőket,
Még visszavár a patak, csacsognak a habok,
Csak ne lennénk ennyire tehetetlen rabok…
Ugyanaz a tavasz, csak mi érezzük másnak,
Hisz nem tudunk hazudni magunknak, s egymásnak.
04. Holécziné Tóth Zsuzsa: Ha új tavasz jő…
Ha
új tavasz
jő, s mi már
nem tudunk örülni neki,
akkor elvesztünk, vége szomorú létünknek.
Ha
új tavasz
jő, s mi boldogan
elfeledjük a fájó csontokat,
akkor van remény a késői szerelemre.
Hidd
el, még
akarjuk a létet, még
tudunk örülni virágnak és fénynek,
lehet az új tavaszon miénk a remény.
Ne
búsulj hát:
éveink számával bölcsességünk
is nőtt, meg tudunk becsülni
minden csodás, szép pillanatot a mában.
05. Szabó Edit Irma: Pipacsvégtelen
Szoknyám szélén fodros sziromszegély,
mögöttem nyüszít a félelem:
Hány tavaszunk bonthat még új reményt?
Pipacsvégtelen-nyár illan, űz…
Hány őszünk lesz, s hány hideg télben
ropoghat kályhánkban a tűz?
06. Klotz Mária: Folyamatosság
Álmaimban felderengenek
a régi tavaszok,
amikor
kéz a kézben sétáltunk,
néha meg-megálltunk,
a fővárosban
kószáltunk.
Még a nap is szebben ragyogott
ott,
ahol
bimbózó szerelmünk
kibomlott.
Tápláltuk öleléssel
jó kedvvel
gyengédséggel
fényes reménnyel
szorító kézzel,
jövőképpel.
Hol vannak már
azok a tavaszok?
Megvannak.
Gyermekeink, unokánk
életében
nyomon követhetők,
napfényes napok
meg nem dönthetők,
soha nem feledhetők.
Régi tavaszok
napjainkban visszatérnek,
virágzó fákról
mesélnek.
07. Mukli Ágnes: Néha…
Hol vagytok régi tavaszok, szelíd
És édes játékai, szerelem
S dicsőség pillangói, merre vitt
Víg táncotok, mely játszott csak velem?
Juhász Gyula: Fanyar tavasz
Néha bosszút áll az eretnek élet,
korbáccsal üt, ver, térdre kényszerít.
Gáncsot vet fagyos tekintettel,
kacag rajtad, hogy feledd
a régi szépet, hársak illatát,
tavaszok szent szerelmeit.
Nevess a szemébe.
Lábnyomába csókolj rózsát,
selymes kezébe víg nyarat,
mert minden hullámverésbe
belefullad egy elherdált,
elvetélt, édes pillanat.
Ha megtagadnak, csak legyints
hisz fajtád nagyra tör,
a poéta, ha énekel,
magányba zárja könnyei.
Dicsőség? Csak pillanatnyi,
álnok játék, ne higgy neki,
karöltve az elmúlással,
a költő csak játszik vele,
ódákban ütemre verseli.
Bús bánatod megvetett ágyán
tavaszod ringasson álomba el,
öleljen minden csillag az égen,
csillagporosan, fényesen.
08. Szabó Eszter Helka: Átváltozásod
Buja tavasz volt.
Csók, siker bábban szunnyad.
Verspillangó kel.
09. Szabó Eszter Helka: Összefonódó életek
Szerelem és siker? Az érfalak börtönéből kiszakadt minden vágyam vérzés.
Tavaszaid játékait, dicsőséged pillangóit a Tisza nyelhette el. Szőke hajfonata kötél a nyakadon. Fogadjunk, akasztásra is gondoltál. Egyszerűbb volt a Veronál.
