MEGADOTT SZAVAK:
UTOLJÁRA, SOVÁNY, LERÁZNI, GYEREK, RÉSNYIRE, TÜKRÖS, VISSZA, SZEKRÉNY
Viemann László: Párbeszéd
,,Mond el mi az ami bánt, talán segíteni tudok;”
Igaz, kérdésed őszintén hangzik ahogy feladod,
Résnyire bezárúlt a múlti ézésem kapuja,
A szemed nem csillog ahogy azt szerető elvárja.
,,Tudtommal sohasem vallottam telt szerelmet neked:” 5
Utoljára bokolt kézcsókot szivesen átvetted,
Sem éreztem tiltakozást, igaz a készség csalhat,
Beképzelten amint tükrös másolat vissza kaphat.
Mégis reményem, ha szekrény fiók titkát kihúzom,
És tisztán láthatom mint kiváncsi gyerek hol lom. 10
Sovány lehet az ott talált rejtély, bár mégis bízom,
Amint lerázni szoktam a titkos magányos vágyon.
,,Értsed meg! Nem lehe vágy után szaladni nekem sem.”
Ó persze! Talált titkos édes szerelmem megértem.
Mentovics Éva: Mától Jancsi…
A gyerek vézna volt. Egy ideig csak állt a tükrös szekrény előtt. Tekintetében rémület és bizonytalanság különös keveréke tükröződött. Talán maga is megijedt a látványtól, mert hirtelen sarkon fordult, és az idegen szoba berendezését kezdte fürkészni. Az utca neszeit olykor puskalövések zaja tarkította. Mint mindig, most is összerezzent tőlük. A résnyire nyitott ajtón beszűrődő beszélgetés pedig mintha az ő jövőjét lett volna hivatott rendezni.
– … nem mehetek vissza vele az utcára. Előttem szaladt a szüleivel, de az anyja elesett. Nem tudott felállni, talán a bokája törhetett ki, amint át próbálta ugrani a romokat. Ösztönösen megragadtam a fiú karját, és magam után vonszoltam. Az anyján esélyem sem volt segíteni, nem kockáztathattam. Gondoltam, ő legalább megmenekülhet. Amikor utoljára hátranéztem, a katonák mellettük álltak. Nekünk sikerült lerázni őket.
Persze, jól tetted, senki sem hibáztat. Mégis csak egy gyerek – mondta belenyugvóan az asszony.
Akkora, mint a mi Jancsink volt, olyan sovány is. Jön velünk ő is holnap. Lenn, falun majd megerősödik. Pakolj neki is, anyjuk! Jancsi ruháit is rakd oda! Aztán mondd meg neki, hogy mától úgy hívjuk: Jancsi! Tanítsd meg vele az adatainkat! Eszes gyereknek tűnik, megérti. Azt a csillagot a kabátjáról meg égesd el! Ja, és Juliskának és Pistinek is mondd el, ők is okosak! Ha ennek vége lesz, megpróbáljuk megkeresni a rokonait – intett az utca felé.
Dávid arcán könnycseppek szaladtak alá. A tükör felé pillantott, tekintete elkeseredettségről, fájdalomról tanúskodott, de megértette; mától ő Jancsi.
Kinyílt az ajtó. Odafordult és némán bólintott.
Szakáli Anna: Utoljára
Amikor utoljára találkoztak, terveket szőttek a nyárra. Annyi idő után végre együtt tölthetik a szabadságukat. Aztán jött egy telefon: A nyaralásnak annyi, orvosi vizsgálatokra kell járni – közölte anyja. Két hónap telt el, s most itt áll reménytelenül. Anyja soványsága ijesztően hatott rá. Hogy ne hallja zokogását átment a másik szobába. Leroskadt az asztalra és sírt. Nem tudta a fájdalom érzését sem lerázni magáról, sem megszüntetni. Gyomrát a torkában érezte, minden izma megfeszült és remegett. Átölelte a magatehetetlen testet.
Nem akarta, hogy meghaljon, nem akarta, hogy fájdalmat érezzen. Ez a test, amely őt is hordozta, védte, míg ember formájú lénnyé cseperedett, ott bent a méhében. Nem akart elválni tőle. Mint gyermek, rajongott az anyjáért, aki mindig mindent megoldott, aki sohasem lankadó figyelemmel kísérte a fejlődését, odaadó szeretettel nevelte, ápolta, oktatta és elkísérte őt mindenhova, mert nem tudta volna elviselni, ha baj éri útközben. És most itt fekszik elgyötörten a kórtól, felismerhetetlenségig összetöpörödve, és nem ismeri meg a lányát.
Felemelte a fejét. A szekrényajtó tükréből anyja nézett vissza rá. Ugyanaz a haj, szem, mozdulat. a szekrény is ugyanaz. Felállt, odament, és résnyire nyitotta az ajtót. Egy tarka virágos selyemszoknya alsó széle csúszott ki a
zsúfolásig teleaggatott szekrényből. Nyolcadik születésnapjára varrta az anyja, s hogy elkészüljön, egész éjjel dolgozott vele. Végig simított a ruhán. – Drága anyám! – motyogta maga elé – Tudtam valamit is visszaadni
neked, önzetlen szeretetedből? Mindig azzal áltattam magam, még van időnk. És most vége, nincs visszaút.
Újra erőt vett rajta a sírás. Kis idő múlva úgy érezte céltalan itt ülni és sírni, inkább anyja mellett a helye. Letörölte könnyét, és belépett az ajtón. Hirtelen támadt vakító fény állította meg a mozdulatban..