Félelem
Konokul összezár a száj,
és kéken simul rá a félsz,
zörög mögötte a vacogás,
és szorul a torokban a lég,
köveket halmoz a szívre,
lassúhodik a dobbanás,
fehér köd a rettegés színe,
sós ízű könnyet érez a száj,
reszketnek a véredények,
és szorongva sóhajtanak
az artériák, s keringenek
csendek a kapillárisokban,
elernyed a test, súlytalan
lebeg és földhöz ragadtan
ácsorog ólomruhájában,
amit ráfércelt a félelem,
párásan szűköl a lehelet,
a szó betűnként porba hull,
s a félsz vasmarokkal perceket
morzsol közéjük szótlanul,
s ahogy a tél után jön tavasz,
foszlik a köd, s levelét nyitja
a remény cédrusa, és vigaszt
zsong ágán egy kék madár dala.
(Horváth-Tóth Éva)