Ott, a Lánchídon – mikor eltökélted, hogy a Dunába veted magad – rád köszönt Ilonka a hírrel, hogy kijött a köteted, emlékszel? A legelső! Micsoda mázli! Aztán a Rókusban – már gyógyult a sebed – felkeresett Júlia. Megjelent második köteted, az Új Versek. Nem értetted, a siker miért a pokol bugyraiban talál meg? Ki szórakozik így a véletlennel? Hitted, hogy Isten.
Ha nem ér véget kurtán-furcsán az a szerelmem, nem találkozhattunk volna Budán, a Várban. Hittem, hogy a gótikus ülőfülkéket nekünk, kettőnknek faragták a középkori mesterek, vagy angyalok rendezték be a színpadot. Micsoda díszletek a hétköznapok kopott deszkáin!
Várad vakuja villan: Anna és a Holnap. Otthonod lehetett volna az a város, ha kihívod párbajra a sorsot. Neked a halál volt a titkos kódod, nem igaz? Gyáva voltam én is, gyáva a bazalthegyekhez, hát ebben az egyben legalább hasonlítunk. El onnan, el, minél messzebbre – mondtad. El innen, el, minél messzebbre – mondtam. Élet? Valamiféle várakozás. A bőgő brummogásával kísért vak remény.
Forradalmak, rendszerváltások – jaj, de ismerős! Belevetetted magad a kultúrmunkába, mint a Tiszába néhány karcsapás erejéig. Tempót tartok, szervezek, e-mail, sms, fészbúk, még mindig nincs időpont, terem…csak a mobilom búg. Szél túr hajadba Annád helyett. Nyugi, nem rajtad múlt, hogy megkezdett munkád fél siker maradt. Cipődön kibomlott a múlt.
Örülni, igen, örülni kellett volna minden részeredménynek, hogy összerakhassad a Nagy Egészet, hogy munkásságod megcsonkított női teste ne maradjon Trianon-szobor. Viscount Rothermere ajándékozta Debrecennek egy francia szobrász, Emile Guilleaume alkotását, a Magyar Fájdalom szobrát. Először 1933. május 28-án avatták fel azon a téren, ahol nap mint nap leszállok a villamosról. Ereje teljében levő, de megcsonkított női testet ábrázol. Vajon láttad-e? Ha igen, Anna jutott róla eszedbe, tökéletes teste, meg az országhatár, ami még kegyetlenebbül elválaszt tőle. Olyan a te szerelmed, mint ez a szobor, mint az ország. Csonka. Szeretni a hazát, szeretni Annát – számodra egy és ugyanaz.
Amikor Hermia – a színésznő valódi nevén: Zöldi Vilma – elszavalta a verseidet, az is siker volt, nem? Állítólag Makón ismerted meg. Belefeledkeztél szeme kékjébe, haja szőkeségébe. Anna halvány mása, élő kísértet – gondoltad. Sorsa is kísértett: 1927-ben önkezével vetett véget életének.
Mit szerettél még? A szegedi könyvtár okos csöndjét, s benne a bájos Fischhof Ágotát. Ő volt az első szakképzett szegedi könyvtárosnő. Őt kérted fel, hogy rendezze a Szegedi Munkásotthon könyvtárának anyagát. A nős Móra Ferenc is bomolt érte, feltehetően Balázs Béla és Gergely Sándor is, meg még ki tudja, ki? Ágotához írtad az Ex libris című versedet 1920-ban az esélytelenek bánatával. Érezted, hogy ez a hattyú is elúszik mellőled. Ágota 1923-ban otthagyta a könyvtáros pályát, férjhez ment Hézer Béla orosházi bankigazgatóhoz. Miért választott volna éppen téged?
Az emlékezet kiretusálja, ami csúf. Színes pillangók lepték el üres papírlapjaidat. Használhattál volna helyettük fekete tust is. Hagyhattad volna üresen. Szerencsénkre nem tetted. Pillangóid forrón szálltak, mint a nyári esték. Verseket csókoltak a jegyzettömbökre. Szőke a búzatábla, szőkébb, mint Anna haja.
Mit gondolsz, Gyula, az nem siker, hogy felfedezted József Attila tehetségét? Ha a rút hernyóból kikel majd a szivárványos lepke, mert én nem tiprom el, már tettem valamit. Sokan rátaposnak, tudod-e?
A múlt mindig áttűnik a mán, mint biztonsági csík a bankjegyeken. Kit érdekel, hogy van-e mögötte aranyfedezet? A boldogabb országokban kemény valutában fizetnek köteteidért. Vannak szegények számosan, akikben nem nő értelem, csak rettegés, akiknek nincs holnap. Örülök, hogy vagy – immár érettségi tétel. A vizsgán a félszeg diák átérzi, hogy félrecsúszott nyakkendőjében ott van első szerelme. Talán nem tudja, hogy ismerted a japán versformát, a négysorost. Tényleg, ha azt alkalmaztad, hogy lehet, hogy a négy elem egyensúlya végül felborult nálad? Könnyű ezt kérdezni, mikor én még vagyok. Ne hidd, hogy lúzernek tartalak. Ellenkezőleg: példaképem vagy és maradsz. Utókortalanul.
10. Győri Nagy Attila: szerelem jön
félmosolyok árnyékában meghúzódó
vágyak kacsintgatnak felém
kissé még homályos a vágy
de él már benne a remény
fellobbant gyertyalángok erősödnek
a tavasz hívó szavára
megújulva hajtják a vizet
új lehetőségek malmára
szerelem jön
hiszem, szerelem
kiszabadult pátosz illata
bódítja kereső tekintetem
megtalállak bármerre bújsz
újra játszhatsz megint velem
bár gyötrő és sokszor gyarló
mégis akarok újra égni
szívet tépő kegyelmet tagadó
pofonjaidtól se fogok félni
szerelem jön
átkozott, szerelem
élvezem majd a perceknek
minden örömét s bánatát
nyitva állok fogadni
jöjj hát buja társaság
együtt rohanva el messze
a fagyott hétköznapokból
dús édenkertet teremtve
a földi pokolból
szerelem jön
tavasz van, szerelem
11. Varga Katalin: Válaszra méltató
Itt vagyunk megújulva a kikeletben , csendben.
És finom pajkos mámor .
S , sikerek pilléi repítettek , hívtak.
Vidáman libbentünk, mely érzés nem csalt meg téged.
12. Szabó Eszter Helka: Tovatűnt nyár
Fény,
lepke
odalett.
Lézerkés
nyári emléket vág.
13. Kutasi Horváth Katalin: Régvolt tavaszok
(Juhász Gyula Fanyar tavaszára)
Mikor tavaszi illatot zengett a kert,
Mikor minden kis fűszál neked megfelelt,
Mikor a kis rigó leste az ágyást,
Mikor még messze elkerült a fájás…
Mikor mámor és öröm virágzott a fán,
Mikor még szabad és boldog voltál talán,
Mikor a gyík téli álmából életre kelt,
Mikor a gerle a póznán szerelmesen énekelt,
Mikor a méhek is vidáman zengtek,
Mikor a nap is nekünk érlelte az epret,
S még nem terítették rád a leplet,
Akkor volt az igazi az áprilisi ég,
Akkor még olyan messze volt a vég,
Akkor még önfeledten fütyörésztél,
Sok ifjú emléket vígan megidéztél.
Most viszont nélküled lélegzem a tavaszt,
Szomorúságot fúj a szél, bút zörög a haraszt,
Nem röpül a tollaslabda vígan feléd,
Nem csöpögtet életkedvet már senki beléd,
Elkoptak a múltnak édes játékai,
Kifakultak ifjúkorod szelíd tájékai,
Örömeink színes pillangói elrepültek,
Elvesztésed fájó emlékei el nem kerültek.
A tavasz most már fanyarrá lett egészen.
Haláltáncra váltott át nagy merészen?